Gebei Péter: mindig Fehérvár marad nekem az elsődleges sportváros
Gebei Péter: mindig Fehérvár marad nekem az elsődleges sportváros
Gebei Péter: mindig Fehérvár marad nekem az elsődleges sportváros- Dunaújvárosban születtél és nőttél fel, így talán nem kockáztatok túl sokat, ha kijelentem, hogy ott is kezdtél el hokizni.
- Így van, Dunaújvárosban kezdtem. Hat évesen vittek le a helyi jégpályára. Ennek az előzménye egy családi rendezvényen volt, egy esküvőn a Duna-parton a halászcsárdában, ahol szembesültem azzal a ténnyel, hogy mennyire tudok unatkozni egy engem kevésbé lefoglaló eseményen. Rokoni szál fűzött Szilágyi Jánoshoz, aki akkoriban az edzéseket tartotta a helyi hokisoknak. Ő kérdezte meg akkor tőlem, hogy lenne-e kedvem elmenni hozzá kipróbálni magam a jégkorongban. Volt. Ott is ragadtam a bátyámmal együtt. Ez 1982-ben volt, amikor még Kercsó Árpád nem dolgozott Újvárosban.
Bármilyen fura, elárulom: én kapusként kezdtem! Mivel nem tudtam tökéletesen korizni, azt mondták, hogy megállni mindneki tud a jégen, ezért beraktak a kapuba. Kercsó Árpád érkezésekor kezdődött meg az igazán komoly munka a mi 1975/76-os korosztályunknak, s akkor megversenyeztettek engem Farkas Tomival és Berényi Norbival. Kercsó Árpád teniszlabdákkal "sorozott" meg minket, s bizony kiderült, hogy nekem a reflexeim nem annyira jók, mint a vetélytársaké, de mivel kapusként hátrafelé jobban korcsolyáztam, mint előre, kitalálták, hogy legyek hátvéd.
Így aztán én lettem Dunaújvárosban az első játékos aki nem csak előre, hátrafelé is tudott korizni. Ennek köszönhetően kötöttem ki a hátvédsorban, amit nagyon megszerettem.
- A kicsit bizonytalan korizásról Palkovics Krisztián esete jutott eszembe, aki éppen ebben az interjúban mondta el, hogy amikor az ő édesanyját rábeszélte a Volán irodaház folyosóján Ocskay Gábor, hogy vigye le őt edzésre, nem sok fogalma volt a hokiról, s korizni is gyengén tudott. Ezek szerint az, hogy te már ez elején is jól álltál a lábadon koriban, mégha előrefelé nem is volt túl jó a technikád, kifejezett előny volt?
- Fogalmazzunk úgy, hogy hátrafelé ment, előre pedig "elcsoszogtam", de ha már Palkót említetted, az a korosztály, a mi korosztályunk - Godó (Ladányi Balázs), Csicsó (Ifj. Ocskay Gábor) és még sokan mások - általánosságban úgy működött, hogy le voltak osztva a lapok, hogy a hátvédek jól korcsolyáztak hátrafelé, a csatárok pedig előrefelé voltak jobbak, technikásak, jól mentek, de hátra nem voltak ilyen skilljeik. Más világot éltünk. Ebből kiindulva is látható, mekkora fejlődésen ment keresztül néhány évtized alatt a magyar hoki, amíg eljutottunk Sapporóig, ami egy komoly mérföldkő volt. Akkoriban ezek a skillek tehát nem voltak annyira meghatározóak, hátvédek hátrafelé, csatárok előre - kicsik elől, nagyok hátul, ahogy szoktuk mondani annak idején - a legkisebbek a kapuba, meg aki kicst nagyobb darab volt, nagyobb területet takart, úgyhogy nagyjából így állt fel egy jégkorongcsapat, és nyilván később már mindenki próbálta magát a skillekkel fejleszteni, vonatkozott ez a korcsolyázó technikára, lövésre, mindenre.
- Kercsó Árpád volt az, akivel igazán nagyot "villantott" a ti 76-os korosztályotok. Mi volt a titka Kercsónak és ennek a csapatnak?
- A mester titka talán az volt, hogy összekapta ezt a 75/76-os korosztályt, amelynek tagjai szinte éjjel-nappal együtt voltak, ezért egy nagyon összeszokott társaságként működött. Máig összejárunk, közös örömök, közös fájdalmak, igazi baráti társaság, szinte egy család voltunk. Hasonló volt ez, mint a Varázs a jégen című amerikai film, ami a Lake Placid-i olimpián a világelső szovjet válogatottat a döntőben legyőző, NHL-játékosok nélküli amerikai válogatott hihetetlen sikeréről szólt. Ők is azt mondták, hogy egy ember ellen mente a csapat, s talán nálunk is ez lehetett, hogy Kercsó Árpád annyira kemény volt, annyira megmondta a véleményét mindig mindenkinek nagyon nyersen, hogy ez kovácsolta össze a mi csapatunkat. Nálunk nem voltak akkor Coach-ok és pszichiáterek, egymáson segítettünk, ahogy tudtunk, ha probléma adódott, egy fagyi mellett hazafelé, vagy egy beszélgetéssel a mozi előtt. Ez volt az, ami minket nagyon összekovácsolt, ezért védtük egymást tűzön-vízen, ezért tudtunk úgy fejlődni, ahogy kellett, arról nem is beszélve, hogyha a mester azt mondta, hogy 500 kör jobbra vagy balra a bedobókörön, akkor az valóban annyi volt, nem mertük megkockáztatni, hogy csak 498, mert tudtuk, hogy annak komoly következményei lesznek.
- Ez a generáció gyorsan haladt előre, tizenévesen már az élvonalban szerepeltek a játékosok és jöttek a sikerek. Te azonban nem vártál sokáig, Fehérvárra igazoltál. Miért?
- Az volt az ok, a motiváció, hogy én akkor éppen 12 meccset ültem ki a padon, nem játszatott Kercsó. Egyszercsak jeleztem a többieknek, hogy én a meccs végén be fogom jelenteni, hogy abbahagyom. Nem hitték el, többen fogadtak is egy üveg whisky-ben, hogy úgysem merem megtenni. Aztán oda álltam a mester elé a találkozó után és mondtam neki, hogy mivel már 12 meccs óta nem játszom, azt gondolom, hogy nincs itt a helyem, abbahagynám ezt a sportágat. Ez egyébként is akkor egy jó kiskapu volt, hogy csapatot tudjak váltani, mert így nem kellett Gábor bácsiéknak (Ocskay Gábor) átigazolási díjat fizetni értem. Na, én akkor minden voltam, nem normális, meg hülye, menjek haza, nyugodjak meg, majd egy hét múlva jöjjek vissza. A slusszpoén az volt, hogy Kercsó mester azt mondta: "Nem igaz, hogy 12 meccs óta nem voltál jégen, miért nem szólsz, hogy nem játszol?". Ez azért, na elég fura volt...
- Nyilván nehezen hihető, hogy ez edző észre sem vette, hogy nem tett be...
- Igen, ez pedig még inkább megerősítette bennem, hogy nincs rám szükség. Azt azonban itt el kell mondjam, hogy
én eredendően Újpestre készültem, nem a Volánhoz, mert akkoriban még volt kötelező sorkatonai szolgálat, s meg volt beszélve, hogy oda igazolok a lilákhoz, közben pedig Ady ligeten töltöm a katonai szolgálatot. Csakhogy az Újpest ebben az évben összeomlott, nem támogatta már az állam. Ekkor már jól ismertük egymást Ocskay Gáborral, aki a junior válogatottban az edzőm volt, s jóban voltam a fehérvári srácokkal, Palkóval, Horváth Balázzsal, Zalavári Mikivel, Balajthyékkal, Csicsóékkal, hiszen egy korosztály voltunk. Jó volt ez a közeg, de álmodni sem mertem arról, hogy én Fehérvárra kerüljek. Ezért a mai napig hálás vagyok azért Ocskay Gabi bácsinak, hogy ide jöhettem a Volánba játszani, s a Nagysándor József Laktanyába bevonultam katonának.
Voltak is ebben élményeim, egy pár bevonuló buli, Szilassy Zoli és szegény Gábor (Ifjabb Ocskay) vittek be a hátamon egy dugós puskával... Nekem nagy élmény volt Fehérvárra megérkezni. Akkor kezdett el a hazai szinten domináló csapat kialakulni, úgy, hogy a Dunaferr által támogatott csapattal szemben lett egyre jobb, olyan támogatásokból, amiket több szponzortól kalapoltak össze, tehát nem egy nagy cég és az állam tartotta el. Nagyon büszke vagyok rá, hogy akkor Kangyal Balázzsal, Kovács Csabival, Ancsin Lacával és a többiekkel egy nagyon jó kis csapatunk lett, Kiss Tibor vezetőedző irányításával. Érdekesség, hogy én akkor kerültem ide, amikor a Vaszjunyinnal együtt dolgozott a Puskarjov. Ezzel cseberből vederbe kerültem, Kercsótól Borisz Puskarjovhoz, aki hasonlóan kemény ember és edző volt. De lényeg, hogy elhittük, hogy Fehérváron lehet egy nagyot alkotni.
- Ez sikerült is, hiszen bajnoki címeket nyertetek, Magyar Kupában diadalmaskodtatok, az Interligában is akadtak sikerek, és elindult az osztrák ligás kaland, aminek a sikerességében nem sokan hittek, ám végül az egész magyar hokira pozitívan ható folyamat kezdődött akkor azzal a csatlakozással az EBEL-hez. Ha az nincs, lehet, hogy jövőre nem kezdené sorozatban a harmadik világbajnokságát az elitben Magyarország válogatottja.
- Igen. Mindig is jellemző volt a klubra a bátorság, hogy mert nagyokat álmodni és lépni. Ezt nyilvánvalóan alátámasztotta az igazolásokkal és az anyagi háttérrel. Nem véletlenül, ez a bátorság vonzotta azt a közönséget is ami a mai napig kitarta Volán mellett, hiszen ez most is több, mint 3000 fős átlagot jelent, amit bármelyik sportág megirigyelhetne. Ez a nézőszám és ez a fanatikus szurkolótábor nagyon fontos tényező. A mai napig öröm találkozni a fehérvári szurkolókkal és óriási élmény volt Volánosként lejárni Fehérvárra, bemenni a MET Arénába. Azt gondolom, hogy kellően kritikus a közönség, ám hatalmas szeretettel bír és az a lendület, amit hozzá tud tenni a csapathoz, az minden elismerést megérdemel. Esetemben a Jóisten nagy rendező volt, hiszen Dunaújvárosban nem sikerült úgy a karrierem eleje, ahogy szerettem volna, de az, hogy aztán a Volánnal éppen a Dunaújváros ellen az ottani csarnokban lettünk hosszú idő után először bajnokok, az nagy kárpótlás, nagy "rendezés" volt. Erre borzasztóan büszke vagyok, s azokkal a srácokkal, akikkel ezt akkor elértük, biztos vagyok abban, hogy életünk végéig szóló élményt szereztünk.
- Amennyiben mérlegre teszed a fehérvári éveidet, mi volt a leginkább meghatározó élményed, momentumod? Akár egy meccs, egy cím, bármi, ami itt ért téged a Volánnál.
- Nem tudok egy valamit kiemelni. Ez az említett bajnoki cím mindenképpen meghatározó, de összességében az egész. A családias hangulat, azok az emberek akikkel itt megismerkedtem, azok a szurkolók, sportvezetők és játékosok, társak, bajtársak, akikkel mindenben együtt tudtunk élni, létezni.
Nekünk, akik együtt laktunk a Garzonházban az uszoda mellett, annyi közös élményünk volt, amiből egyet kiragadni nem tudok. Az emlékek jönnek, ahogy most is itt Fehérváron beszélgetünk, ahogy szóba hoztad a Haleszt, vagy ezt a helyszínt, ahol most vagyunk, érdekes módon minden automatikusan megy, tudom, mi hol van, miközben Dunaújvárosban, ahol születtem, s ahol a szüleim is élnek a mai napig, mégis furcsábban megyek haza. A sportélményeim mindegyike ide köt Fehérvárra, sőt, amikor már játékvezető voltam, akkor is a nagy élményeim ide kötöttek, akár negatív vagy pozitív is volt az. Mindig Fehérvár marad nekem az elsődleges sportváros.
hiába töltöttem az utánpótláséveket Dunaújvárosban, s fejeztem be ott a játékos pályafutásom.
- Na igen, visszatértél még Dunaújvárosba, amihez kapcsolódik egy fogadalom is a részedről. Nem tudom pontosan a sztorit, de a lényeg, hogy Szélig Árpád szakosztályelnök előtt - vagy vele - fogadtad meg, hogy addig nem vonulsz vissza, amíg nem nyersz bajnokságot és kupát a Dunaújvárossal, ami össze is jött. Hogy is történt ez?
- Igen, visszamentem a szülővárosom csapatához, mert akkor már nem fértem be a nagyon erős, profi fehérvári gárdába, nem éreztem magamban azt az erőt, hogy a Volánban folytassam azt a profizmust, amit ez megkövetelt volna. Akkoriban a Dunaújváros egy kicsit ilyen lesajnált kategóriába tartozott, hiszen Sándor Szilárddal, Kaszala Jancsival, Vargyas Lacival kerültem össze, akikkel már nem tartottak minket nagyon sokra a hazai hokiban, de mi úgy gondoltuk, hogy van bennünk még egy olyan szezon, amiben dühből, dacból meg tudjuk mutatni, hogy érünk még valamit és tudunk hokizni. Itt már szó szerint nem a pénz számított, mert ekkor már csak ritkán kaptunk fizetést, ami miatt már dolgoztunk is a sport mellett,
én például taxiztam, zöldségeztem vagy a temetőben nyírtam a füvet, úgyhogy voltak különböző "pozícióim" az életben, de mindenképpen a jégkorongot igyekeztünk megtartani. Vargyasék például faházakat építettek, mindenkinek volt valami a hoki mellett, de mégis megpróbáltuk megmutatni azt, hogy akad még keresnivalónk.
Az első jó jel Gyergyóban volt, amikor a felkészülés során a Fenyő kupán le tudtuk győzni a Volánt. Akkor beszéltük, hogy, na, srácok van mit keresnünk ebben a szezonban. Nem edzettünk annyit, nem volt sok jégidőnk a meló mellett, de a csapategység az borzasztóan erősnek mutatkozott. Ez talán többet jelentett, mint bármennyi pénz. Ekkor mondtam Szélig Árpádnak, hogy" Árpi bácsi, én úgy nem hagyhatom abba helyi srácként, hogy dunaújvárosi aranyat nem nyerek! Fehérváriként már nyertem, de úgy szép és kerek a karrierem, ha itt arannyal fejezem be." Érdekesség volt, hogy azokban az években sokáig váltva nyertük az aranyakat a Volánnal a kupában és a bajnokságban is. Amikor a Dunaújváros lett MK-győztes, akkor a Fehérvár a bajnok, majd a következő esztendőben fordítva. Végül ez lett az a szezon, amikor egyszerre tudott bajnok és kupagyőztes is lenni a Dunaújváros. Erre tényleg nagyon büszkék lehetünk, mert akkor már annyira szűk volt a költségvetés, hogy a győztes debreceni kupafináléról fűtetlen busszal mentünk haza, kabátban ücsörögve az utastérben, egy karton sörre sem futotta, hogy kicsit ünnepelni tudjunk. Ez volt az a bizonyság számunkra, hogyha az ember becsülettel küzd, melózik, akkor bármi sikerülhet. A bajnoki cím az megint egy külön fejezet volt, mert azt hazai jégen szereztük meg, s játszottak még a Volánban is azok a srácok, akikkel én is együtt hokiztam. Lehetett érezni raktuk az őszinteséget, amikor gratuláltak, amit én a mai napig megjegyeztem, és pont ez az, amire együtt is szép emlékként tekintünk vissza a régi társakkal, ha összejövünk.
- Az sem volt aztán kispályás döntés, amikor játékvezető lettél, mert sem előtted, sem utánad nem volt olyan nemzetközileg is magas szinten jegyzett "zebrája" a magyar hokinak, mint te. Hogy jött ez a döntés, hogy beállsz fújni a sípot? Tervezted, hogy majd KHL-ben és A-csoportos vb-n is közreműködhetsz, de legalábbis a lehető legkomolyabb megmérettetéseken?
- Nekem nem volt semmi magasztos a célom, amikor ebbe belevágtam. Otthon ücsörögtem, illetve Berényi Norbiék cégében dolgoztam, s egyszerűen csak hiányzott a jégkorong. Mint edző, nem láttam magamban potenciált - ez az utóbbi két évben változott némileg, el is végeztem a B-licencet -, s abban hittem, hogy valami majdcsak történik, legfeljebb kimegyünk és nézünk meccseket, közben sörözgetünk a haverokkal. Ekkor a volt feleségem javasolta, hogy menjek el játékvezetőnek. Elsőre vadnak tűnt az ötlet, de aztán belevágtam, levizsgáztam. Kovács Béláék Árkovics Mikivel tök boldogok voltak, hogy érkezik a játékvezetők közé egy volt válogatott játékos, ami egyébként nemzetközi szinten is kuriózumnak számított. Korcsolyázással nem volt problémám, a szabályokat menet közben egyre jobban megtanultam, mert az elején egyébként nem voltak éppen hibátlanok a vizsgáim... De bíztak bennem, könnyű volt azokkal a srácokkal együtt dolgozni, akikkel együtt voltam a jégen. Miközben azért rengeteg zrikát kaptam tőlük, hogy "kutya, szedd a korongot, szimat, szimat", de aztán elmentem vezetőbírónak, s abból alakult ki az a karrier, ami már ismert a sportbarátok előtt. Egyébként játékosként én mindig azt éltem meg, hogyha azt mondták, hogy 500 kör, akkor nem futottam 501-et, csak amit muszáj volt. A játékvezetés ezért is egy szép dolog, mert a csapatsportág átvált egyéni sporttá, amikor az ember egyénileg kezd el dolgozni, egyedül kell elmenni futni, kondizni, mindent megcsinálni, akkor láttam ebben egy piaci rést Magyarországon. A többi játékvezető ezt nem csinálta az én korosztályomban, amikor én ezt elkezdtem, és nagyon gyorsan lehetett fejlődni ezáltal, hogy a nyári munkát nem hagytam abba. Nekem a jégkorongban teljesen természetes volt, hogy a nyarat végig kell futni, kondizni, lépcsőzni, dombokon futni, készülni kell a szezonra, miközben ezt az akkori játékvezetői garnitúra nem csinálta. Ez által elindulhatott egy olyan karrierlehetőség, hogy látták azt a fizikumot és motiváltságot, amit én a játékosmúltból hoztam magammal, és ezért volt jó, hogy amikor a Volán elindult az ICEHL ligába, akkor én beadtam a jelentkezésemet játékvezetőként, ha már van magyar csapat az osztrák bajnokságban, legyen játékvezető is. Minderre úgy vállalkoztam, hogy
semmilyen nyelvet nem beszéltem, úgyhogy óriási kockázat volt bennem, de óriási elszántság is, az iránt, hogy meg tudom csinálni, meg tudom ugrani. Elindult aztán a nagy kaland a Németh Mártonnal és a Bedő Péter barátommal együtt. A három amigó elindult Ausztriába szerencsét próbálni az EBEL-be, a mai ICEHL-be. Ahogy mentek az évek, egyre inkább láttam ebben a lehetőséget, azt, hogy ebben van keresnivalóm. A szakemberek foglalkoztak velem, sokan jelezték, hogy ezt tényleg jól is csinálom, magas voltam jól mutattam a jégen, szóval ebből lett egy olyan karrier, ahogy mondtad - evés közben jön meg az étvágy -, hogy mertem álmodni az A-csoportról. Onnantól kezdte csak azt az álmot kergettem, hogy egyszer Kanadának le tudjam dobni a korongot a vb-n. Sikerült!
Néha visszanézem azt a Kanada-Belorusszia meccset, amit vezettem, ami nekem egy hatalmas élményfaktor volt. Ott állt velem szemben az akkor még a kezdő center, McDavid, vagy Perry, aki akkor Kanada csapatkapitánya volt, s nekik dobhattam le a korongot, ami mindent elfeledtetett, a nyári futásokat, a kínlódást, anyázást, amit addig kapott az ember, mert elérted azt, amiért játékvezetőként dolgozol, és hát abból a világbajnokságból jutottam el a KHL-be. Ez akkor már egy tudatosan épített karrier volt, s én ekkor már az ICEHL-ben, EBEL-ben fújtam profi játékvezetőként, s tartóztattak, hogy maradjak ott, s mivel nekem kellett mindig egy motiváció, egy cél, egy "gól". Én
hét döntőt fújtam az osztrákoknál, s a hetediket soha nem felejtem: Németh Mártonnal ott ültünk a linzi Duna-parton, etettük a kacsákat, miközben a két osztrák srác hátul futkosott, sprintelgetett. Linz-Salzburg finálé volt. Ekkor mondtam Némethnek, hogy "Marci, ez nem jó nekem, ha nincs gyomoridegem, akkor nem lesz jó a mérkőzés." Na, ekkor szóltam a Lyle Seitznek (az ICEHL szakmai igazgatója), hogy valamit csináljunk, ez nem jó. Ő mondta, hogy oké, figyel rám, s kitalálunk valamit, hogy legyek újra motivált. De akkor a vb után meg tudtam azt ugrani, hogy KHL-szerződést kaptam,
ezzel az újabb motivációt az élet elém tette.
- Nem is kicsit, kemény kihívásokkal, ahogy gondolom, mert olyan távolságokat kellett berepkedned egy héten belül néha, hogy pl. Helsinkiből Pekingbe 24 órán belül, majd az orosz télbe, sok ezer kilométerrel odébb. Ez azért nem lehetett éppen szokványos.
- A KHL legnagyobb kihívása valóban a nagy távolságok és az időjárás áthidalása. Előfordulhat, hogy az ember Zágrábban fúj plusz 20 fokban, majd másnap Novoszibirszkben mínusz 30-ban, hat óra eltolódással. Ott volt az is, amit te említettél, hogy egyik nap Helsinki, aztán másnap már Peking, azt sem tudtam, merre vagyok, s hogy hívnak... Amikor elindult ez a KHL-kaland, akkor egyedül repültem ide-oda, mert a vezetőbírók egyedül dolgoznak, a vonalbírók párban, s Oroszország belföldi hálózatát használva, belföldi járatokon repülgetve, úgy hogy én gyerekként tanultam azért oroszul, de olyan gyorstalpalót kellett végeznem, amilyet életemben még nem, úgyhogy mindent meg kellett tanulni, hogy Oroszországban létezni tudjak. Főleg akkor, amikor bajban vagyok és éjjel háromkor nem érkezik meg a taxi, mínusz 42 fokban ácsorogtam kint Novoszibirszkben. Életemben nem felejtem el, az egyértelmű. Vannak kihívások benne, de az biztos, hogy nekem a legbiztosabb pont a jégpálya vagy a reptér volt. Olyan élmények értek ebben az időben, hogy minden negatív élménnyel együtt ez életélmény. Nem beszélve arról, hogy olyan sztárokkal ismerkedhettem akkor meg, mint Dacjuk vagy Kovalcsuk, akik akkor éppen a ligában hokiztak. Velük úgy dolgozni, emberként beszélgetni egy reggelinél, közvetlen kapcsolatban lenni vele, hogy korábban csak a tévében néztük őket az NHL-ben, az hihetetlen élmény. Szerencsére a spot arra is alkalmas, hogy nemcsak Orsó Lacikkal meg Simon Csabikkal tudok együtt beszélgetni, hanem a mai napig pl. az olimpián is közreműködő Maxim Szidorenkóval - aki nemrég járt Budapesten, s hívott telefonon, hogy tudok-e segíteni, szállásban, programokban -, de másokkal is így vagyunk kölcsönösen, úgyhogy én ebben hiszek, hogy a sport nemcsak sport, hanem egy életforma, az életünk része.
- Véget ért aztán a játékvezetői karriered is, holott én azt hiszem, a korod alapján simán fújhatnál még. Miért hagytad abba?
- A KHL-ben, amikor abbahagytam, 2018-ban, akkor kaptam egy ajánlatot. Érdekességképpen elmondom, hogy
106 kilós testsúllyal kezdtem el tevékenykedni a KHL-ben, szikár izomzattal. Ekkor találkoztam Id. Ocskay Gáborral, aki megjegyezte, hogy "Péter, sosem néztél ki ilyen jól", mire én: "Gabi bácsi, sosem kaptam ennyit a jégkorongért, mint most, játékvezetőként"... Szóval 88 kilóval hagytam abba az orosz kalandot, ami mutatja, hogy mekkora stressz és - ennek következtében is - mekkora izomveszteség éri az embert. Amikor elkezdtem a KHL-ben, az volt a célom, hogy legalább egyszer bekerüljek a playoffba, vagy eljussak 100 meccsig az alapszakaszban. Azt nem tudtam, ha eljön a befejezés ideje, mi lesz a folytatás, hogy visszajövök az ICE-ba, vagy mi lesz velem. Szerencsére én már az első évben bekerültem a playoffba, a nyolcaddöntőig tudtam fújni meccseket, s akkor én úgy éreztem, hogy ebben nekem nincs több. Ahhoz, hogy én döntőt fújjak a KHL-ben az minimum még három év, de addigra én széthullottam volna.
40 évesen kerültem be, de az már nem "fehér embernek" való, hogy valaki 40 fölött a KHL-ben ténykedjen, főleg külföldiként. Ekkor jött az a döntéshelyzet, hogy visszamehetnék az ICEHL-be, ahová a Lyle nagyon csalogatott vissza, mondván ez az én otthonom, ahová bármikor mehetek. Kaptam azonban egy ajánlatot a hazai szövetségtől, amelynek Egri Gergely volt akkor a sportigazgatója. Hívott, hogy "tegyek egy kis rendet" az Erste Ligában játékvezetői vonalon, s végül emellett döntöttem. Az ICE-ben nagyon számítottak volna rám, de végül megértették azt az érvem, hogy én rengeteget kaptam a magyar jégkorongtól, amit kutya kötelességem visszaadni. Lyle nehezen, de megértette és elfogadta ezt. Így indult ez a misszió 2018-ban. Én azért még sokáig fújhattam volna az ICEHL-ben is, ahol például máig aktív a Fehérváron igencsak "közkedvelt" Smetana, aki sokkal gyengébben korcsolyázott, mint én, ráadásul fizikálisan is erősebb voltam, mint ő, úgyhogy valószínű, hogy máig lehetnék ICE-liga "zebra". De jó volt ez így, hiszen csodálatos dolgot kaptam azzal a kezembe, hogy a magyar játékvezetést tudtam igazgatni, ami nyolc évig tartott, egy életforma, egy élmény, hiszen ez egy csodálatos dolog, amit magyar jégkorongnak hívnak. Aki nem így gondolkodik, annak nincs ott a helye. Valahogy így lett kerek számomra ez a történet, hogy gyerekként dunaújvárosi kis hokisként indulva a hazai szövetségben fejezem be a karrierem, úgy, ahogy véget ért, nem szépen, de mindennek megvan az oka. Jelenleg Svájcban (is) dolgozom nemzetközi instruktorként, úgyhogy hála Istennek a nemzetközi játékvezetőkkel való kapcsolatom jó és intenzív (Gebei Péter az interjú publikálásának idején éppen az NHL-játékvezetők buffalói edzőtáborában tevékenykedik), a hazaiakkal kevésbé erős most, de aki keres, annak én mindig próbálok segíteni a magyar játékvezetést tekintve is. Na, és itt van a legújabb kihívás, az utánpótlásedzői karrier, a Hockey Club Budapest (HKB) színeiben, az U12-es "csodacsapat" az enyém. Ezekre a srácokra is büszke vagyok! Korábbi fehérváriakkal dolgoztam már itt is, most pedig Turbucz Martinnal együtt visszük a kicsiket, neki asszisztálok. Ez is egy új aspektus, ezt is tanulni kell, s remélem, ez a folyamat jól megy és meg is látszik már hamarosan.
- Egy kicsit beszéljünk a két fiadról, akik sok mindenben a te utadat járják, a hokiban és a játékvezetői pályán egyaránt, ha jól tudom. Mi van most velük pontosan?
- A nagyobbik fiam, Gergő 27 évesen egy nagyon ígéretes játékvezetői karriert kezd éppen el, de még a jövő zenéje, hogy mire viszi. Egy biztos, hogy most jó helyen van, s bár én nagyon kritikus vagyok vele, velük szemben, de most azt mondom, hogy Gergő sokkal jobb "zebra" lesz, mint én voltam. Bence fiam pedig - rá is nagyon büszke vagyok - friss diplomásként, egy teljesen más gondolkodású srác, mint Gergő, igazi csupaszív ember, aki most Dunaújvárosban az "Angyaloknál" edző az utánpótlásban. Fantasztikusak a srácaim, mindkettejükre okkal lehetek büszke, mert sikerült nekik értékben azt átadnom, amit én képviselek. Két éve kitaláltuk, hogy a legértékesebb dolog, amit egymásnak adhatunk, az az idő, az egymásra fordított idő. Tavaly ennek jegyében azt kaptam tőlük, hogy hárman elmentünk Szlovéniába egy hosszú hétvégére. Annyit kellett túráznom és bringáznom velük, hogy majdnem "kinyírtak", de hatalmas élményt jelentett. Idén pedig az én 50. szülinapom alkalmából mentünk el a hegyekbe, s ezek azok a pillanatok, amiket szerintem nagyon lehet értékelni, s szerencsére ők úgy lettek fölnevelve - ez köszönhető a volt feleségemnek is -, hogy nálunk erős a családközpontúság. Szóval,
az, hogy mit sportolnak, vagy fognak elérni az életben, az egy B-opció, embernek lenni egy nagyon nehéz dolog ebben a világban. Arra nagyon büszke vagyok, hogy bármerre megyek, mindenhol azt hallom, hogy fantasztikusak a fiaim.
Ez remek érzés.
- Mennyire érzed magad szerencsésnek, hogy úgy élted le eddig az életedet, hogy mindig te hozhattad meg a karrieredhez fűződő legfontosabb döntéseket? Amik ráadásul szinte mindig jó döntéseknek bizonyultak.
- Én szerencsés vagyok, egyértelműen, minden szempontból, mert bár az utolsó döntést nem én hoztam meg, az is sorsszerű lehetett, de valóban minden döntés az enyém volt: amikor váltottam Dunaújvárosból Fehérvárra, majd vissza, nagyon jó döntések voltak, játékvezetőnek lenni szintén nagyon jó volt, a befejezés időzítése is szerintem, hiszen a KHL-ben a csúcson tettem le a sípot. Azóta is nagyszerű döntések "áldozata" vagyok, én hiszek abban, hogyha az ember emberségesen és tisztelettel bánik, viselkedik másokkal, de egyenesen, a véleményét mindig megmondva, akkor szerintem az élet visszaad. Én őszintén hiszek abban, hogy az élet egálra játszik. Ezt tudom mindenkinek ajánlani, aki másképp gondolkodik. Úgyhogy én minden szempontból szerencsésnek tartom magam, jelenleg is egy boldog kapcsolatban élek, a fiaim is boldogok, szerintem ennél jobb dolog nincs az életben, hogy egy jó munkahelyen vagyok, ahol megbecsülnek, a főnököm gyakorlatilag a barátom, szóval, igen, jó döntéseket hoztam és boldog ember vagyok!
