700 éve született hazánk nagy királya, I. Lajos
700 éve született hazánk nagy királya, I. Lajos
700 éve született hazánk nagy királya, I. LajosKi ne emlékezne e könnyfakasztó sorokra, Arany János csodálatos trilógiájának záróakkordjaira? A haldokló vitéz, Toldi ágyánál Magyarország királya, I. Lajos állt, ki e cikk megjelenésének napján éppen hétszáz esztendeje született.
1326. március ötödikén látta meg a napvilágot Károly Róbert magyar király és Łokietek Erzsébet lengyel hercegnő harmadik fiúgyermeke, Lajos, akinek egyik bátyja – a korra jellemző korai gyermekhalálozás miatt – már nem élt, a másik pedig Lajos négyéves korában halt meg. Így a Visegrádon született ifjú herceg már négyéves korában hivatalos trónörökös lett.
A „Közhasznu esmeretek tára A' Conversations-Lexicon szerént Magyarországra alkalmaztatva, 4. kötet, Delphin – Florus (Pest, 1832)” így írt arról a szörnyű esetről, amely Károly Róbert király családját érte Lajos négyéves korára: „Drugeth Nápolyból szakadt magyar nemzetség. Tagjai közül emlékesek: 1) Filep, a’ ki János öccsével együtt I. Károly uralkodása alatt jött Magyarországra... Miklós, János fija, jelen vala Visegrádon, mikor Zaah Felician dühösködik ott a’ királyi ház tagjai ellen, és a’ király gyermekeinek védelmében nehéz sebet kapott fején, a’ nápolyi háboru alkalmával salernoi várnaggyá tette I. Lajos király, melly vár az ő keze alatt vala 1350–52, azután országbíró ’s turóczi főispány vala; 1358 pedig Velenczébe küldetett a’ királytol a’ zágrábi püspökkel, a’ köztársasággal kötött béke megerősítésének kicserélésére ’s a’ doge esküvésének meghallgatására.” Ugyanis Drugeth Miklós volt az, aki Lajos herceget a lovagi készségekre, azaz vadászatra, nyilazásra, vívásra, lovaglásra, úszásra, valamint sakkmesterségre és versmondásra tanította.
Ez a Drugeth Miklós ott volt azon a szörnyű napon Visegrádon, amikor Záh Felicián karddal rontott Károly Róbertra és királyi családjára. Drugeth Miklós nem kímélve magát oltalmazta a királyt és a trónörököst. Kapott is kemény sebeket a fejére a hős vitéz, de ahogy a fenti írásból kiderült, Lajos király nem volt adósa később sem neki. Nem pusztán mesterének tartotta Drugeth Miklóst, hanem baráti védelmezőjének is, akitől lovagi példákat gyűjtött gyermekkorában Lajos herceg. A világhódító Nagy Sándor mellett őszinte példaképe volt László, a szent király, akit szintén magyar királyi atya és lengyel anya nemzett, akárcsak Lajost.
A herceg nemcsak lovagi képességeket tanult mestereitől, de kiválóan beszélte a magyar nyelv mellett a latint, az olaszt, a németet és a franciát is. A szláv nyelvek tanítása terén mulasztottak a mesterek, amit később lengyel királyként bizony nélkülözni volt kénytelen Lajos. A herceg tizenhat éves volt, amikor apja meghalt, és rá öt napra, 1342. július huszonegyedikén királlyá koronázták Székesfehérváron, a Nagyboldogasszony-bazilikában. Ugyanitt temette el apját, Károly Róbertet, méghozzá a bazilika általa építtetett gótikus szárnyában.
Lajos erős, stabil országot örökölt apjától, ami hosszú királyságában segítette őt. Bár nem mindenben képviselte atyját, hiszen abban az időkben is fel-felsejlett a Szent Korona nemességének széthúzása.
Az ifjú Lajos király több dologban édesanyját, Erzsébet királynét követte. Szellemi alapvetésének vezérgondolatait Virág Benedek így írta meg 1816-ban: „Az ifjú Király »emlékezett arról, a’ mit sok erős férfiak mondottak, hogy a’ hazáért vért kell ontani, s’ nem kételkedének ontani, hogy holtok után is a’ maradéknál dücöséges emlékezetben lennének: kezde gondolkodni, mi módon vehetné viszsza, a’ mit Országától akár a’ szomszédok, akár a’ pártütök vagy hitetlenek, az Szent Koronának kárára, elfoglaltak«, úgymond a’ hazai krónika. Ébresztő gondolat, és méltó a’ Hazafiakhoz!” Éppen ez az alapelv vitte Lajost első királyi útján Nagyváradra, Szent László király sírjához.
Lajos király gazdaságilag is erős országot örökölt apjától. Annak erejét hódításaival kívánta tovább növelni. Ilyen megfontolásból indult a Kelet-Balkán elfoglalására, hiszen az oszmán hatalom már terjeszkedett ebbe a térségbe. Ezzel Európa keresztény védelmezőjévé vált. De diplomáciai „hódításai” is erőteljesek voltak, amit jól példázott Horvátország, Bosznia és Moldova behozatala a Szent Korona alá. Ugyanakkor nem tűrte a központosítás elleni pártütéseket, mindenkor Magyarország jövőjét állította a középpontba. Talán ennek is tudható be a velenceiek elleni stratégiája, amely messze vitte Magyarország határait, ahogy azt Boncz Ferenc 1877-ben írta: „A századok folyamában Fiume, előbb mint igénytelen falu, majd mint szabad kikötővel biró város emelkedett – már az Árpádok idejében a magyar korona alá tartozott. Azonban már a következő két században a dalmatiai tengerparton keletkezett apróbb köztársaságok majd a velenczei köztársaság hatalmas tengeruralma magához vonzotta, vagy ha ez nem sikerült, fegyverrel hódította meg a dalmatiai partvidéket elannyira, hogy 1357-ik év előtt egész Dalmatia s igy a kérdéses terület is Velencze hatalma alatt állott. Csak midőn I. Lajos királyunk a Velenczeiek elleni háborúját nem mindennapi siker és dicsőséggel bevégezte, mondott le a köztársaság az említett évben egész Dalmatia birtokáról nagy Lajos magyar király és örökösei javára.”
Lajos uralkodása alatt a Magyar Királyság a kontinens nagyhatalma lett, ahol a király császár volt a saját országában. Ezt a státuszt tovább erősítette a perszonálunió Lengyelországgal, hiszen Lajost ott is királlyá választották. Ekkor volt a Magyar Királyság – vagy legalábbis királyának birodalma – a legkiterjedtebb, amit évszázadokkal később is úgy emlegettek, hogy három tenger mosta Magyarország partjait. E három nagy víz a Balti-, a Fekete- és az Adriai-tenger volt. Lajos király uralma alá tartozott többek között Dalmácia, Bosznia, Bulgária északi része, valamint Galícia, illetve Lengyelország is.
Ezekben az időkben rengeteg legenda – vagy igaz történet – született harcosokról, hősökről, magyar vezérekről. Utóbbiak sorában volt Lajos király is, aki nemcsak szavakban őrizte a lovagság erényeit, hanem a harcmezőkön is tevékenyen részt vett a csatákban. Korához kötik a legendás Toldi Miklós bihari nemest, aki a nagy király számtalan ütközetében védte a magyart, vigyázta az országot. Ilyen vitézek egész sora gondoskodott a tisztességről és a hazáról, de ebben a király, Lajos is segített, amit a Magyar Almanak 1794-ben A’ Magyar vitézi Rendekről című írásában így fogalmazott meg: „Az Arany Sarkantyús Vitézekről Ez a’ vitézi Rend, mellyet I. Lajos Magyar király állított fel, igen nagy betsben volt hajdan a’ nemzetnél, ’s tsak azok vétettek abba fel, a’ kik virtusaik által magokat mások felett meg külömböztették, a’ mint ezt bővebben láthatni, a’ Magyar Sz. Koronáról irott könyveinek 537 és 538 lapjain. Időnkben töbnyire polgári virtusokkal ékeskedő férfiak tétetnek annak tagjaivá a’ Király koronáztatásának végbe menetele után.”
Nagy Lajos király a koronázóvárosban kérte fel Kálti Márk őrkanonokot a Képes Krónika elkészítésére, ami a ma történészei számára is alapvető forrásként szolgál. E mű természetesen a kor dinasztikus propagandája volt, ami a nemzet történetét hivatott bemutatni amolyan királytükörként (speculum regis), de egyben legfontosabb üzenete az, hogy a magyar történelemben az Anjouk uralma nem megszakítja az Árpád-ház hatalmát, hanem beteljesíti azt.
A Képes Krónika első oldalának szövege
„Az Úr nevében. Mivel a magyarok tetteinek krónikája mind a jelenvalóknak, mind az eljövendőknek igen hasznos és tanulságos, ezért – hogy a feledés homálya el ne borítsa – szükségesnek látszott írásba foglalni mindazt, ami a régiek idejében történt, és ami az idők folyamán a magyarokkal megesett.
Mert az emberi élet rövid és mulandó, az emlékezet pedig gyarló, s ami nincs feljegyezve, könnyen az enyészeté lesz. Ezért a bölcs elődök gondoskodtak arról, hogy a királyok és fejedelmek dicső és nevezetes cselekedetei írásban maradjanak fenn, hogy az utódok okulására szolgáljanak, és példát adjanak a jóra, valamint intsenek a rossz kerülésére.
Különösen is illendő feljegyezni azoknak a királyoknak és főembereknek a tetteit, akiknek hatalma alatt országok virágoztak, a hit gyarapodott, az igazságosság erősödött, és a nép békében élt. Mert az erény jutalma a dicsőség emlékezete, a gonoszságé pedig a szégyen és a feledés.
Ezért követve a régiek példáját, elhatároztuk, hogy a magyarok eredetét, viszontagságait, harcait, győzelmeit és szerencséjének változásait – amennyire a régi írásokból és hiteles elbeszélésekből megismerhetők – hűségesen összegyűjtjük és rendbe foglaljuk, hogy a jövendő nemzedékek megismerhessék, miként vezette Isten a magyar népet kezdetétől fogva mind a mai napig.”
A tizenhatodik században néphagyományokra alapozva írta meg Ilosvai Selymes Péter százegy versszakos történetet Lajos király koráról, a hatalmas erejű bajnokról, Tholdi Miklósról, melynek ezt a címet adta: „Az híres neves Tholdi Miklósnak jeles cselekedetiről és bajnokságáról való história”.
Arany János trilógiája – Toldi, Toldi szerelme, Toldi estéje – sok magyar kedvenc irodalmi műveként sorakozik a házi könyvtárban. A Toldi estéje végén a nagy király így szólt immár halott bajnokához, Toldi Miklóshoz: „Hajt az idő, nem vár: elhalunk mi, vének, / Csak híre marad fenn karunk erejének: / Más öltőbeli nép, más ivadék nő fel, / Aki ésszel hódít, nem testi erővel.”
