Lassú víz partot mos? – 1. rész
Lassú víz partot mos? – 1. rész
Lassú víz partot mos? – 1. részSzeged, a vezérhajós
A pesti professzor, Fodor József előadása nagy port kavart a fővárosban, ahol szinte azonnal megindultak a tárgyalások vállalkozások és hivatalok között, mert erősebb volt a rettegés a haláltól, mint az újdonság erejétől. És szó nincs róla, hogy ez a hír ne jutott volna el Fehérvárig, de itt olyan közöny fogadta, hogy majd húsz évet kellett várni, mire egyáltalán megemlítették.
Például a Székesfehérvár és Vidéke 1892. március tizenkettedikén megjelent számában ilyen formában idézi a két évtizeddel korábbi tanulmányt: „1872. és 1873-ban dr. Fodor József egyetemi tanár Budapesten a kolera járvány alkalmával számos magánkút vizét elemezte és 316 kútban talált flórt és szerves részeket, az emberi váladék beszivárgásának csalhatatlan kísérőjét és a kolera betegség csira-sejtjeit. A statisztika szomorúan bizonyítja, hogy azon házakban, melynek lakói a házi kutak vizét itták, sokkal nagyobb számban betegedtek és haltak meg, míg elenyészőleg csekélyebb számban azon házak lakói, kik a vízvezetéket használták.”
De honnan is vette Fodor professzor úr a vízvezeték hasznosságát? Hát nem Fehérvárról, de még csak nem is Pestről! Egy gőzmalom vállalkozója döntötte el 1862 legelején, hogy vezetéken szállít tiszta vizet az iparához Szegeden. A városközség vezetősége és a helyi hatóságok az újdonságtól meg nem riadva azonnal partnerekké váltak, és az ötlettől a megvalósulásig szinte semmilyen gátat nem görgettek a gőzmalom tulajdonosa elé. Fontos, hogy kevésbé arról van szó, hogy segíti, mint inkább arról, hogy nem gátolja, de már ez is mekkora segítség volt! Az ügy mellé állt a helyi sajtó is, és a Szegedi Híradó már a legelején elvégezte azokat a számításokat, hogy hány krajcárt nyernek a vízhordók és hányat a szegedi lakók, miközben végre tiszta vízhez juthatnak folyamatosan. Az újság kilenc pontba szedte a gőzmalom és a hatóság közötti megállapodást, amiből kiderült, hogy a Sina-udvarról vízvezetéket építhetnek át a városon, egy meghatározott útvonalon. E vezetéken – amit három-négy lábnyi mélységben kell lefektetni – tizenöt vízoszlopot, azaz vízvételi lehetőséget kellett biztosítani, illetve az esetleges magánigényeket is kielégíthették, azaz udvarokba, házakba köthették a vízvezetéket.
A nagy lehetőség akkor a vízoszlopokban rejtőzött, mert a vízhordóknak így nem kellett a Tiszáig lekocsizni üres hordókkal, majd vissza a megtelt, le nem ülepített vizes hordókkal, hogy eladhassák a bizonytalan folyadékot. A vízoszlopok a városban húzódtak, szállítmányuk tiszta volt, amit a gőzmalomnak kellett biztosítani, ahogy a teljes építkezést is. Ennek megfelelően a bevétel is a vállalkozóé volt. A víz árát úgy határozták meg, hogy egy akó ára nem lehet több négy újkrajcárnál, feltételezve, hogy Bécsben a pénzfolyam nem haladja meg a kétszázat, ha igen, akkor az arányoknak megfelelően növelheti az árakat. De a vezetéknek alkalmasnak kellett lennie a vízoszlopoknál az esetleges tűzvészek elhárítására is. A vállalkozó huszonöt évre kapta a víz értékesítésének jogát a hálózaton, azaz 1887. december harmincegyedikéig. És ez így is lett, hiszen Szegeden 1862-ben építették a vízvezetéket.
Az első csírák Fehérváron
Nos, nálunk még akkor sem jött szóba a vízvezeték megépítése, amikor Szegeden az első huszonöt év már lejárt. Sőt csak az azt követő ötödik évben kezdtek el beszélni róla. Igaz, hogy akkor nagy intenzitással, és mindjárt egy konferencia keretében: „Örömmel értesülünk arról, hogy városunk közönsége intéző egyéneink buzgolkodása következtében rövid idő alatt oly intézményhez jut, mely egészségügyi viszonyait rendkívül előnyösen elősegíteni fogja. Az intézmény nem más, mint városunknak kitűnő minőségű vízzel való ellátása vízvezeték útján. A vízvezeték létesítése érdekében tegnapelőtt egy szűkebb körű conferentia volt, melyen a főispánunk, a belga consul, a brüsszeli vizműépítő bank mérnöke, Havranek József polgármester, Cseballa György és Felmayer István urak voltak jelen.” – írta a Székesfehérvár és Vidéke újság Vízvezeték városunkban címmel 1892. április kilencedikén.
Ezen konferencia eredménye az volt, hogy a város várja a brüsszeli bank ajánlatát a vízvezeték megépítéséhez, sőt ha szükséges, akkor a bank részvénytársaságot hoz létre, „mindössze” annyit kér, hogy a beruházásának értéke és az abból származó jövedelem biztosított legyen a méltányosan megszabható árakból. Az ezt követő három hétben mindenféle ellenvélemény, aggályoskodás hangzott el a városban, ahol sokan csak a nyerészkedést látták, s talán nem alaptalanul. Éppen ezért Cseballa György lelkesítő szózatot intézett városunk közgyűléséhez, amit a Székesfehérvár és Vidéke újság 1892. április harmincadiki számában olvashattunk: „A vízvezeték kérdése a közegészség és köztisztaság szolgálatára a nagyközönség érdekében, annak kiszámíthatlan nagy előnyére áldást hozó megoldást nyerhessen, méltatlanul szükséges, hogy ezen kérdés komolyan vétessék, ne tekintessék az csak theóriának, idealisztikus tervezetnek, kivihetetlen jámbor óhajtásnak, egyes emberek agyszüleményének, agyrémének, de tekintessék az általánosan érzett szükségnek. Kívánatos, hogy emelje fel szavát a vízvezeték létesítésére és vegye az ügyet pártfogásába, legyen annak apostola a magas klérus. Ébredjen fel, lépjen a küzdtérre és harczoljon a vízvezeték létesítése mellett a közegészségügy hivatott őrgárdája – az orvosi kar! Gyújtson fáklyát és világosítsa be a tudományosság és okosság fényével a tudós tanári testület. Vegye pártfogásába, küzdjön érette közügyeinknek mindenkor szives harczosa, a helyi sajtó.”
Nos, a fáklyák azért olyan nagyon nem lobbantak be, bár a helyi sajtó kiállt az ügy mellett, és írásokkal győzködte a város nagyérdemű lakosságát.
Megjelentek vállalkozások a brüsszeli bank mellett, akik úgy látták, érdemes belefektetni egy vízvezeték-hálózat megépítésébe Székesfehérváron. Ugyanakkor a polgármester, Havranek József aggodalmának adott hangot a Székesfehérvár és Vidéke újság 1892. május harmincegyedikei számában: „A vízvezeték létesítésében nem mi vagyunk az elsők, erre nézve már több vidéki város van előttünk példakép, melyek szintén nagy akadályokat voltak kénytelenek leküzdeni. Egy nagyszabású vízmű létesítése nélkül meg nem történhetik, de ha az akadályok le vannak küzdve, akkor a vízmű nagyon is kifizeti a fáradságot, és azért legczélszerűbbnek tartja, ha a város polgárai körében egy részvénytársaság alakulna és ez venné üzembe a vízvezetéket, mert ha vállalkozónak adjuk ki, sokat veszítenénk, mert a vízvezeték 40–50 évig idegen kézre lenne bízva és az szedné a jövedelmet. Szóló tehát újból ajánlja, hogy a városi testület hasson oda, miszerint a város polgáraival a vízvezeték égető szükségességét megértetvén, a részvénytársaság létrejöhessen. – Dieballa b. t. ur sem ideális lelkesedésből tette le az 1000 frtot, hanem mert van reménye, hogy a vízvezeték városunkban kivihető.”
A testület végül nem hozott létre részvénytársaságot, de bármely vállalkozó elsőbbségét sem biztosította, majd következett a vízvezetékkel kapcsolatos első nagy csend.
Ellenérvek városa
Hiába Havranek lobbizása, hogy a város maga építse meg vízvezetékét és ezzel a már szóba került szennyvízelvezető rendszert is, a kezdeményezés süket fülekre talált a testületben és a városban is. Illetve nem annyira süketek voltak azok a fülek: voltak kimondottan ellenszurkolók, akik határozottan tiltakoztak mindenféle vízvezeték ellen.
Az ilyen ellendrukkerek vezéregyénisége volt az idősebb Bürgermeiszter György, aki tagja volt a városi bizottságnak is. Ő fejezte ki vaskos cikkében ellenvéleményét az egész kezdeményezésre 1893. május huszonhetedikén a Székesfehérvár és Vidéke újságban: „A tervezett vízvezetékügye újabb áldozathozatal (A további munkálatokra ismét 15000 forintot kérnek!) czéljából a városi közgyűlés elé fog kerülni, mely alkalomból alulírott bátorkodom egy pár megjegyzést tenni. Szerintem alig van édes hazánkban több oly város, hol oly könnyen lehetne kutak által jó és elegendő vizet előállítani, mint Székesfehérvárott. Városunk területén fúrás által elegendő igen jó minőségű vizet lehet kapni – főleg az esetre, ha jól kezelik a kutakat, mi azonban jelenleg, sajnos, nincs meg. Jó minőségü ivóvizünk van elég s így nincs szükség vízvezetékre. Pécs város is csinált nagy költséggel vízvezetéket. A vizet a hegyekből vezetik be. A múlt héten olvastam, hogy Pécs város lakossága jó ivóvíz nélkül van – nem volt eső a mely a hegyekben összeszűrődnek – tehát elfogyott a víz. Néhány napra megeredtek az ég csatornái, minek következtében ismét lett ivóvíz. Budapesten minden héten felmerül az a panasz, hogy kevés a víz. Ez már ott a vízvezeték dacára oly mindennapi állapot, hogy meg se igen ütköznek rajta. A kevés víz következtében a kőbányai hizlaldáknak, nemkülönben az utcák öntözésére meg is van tiltva a vízvezetéki víz használata. A Duna vizét szabad Csak használni. Ha már ily állapotok fordulnak elő Bpesten mennyivel inkább előfordulhatnak nálunk, hol szintén feltehető, hogy a határból vezetendő vízmennyiségénél az eső nagy szerepet fog játszani. Én tekintve talajunk vízbőségét egyáltalán feleslegesnek tartom a vízvezetéket – de ha vannak városunkban olyanok, kik azt szükségesnek tartják, vezetessék be azok saját költségükön és használják tetszésük szerint – és ne kényszerítsék az összes polgárságot – főleg azokat, kiknek jó kútjuk illetőleg vizük van – arra, hogy a vízvezetéket bevezessék s igy felesleges kiadásokat tegyenek. Úgyis sok a kiadás és nyakig vagyunk terhelve adóval!”
Azért előfordultak szakemberek is, akik javaslatokat készítettek, fejben már megtervezték a vízlelőhely kialakítását az Aszalvölgyben. Így terjesztettek be tizenötezer forint értékű munkálatokra javaslatot. A városi testület 1893. június hatodikán, kedden ülésezett, ahol az egyedüli téma a vízvezeték megvalósítása vagy elhalasztása volt. Bürgermeiszter kövér ellenérvei mellett többen is megszólaltak. Talán a legnagyobb figyelmet a gazdasági tanácsos, Tomsits Gyula szavai kapták, aki alaposan beleásta magát a talajelemzésbe és annak lejtésébe, és állt a vízmű megépítésének útjába: „Előre bocsátom, hogy a vízvezeték létesítése iránt legcsekélyebb ellenszenvet sem érzek s rejtegetek, sőt azt hasznosnak és szükségesnek tartom úgy általános szempontból, mint épen magam részéről különleges szempontból is, minthogy szakmám sok vízfogyasztással kapcsolatos, tehát a vízvezeték hova előbb leendő létesítését csak óhajthatom, azonban, ha vízvezetéket akarunk létrehozni, nagyon természetesen első és főkellék, hogy kellő mennyiségű és minőségű víz legyen. Ezúttal még a vízminőség érintetlen kérdés maradhat, mert csakis a vízmennyiség kérdésével foglalkozunk, azt kívánjuk tudni, hogy az előmunkálatban kijelölt helyen, vagyis az Aszalvölgy táján van-e viz kelő mennyiségben? – Révy Gyula úr ugyan egész könnyedséggel kimondja, hogy ott kimérhetlen mennyiségű víz van, de a munkálatát bíráló szakértők véleménye erre nézve eltérő; csupán abban értenek mindnyájan egyet, hogy ha a Révy Gyula által fölfedezett, sőt vizet tartó homokkőréteg a Vértesek aljáig terjed, fekvése szintes és erre lejt, a kor elégséges vizet adhat; ámde Barcza Károly mindjárt kétségbe vonja, hogy a jelzett homokkőréteg a Vértesekig terjedne egy folytonosságban, mert azt a zámolyi keresztvölgy áttöri, s ezen állítás valószínűségére szolgál azon általunk is ismert körülmény, hogy a zámolyi völgyben élő források vannak, melyeknek vizei Pátka felé csörgedeznek le azon következtetésekre vezérelve, hogy a zámolyi völgyeletnél a rétegek Ánsiklynál Sinklynál településben lehetnek, s a vizek az ánsiklynál település lépcsőjéről is a völgy fenékre nyomakodva ütötték fel magukat; s ha a dolog így áll, mit a felszín domborzati viszonyai is feltételezni engednek, akkor az Aszalvölgybe tervezett vízvetéknek legjelentékenyebb vízgyűjtő területe elesik, s ilyenül csupán azon mintegy ezer holdnyi terület maradjon, melyre Barcza Károly rámutat, az pedig ismerve az itteni légköri csapadékot, nem elégséges a város teljes és folytonos ellátására szükséges víz gyűjtésére.”
Ebben a levezetésben a mai nyelv használóinak némi magyarázatra van szüksége az ánsikly és sinkly szavak miatt, így a kérdéses gondolat így néz ki a huszonegyedik században: A Pátka felé folyó vizek elhelyezkedése arra enged következtetni, hogy a zámolyi völgynél a föld alatti kőzetrétegek redőzött, hullámzó (antiklinális és szinklinális, azaz boltozatos és teknős) szerkezetben helyezkednek el. A föld alatti vizek pedig ennek a kőzetboltozatnak (antiklinálisnak) a törései, lépcsői mentén a mélyből a völgy aljára nyomultak, és ott forrásként a felszínre törtek (felütötték magukat).
A nagy vitanap után majd két hónappal döntött a testület, és elvetette, hogy tizenötezer forinttal támogassa a megépítendő vízmű előmunkálatait, inkább az egészet vállalkozóra bízták.
Polgármesteri fellebbezés
Mondhatjuk, hogy a közgyűlés ezzel eldobta a fejszét, bár sokan úgy vélték, hogy ha a város maga nem is tud vízvezetéket kezdeményezni, legalább a fejsze nyele maradjon meg, s jöjjön valamelyik vállalkozó, és készítse el azt a vezetéket. A furcsa helyzetet azonban Havranek József tovább bonyolította váratlan húzásával: „Havranek József polgármester a közgyűlés határozatát megfelebbezte. A felebbezést, melyre tegnap jött meg a miniszter válasza lapunk június hó 24-én megjelent számában egész terjedelmében közöltük. A miniszter a közgyűlés határozatát megsemmisítette és ezzel a vízvezeték létesítése valószínűleg pénzhiányban kiszenvedett, mert a miniszter úr a megsemmisítés mellé elfelejtette mellékelni a további munkálatokhoz szükséges 15.000 frtot, mely összeget a város közönsége nem volt hajlandó megadni. Itt most már csak két eset lehet. Vagy megadja az augusztus 31-én tartandó közgyűlés a 15.000 frtot, vagy nem. Ha megadja, pálcát tör saját határozata fölött, ha nem adja meg, arra kényszeríteni nem lehet.” – írta a Székesfehérvárés Vidéke lap 1893. augusztus tizenhetediki számában.
Nos, az augusztusi közgyűlés sem szavazta meg a tizenötezer forintot, és ezzel hosszú ideig sutba dobta a vízmű létesítését Székesfehérváron. A testület többsége nem vállalt közösséget egy beruházás elindításához szükséges költség átadásához, pedig ezzel a város maga kezdeményezhetett volna valamilyen vállalkozási formát – például részvénytársaságot – és így a vízvezeték a város tulajdonában indulhatott volna el. Ezzel maga a város határozhatta volna meg a vízmű díjait. Ehelyett a városi szenátorok átadták volna bármely vállalkozónak, hogy csinálja meg azt a vízvezetéket, és profitáljon belőle, amennyit bír. Mindezzel Havranek József polgármester nem értett egyet, és úgy vélte, a városlakókat nem teheti ki akármelyik vállalkozónak, sőt álláspontja szerint maga a város is hozzáfoghat bevételt biztosító beruházáshoz. Ezért fellebbezett, amit a miniszter elfogadott.
Ekkor még hosszabb csend következett Fehérváron a vízvezeték megépítésével kapcsolatban...
(folytatjuk)
