Lelket önt az agyagba – Kocsis Judit Gabriella fazekasmester
Lelket önt az agyagba – Kocsis Judit Gabriella fazekasmester
Lelket önt az agyagba – Kocsis Judit Gabriella fazekasmesterAz utcanévtáblákat még akkor rendelte meg tőlem Bobory Zoltán, amikor ő volt a körzet képviselője – meséli Judit. – Akkor, ha jól emlékszem, ezerötszáz darabot. Egyedi megrendelések pedig a mai napig érkeznek - folytatja, szélesre tárva a kemence ajtaját, melyben ott sorakoznak az égetésre váró darabok. Közben az asztalon egy még nyers agyagtáblába vájja bele éppen a Ruttkai utca betűit.
A feliratozáshoz még puhának kell lennie az agyagnak, ugye?
Úgynevezett bőrkemény állapotban kell lennie. Miután egy gipsz formában elkészült az agyagtábla, hagyni kell egy darabig levegőn száradni – de túl sokáig sem szabad várni! - , hogy elérje ezt az állagot. Akkor lehet a feliratot belevésni. Majd óvatosan szárítom tovább. Nem lehet sürgetni a folyamatot, nem szabad kitenni a napra, akkor eldeformálódik. Ha már kellően kiszáradt, mehet a kemencébe.
Készül a felirat (Fotó: Pápai Barna)
Mennyi idő, míg egy darab elkészül?
Legalább három hét. Sokan nem értik, miért kell ilyen hosszan várni egy-egy megrendelésre. De ha tartós darabot szeretnénk, ami fagyálló, nem reped szét, akkor pontosan be kell tartani a szárítás és az égetés során a hőmérsékletet. Az első égetés után kerül rá a máz, majd újabb égetés következik. Egy ilyen nagy átmérőjű tárgynál, mint az utcanévtáblák, különösen vigyázni kell. A hűtés is időigényes, nem lehet csak úgy kikapni a kemencéből. Kétszáz fok fölött ki sem szabad nyitni a kemence ajtaját, akkor a hirtelen hősokktól elrepednek a tárgyak. Tizenkét órába telik, mire a kemence eléri az ezeregyszáz fokot, és ugyanennyi a lehűlési idő is. Ezalatt végig bent maradnak a tárgyak.
Hogyan kezdődött ez a tevékenység az életedben?
Apukám lakatos volt, anyukám fodrász. Ahogy változott a világ, úgy változtak ők is vele – mindig követték azt a tevékenységet, amiben éppen megélhetést láttak. Tíz éven át egy büfét is üzemeltettek. Én olyan hét-nyolc éves lehettem, amikor a Fehérvár Vásárban megláttam egy bácsit, aki korongozott. Teljesen le voltam nyűgözve! Ahogy a többi gyerek a vattacukor előtt állt ámuldozva, én úgy bámultam az agyagot, ahogy épp ugyanúgy a semmiből nő ki valami! Kiderült, hogy itt az utcánkban is van egy fazekas, Schulmann Csaba, aki megengedte, hogy a korongján tanulgassak. Vittem a csatornázásból kibányászott agyagból gyúrkált kis dolgaimat, hogy azokból alkossak. Ettől kezdve tudatosan erre a szakmára készültem, a szüleim is támogattak ebben. Akkor még volt az Árpád Szakképzőben kerámiaformázó szak, nem is volt kérdés, hogy azt végezzem el, három év alatt. Az oktatóm Schulmann Csaba lett, akinek a műhelyében vígan trécseltünk fiatal lány tanítványok, szegény mondogatta is: Jaj, Istenem, miért büntettél engem ilyen inasokkal? Felbolygattuk az ő kis nyugodt világát, mégis önzetlenül, készségesen adta át a szakmát nekünk. Ahogyan Korompai Péter is, akihez érettségi után kerültem inasnak. Nála az épületkerámia, a cserépkályha készítést titkait is elleshettem.
(Fotó: Pápai Barna)
Ezután hogy alakult a pályád?
Közel tíz évet tanítottam a Hang-Szín-Tér Művészeti Iskolában, a saját műhelyemben kereshettek fel a tanítványok. Az első házasságom után, két gyerek mellett döntöttem úgy, hogy a kerámiázást művészeti tevékenységként folytattam tovább, több mindent kitanultam mellette. Most már öt éve az Ezredéves Iskolában dolgozom szakoktatóként, mellette pedig itthon alkotok a műhelyemben, a szüleim házában. Egyedi megrendelésre is készítek darabokat, és a Jancsárkertben is árulom őket havonta egyszer. Most már a férjem, Kocsis Péter is besegít, ő formázza meg a táblákat, és kerámia tárgyakat is készít. Az edényekhez az agyagot egy szekszárdi agyagbányából vesszük, a táblákhoz pedig speciális samottos agyagot hozunk a fővárosból.
Milyen körülményekre van szükséged az alkotáshoz?
Amióta gyerekeim vannak, azóta minden idő, ami nem velük telik, megfelelő alkotásra! Mindig szoktam mondani, hogy nem vagyok az az igazi művészlélek. A valódi művészemberek nagyon elmélyülten, megfelelő környezetben tudnak olyat alkotni, ami igazán maradandó. Én mindig arra vágytam, hogy azt mondják rám, hogy én egy jó iparos vagyok. Ez talán így is sikerült, mert az iparosnak megvannak azok a tulajdonságai, ami nekem is: ha kell, akkor hajtok, ha kell, éjszaka is kijövök és csinálom, és megtalálom benne az örömömet! Az ötven darab korongozásakor is teljesen ki tudok kapcsolni, nem terhel meg az, ha monotonitás ér, és tudok gyönyörködni minden egyes darabban, feltölt, amíg készítem. Szeretem az agyag illatát, tapintását, nem vágyom külön arra, hogy lágy zenére, madárcsicsergésben alkothassak, tökéletes körülmények között. Az eddigi életem során akárhány kerámia műhelyben dolgoztam, mindig volt valami plusz zaj, zavaró körülmény, volt, hogy jégkásás volt a korongozáshoz használt víz… Minden alkotásomnak egyenként örülök, kicsit mintha a gyermekem volna. Látom magam előtt a végeredményt, amikor nekiülök dolgozni.
Judit sokszor éjszaka is fenn marad, hogy elkészüljenek ezek a szép, egyedi darabok
(Fotó: Pápai Barna)
Mi az a kézműves tevékenység, amit még nagyon szívesen kipróbálnál?
Az üvegfúvás. Talán mert az is tüzes szakma. Tervezem, hogy ellátogatok egyszer az ajkai üveggyárba, lesni, ahogy formálódik a forró anyag: Szinte mintha lelket öntenél bele! A korongozásnál is ez az érzés fog el mindig. Előttem van egy darab sár, amiből miközben bögre vagy tál lesz, egyúttal lélek is költözik bele.
