A város egyik legdurvább helyén is dolgozott a maratoni futó - beszélgetés Kaufer Tamással
A város egyik legdurvább helyén is dolgozott a maratoni futó - beszélgetés Kaufer Tamással
A város egyik legdurvább helyén is dolgozott a maratoni futó - beszélgetés Kaufer Tamással– Mindig is vendéglátózni szerettél volna?
– Kényszerből kerültem a Gombába. Elektronikai műszerészként dolgoztam a VIDEOTON-ban, egészen a nagy elbocsátásokig, amikor már hiába fújt a gyár, nem özönlött a nép, csak lézengtek az emberek. Akkoriban nem volt munka a városban, úgyhogy három hónapig lakásfelújításokon dolgoztam, zsilettpengével kapartam a festők után a linóleumot. Az egyik ismerősöm ekkor nyitotta meg a Gombát, és szólt, hogy volna itt egy állás. „Jó, próbáljuk meg!” – mondtam.
Az első napokban lehajtott fővel fogadtam a vásárlókat: „Mit tetszik kérni?” – mert senkinek nem mertem a szemébe nézni. Elég súlyos környék volt, itt aztán megismerhettem az élet árnyékosabb oldalát – a törzsközönség miatt. Viszont imádtam, mert hamar betanultam, s olyan emberekkel ismerkedhettem meg, akik különlegesek voltak. Vasárnap délelőttönként kitettem egy sörösládát ülőkének a Gomba elé, és akkor jöttek a magányosak, hogy elmeséljék az élettörténetüket.
Volt köztük népművelő, aki a fejébe vette, hogy megtanítja nekem a magyar történelmet. Auschwitzból hazatért zsidó ember, aki elmesélte, hogy az oroszok miként szabadították fel a lágert, ahol raboskodott. Horthysta repülős tiszt, aki meg arról mesélt, milyen kalandosan szökött meg az oroszok elől. Rá kellett jönnöm, nagyon nem mindegy, ki, hová születik, s aztán egy adott történelmi eseményt miként él meg. Látszólag ellentétes sorsok, de ami közös bennük, az az emberség. Vagy a vakszerencse, amikor egy utca végén döntened kell egy látszólag egyszerű kérdésről, merre indulj: erre vagy arra – a háborúban, azokban az időkben ez élet-halál kérdés volt.
– Kicsit groteszk, furcsa látásmód alakulhatott ki benned az élményeid miatt...
– Megfordult nálam a sokszoknyás cigányasszony, aki a szemem láttára késelt meg embereket, majd én szóltam az egyik srácnak: ”Figyelj, vérzel!” – mert nem érezte, hogy megszúrták. Vagy a magányos gyilkos, aki testvére megöléséért ült 11 évet, és mellesleg homoszexuális volt. A Béke téren lakott, és fiatal gyerekeket kapdosott el az esti homályban. Aztán jöttek a mindenféle egyéb alvilági figurák is, akiket bevonzott a vasút és környéke. Megjelent a fekete kereskedelem: árultak a környékemen mindent, amit valószínűleg nem akciósan vásároltak a Skálában.
Kaufer Tamás mindig jó helyen kötött ki (Fotó: Facebook/Kaufer Tamás)
– És ez nem tűnt fel a rendőrségnek?
– Dehogynem! 2-3 naponta szálltak ki, így lassan jó viszonyba kerültem a rendőrökkel, nyomozókkal. Párszor engem is bevittek. Reggel fél ötkor nyitom a boltot, megáll a rendőrautó: „Tamás, érted jöttünk !” Elkezdtem velük alkudozni: „Ne csináljátok, ki kell nyitnom, mindjárt itt lesz az egész Vasút- és Járműjavító!” – mert ott egy reggel, kb. másfél óra alatt 350-400 felest adtam el. Ha Józsi bácsi szemben lelépett a járdáról az úttestre, akkor én már tudtam, hogy egy Szimfónia, egy feles. Józsi bácsi pedig könnyes szemekkel vette át az egységcsomagját, mert őrá így még senki sem figyelt. Igazi tragédia volt számomra, számunka, ha engem bevittek reggel.
Szóval bevittek a rendőrök, betettek egy szobába, felkapcsolták a villanyt, és kimentek – mint a filmekben. Én meg ott próbáltam az eszembe idézni, hogy „Úristen, én az elmúlt napokban, hetekben mit követhettem el, amiről ők is tudnak?” Általában arról volt szó, hogy láttam-e azokat, akik előző este a Gombából mentek betörni. Ezeket a dolgokat ajánlatos volt nekem nem tudni, mert még vissza kellett oda mennem, dolgozni. És ha valamit elmondok, elkaptak volna. Úgyhogy a törzsközönség "játékos" részét arra kértem, hogy a Gombát tekintsék tabunak – itt semmiről ne beszéljenek, és semmi se történjen.
– Ért atrocitás?
– Egyszer budapesti skinheadek jöttek, akik csak úgy szétrugdosták a gyümölcsös standomat. Az mondjuk egy kicsit veszélyes volt... Semmit nem akartak, csak balhét. Bezárkóztam a Gombába, és hívtam a rendőröket, de mire megérkeztek, csak a szétrugdosott ananászokat láthatták.
– Aztán három év múlva más munkahelyet választottál. Mi volt az, ami megváltoztatta az életedet?
– A futás. Először csak épp a mozgás kedvéért fogtam bele. Ez még abban az időben volt, amikor kinyitották az ablakot, és lekaibáltak utánam az emberek: ”Hülye gyerek, hová futsz?” – de nem foglalkoztam vele. Akkor nem létezett vitaminkészítmény, magnézium. Ha nagyon kiürültünk, Robébi gyerektápszert ittunk, C- vitamint meg a Polibét szedtük. Egyszer csak kitaláltam, hogy lefutok egy maratont. Felhívtam egy maratoni futó ismerősömet, és megkértem, hogy írjon nekem egy edzéstervet. „Ha ezt a fél éves tervet megcsinálod, le tudod futni a maratont” – mondta. És elkezdtem készülni, majd szép fokozatosan belecsúsztama futóvilágba, sportos életformába. Már adja a jelzéseket a testem, tehát óvatosabb vagyok, de kisebb, rövidebb távokkal azért feszegetem a határaimat.
– Kisebb, rövidebb táv? 30-40 kilométert így is nevezhetünk... A nevedhez fűződik az immár 12 éves Vérteskozma Rock'n'Roll Futás is...
– Véletlenül kerültünk Vérteskozmára, egy vendégházba. Általában amíg a család aludt, én hajnalban felkeltem, és futás közben felderítettem a terepet: hová menjünk majd nappal kirándulni. Régi vágyam volt egy futóverseny, és akkor megtaláltam a tökéletes helyszínt: így 12 évvel ezelőtt megrendeztem a Vérteskozma Erdei Futóversenyt, ahol 12-en álltunk rajthoz. Alkoholos filccel írtam fel a rajtszámokat, keményen beszedtem az 500 Ft nevezési díjat, aztán hazafelé a Pedróban elsöröztük és elcsokiztuk az egészet. Mindenki jól érezte magát. Ebből nőtte ki magát olyan rendezvénnyé, ami ma már országos esemény: ez a Vérteskozma Rock’n'Roll Futás. Idén kilenc nap alatt fogytak el a rajtszámok, hiszen ez egy szűk hely, túl sokan nem futhatunk, fokozottan védett természetvédelmi területen át vezet az út.
– De nem elégedtél meg ennyivel...
– Elkezdtem gondolkodni a folytatáson. New Yorkból indult a kezdeményezés, ahol felhőkarcolókban rendeznek lépcsőfutó versenyeket. De felhőkarcoló Fehérváron nincs, viszont a Koch László utcai tízemeletesben ismerek néhány embert, akiket megkérdeztem, szabad-e futnunk a lépcsőjükön? Szerencsére jófej a lakóközösség, így engedélyt kaptunk rá. De az nem elég nagy szám, hogy a Kaufer meg a barátai felfutnak, ezért meghívtuk a tűzoltókat, az Ironman-versenyzőket, triatlonistákat és persze a gyerekeket is. A tűzoltóknak bevetési védőruhában, védőcsizmában, védősisakban és speciális tűzoltó védőkesztyűben, hátukon acélpalackos légzőkészülékkel kell felfutniuk. Nagyon durva!
– Nem monoton a maratoni futás?
– Megpróbálok új pályákat keresni, aztán megpróbálom magam kizökkenteni a hétköznapokból. Egyedül a legkönnyebb. Magamhoz veszem a szükséges anyagokat: ide teszem a szőlőcukrot, oda a papír zsebkendőt, emide az izotóniás sóoldatot, amoda a sapkát, mert ha tűz a nap, akkor legyen mit felvenni. Kinézek, milyen az idő, és elindulok. Onnantól kezdve, hogy azt mondják "Rajt!", vagy elindítod az órádat, nem csak a futás, de a folyamatos figyelem és gondolkodás is indul. Ezért nem unalmas a futás. Figyeled a tested visszajelzéseit.
Van amikor nehezen indulsz el, mert minden tagod fáj, meg különben is, mi a francnak vagyok itt? Vagy éppen ellenkezőleg, nagyon-nagyon mennél. Ezeket mind korrigálnod kell. Ha egy Velencei-tó kör van előtted, ami szűk 30 kilométer, te nem adhatdsz ki magadból túl sokat az elején, mert akkor 22-nél meghalsz. Ilyen rutinnal már óra nélkül is megmondom, hány perc alatt futok egy kilométert: 5:30 vagy 5:40. Figyeled magad: mennyire fáradtál el? Fáj a vádlid vagy a derekad? Görcsölsz? Elkezdesz frissíteni, vagy eszel egy szőlőcukrot, esetleg elviszed a gondolataidat más irányba: de jó nekem, itt vagyok, én vagyok a szerencsés. És ekkor észreveszed, hogy lassan szűkül körülötted a külvilág.
– Mekkora távot kell ehhez megtenni?
– Én 30 kilométernél érzem ezt, de vannak ultrafutók, akik csak 70-nél, de olyan is akad, aki már 12-nél érzi. Ha tovább futsz, akkor eljutsz egy olyan stádiumba, amikor egy lebegésszerű, kábult állapotba kerülsz. Fizikai fáradtság, de még tudsz menni, és tudod terhelni magad, de az agy már nem úgy reagál, és megszűnik a térlátás. Nem tudsz figyelni a madarakra, az autókra, csak a magad előtt lévő kis sávot látod. Az alapokra koncentrálsz: ne lépj gödörbe. Sokan ezért szeretik a futást, mert teljesen ki tud kapcsolni, vagy még inkább ki tud üresíteni. Megszűnik a külvilág, nem veszed észre a melletted elhaladó ismerősöket. A legvégén már a hangokat sem hallod, szinte néma csendben futsz, csak te vagy, senki más, ebben a lebegéshez hasonló állapotban.
Egy dolgot tudsz biztosan: mennyit kell még futnod. Már csak 7 vagy 5, 3 vagy 1 kilométer van vissza. Időnként kontrollálod magad, vagyis az időt. Aztán feladod az időt, és már csak a túlélésért mész. Csak azért mész, hogy ne állj meg, rosszullét és görcs nélkül csináld végig az egészet. Ilyenkor már bejöhetnek gyomorproblémák, hányások – a szervezeted jelez, hogy nagyon elege van belőled. De te mész tovább. Nincs válasz, hogy miért. Engem úgy neveltek, hogy nincs feladás. Én még nem adtam fel versenyt. Ha másként nem megy, lebiceged, lesétálod, de ha tehetséget kaptál a sorstól, nem engedheted meg, hogy visszaélsz vele. Nem teheted meg, hogy félreállsz, kilépsz a fűre, mert ha egyszer megtörtént, mindig ki fogsz lépni. Neked be kell húzni, szenvedni, gyilkolni magad a célba, mindegy, milyen idővel. Az amatőr őrültek gondolkodnak így, mint én. Egy profi megáll. Ha nem tudja azt az időt futni, amit tervezett, akkor megáll, mert nem akar lesérülni, mert tudja, hogy neki egy hét múlva is versenye lesz. Rajtam nincs ilyen nyomás – én önmagamért futok.
– Sokszor láttam, hogy a futóversenyeidet egy vörös szőrű macskával, Dudival reklámozod a Facebookon...
– Ha pár éve azt mondják: neked egyszer lesz kisállatod, akkor azt válaszolom, hogy nekem biztosan nem. Azonban másként alakultak a dolgok. A fiam Párizsban van, a kislányom tanul, vasárnaptól-csütörtökig egyedül voltam, és ez főleg télen nagyon nyomasztó. Gondolkodtam, de a munkabeosztásom miatt csak a macska jöhetett számításba. Elmentem az állatmenhelyre, bementem a macskaházba, és mondtam, hogy nekem egy kiscica kell. Bevittek a 2-3 hónaposak közé. Megláttak a kicsik, lehajoltam, és mindegyik odajött hozzám, kivéve egyet, aki ott ült hátul, egyedül. "Nekem ő kell!" – döntöttem. Ő lett Dudi. Most töltötte a harmadik évét. Nem normális. Őrült, mint én. Ha itthon van a kislányom, olyan párbeszédeket hallok, mintha két testvér lenne odabent. "Dudi, ne csináld! Apa gyere be, szólj rá! Vagy "De Apa, mindig a Dudit véded!" "Mert ő a kisebb!" – válaszolom. "De megkarmolt!" "És te mit csináltál?" – szóval vele lett teljes a család.
A Kaufer-család macskája, Dudi (Fotó: Facebook/Kaufer Tamás)
– Mit tanultál a sport által?
– Megtanultam, hogy nincs olyan helyzet, amiből akarattal, kitartással ki ne tudnék jönni. Vannak szépségek, és győzelmek az életemben: ilyenek például a gyerekeim. És eljutottam oda, hogy az éltető elemem, a levegőm lett a sport. Csak úgy érdemes csinálni valamit, ha el is égsz benne. Nem végzek félmunkát. Semmi értelme tessék-lássék elvégezni a feladatodat. De ez bármi lehet: egy főzés vagy egy kép megalkotása, könyv megírása. Ha azt érzed a könyvedről, hogy még nem olyan, mint amit szeretnél, akkor tedd el, és írd tovább, mert az még nincs kész. Nincs értelme csak úgy "jó lesz majd valahogy" alapon élni. Ha teljes szívedet beleteszed abba, amit csinálsz, akkor az számodra nem munka többé. Én például szerelmes vagyok a versenyrendezésbe, a futásba, nekem ez színtiszta öröm – és így kerek az életem.
