Masszív alkoholistából lett újságárus Balogh László, aki mindig ott van a Liszt Ferenc utcábanMasszív alkoholistából lett újságárus Balogh László, aki mindig ott van a Liszt Ferenc utcában
Nem tudom, emlékszik-e rám. Gondolja-e magában: „Itt az a nő, aki sose ad!”- de hogy nem bánja, az biztos, hiszen ha legközelebb arra megyek, ismét megszólít: „Fedél Nélkült?” Ennek a hosszas, töretlen igyekezetnek a láttán ma én is elérkeztem a kritikus ponthoz, vagyis megálltam, hogy kérdezgessem egy kicsit. Rövid bemutatkozás után megtudom, hogy Balogh László 11 évvel ezelőtt kezdte a Fedél Nélkül című újságot árusítani Székesfehérváron.
- Miért éppen Székesfehérvár?
- Siófok környékén élek egy albérletben, és Fehérvár a legnagyobb város a lakóhelyemhez közel. Szeretem Székesfehérvárt - azt vettem észre, hogy minél távolabb vagyok a fővárostól, annál normálisabbak az emberek. A Liszt Ferenc utcában árulom az újságot, vagyis a központ központjában vagyok. Van engedélyem is, amit a Polgármesteri Hivatalban kell minden évben megújítani - csak így dolgozhatok.
- Mit csináltál az újságárusítás előtt?
- Régen targoncás voltam, egy olyan vegyipari cégnél dolgoztam, ahol műtrágyát és egyéb kemikáliákat gyártottak. Ha bementem az üzembe, fehér köd szállt mindenhol. Aztán kiderült, hogy baj van a tüdőmmel, ezzel le is százalékoltak. Aztán teljesen szétcsúszott az életem: több, mint 20 évig az utcán éltem. Alkoholista voltam, mint a nyavalya! Napi szinten, nagyon keményen ittam, a delíriumig jutottam, de aztán azt mondtam, elég. Élni akarok! Akkor találkoztam az újságárusítás lehetőségével - ez 11 évvel ezelőtt volt -, azóta tiszta vagyok. Ebből fizetni tudom az albérletemet és a kajámat, nem is kell több.
- Van családod?
- Egyedül élek. Édesanyám akkor halt meg, amikor 12 éves voltam. Édesapám ezután újra nősült, lett új családja… nekem meg azt mondták: megyek vagy megyek - választásom nem volt. Targoncás lettem, aztán leszázalékoltak… És most itt vagyok.
- Melyik a legnehezebb időszaka az évnek?
- Nekem a nyár a legnehezebb, mert meleg van, és éppen ide tűz a nap, de akkor is kint maradok.
- Hogyan viszonyulnak hozzád az emberek?
- Vegyesen: a legtöbben közömbösek, vannak, akik nagyon kedvesek, és olyanok is akadnak, akik szeretnek beszólogatni. „Menj dolgozni!” - de ezzel nem bántanak meg, hiszen én tudom, hogy dolgozom. Újságot árulok a Liszt Ferenc utcában. Vannak olyanok, akik rendszeresen adnak pénzt, vagy akikkel beszélgetünk. Igyekszem minél több embert megszólítani. Sokan annyira közömbösek, mennek a tömegben, és olyan a tekintetük, mintha még az előttük lévőt sem látnák. Én meg szeretném, ha felfigyelnének rám… mert néha azt hiszem, észre sem vesznek. Ha egy számomra ismeretlen embert látok, azt nem tudom meghatározni, hogy ad-e majd pénzt... A „nem”-et sokkal inkább meglátom. Sok emberhez kíváncsiságból is odamegyek, és általában bejön a megérzésem. Nem bántanak meg, csak elmennek mellettem, mintha nem is lennék.
- Kaptál már valami ajándékot?
- Igen! Ezeket a ruhákat, amik most rajtam vannak, ajándékba kaptam. Számít, hogy milyen ruha van rajtam: ha bemegyek egy boltba, ne szóljanak meg a külsőm miatt. A dzseki teljesen új volt, amikor idehozták, még az árcédulát is megtaláltam rajta. Hú… örültem neki. De előfordult olyan is, hogy a Karácsonyi Vásár idején idehoztak nekem – névre szólóan! – egy ajándékcsomagot. Nagyon meglepett: téli, meleg ruhák voltak benne.
Szeretek egyedül élni: én alapból csak magamra számíthatok. Nincsenek elvárásaim senkivel szemben sem, ezért nem ér csalódásként a visszautasítás. Ha a semmin felül mégis adódik valami, vagyis bármit kapok: jó szót, egy rövid beszélgetést vagy aprópénzt - az nekem már igazi ajándék…