A kincsesbányai Hattori Hanzo
A kincsesbányai Hattori Hanzo
A kincsesbányai Hattori HanzoTakaros sváb parasztház, a kerítés lécei közül felsejlő japánkert és egy tisztességes házőrző fogadott bennünket Kincsesbányán. Na és a mester, Kovács András, aki épp akkor fejezte be az éjszakai vihar maradványainak összetakarítását.
A zen kertje
"Itt a Móri-árokban mindig nagy a szél. Szinte derékba hajlítja a fákat, így ma reggel is összeszedtem a letört ágakat, felsöpörtem a lehullott leveleket." – mondta, közben körbevezetett minket. A kerítés mellé ültetett sövény házi csobogót, tradicionális mohakertet rejt, körülötte óriási kövekkel kirakott utacskák vezetnek. A kert hátsó zugából pedig nem hiányozhat a tó, a minisziget és a tűzszentély.
"Amikor megvettük a házat, ez nem így nézett ki! A szomszédban lakó néni mondta, hogy valamikor az udvaron patak csordogált keresztül. Idejöttek inni a lovak meg a kacsák, aztán a területet murvával feltöltötték. Az előző lakó erre hordatott vagy negyven centi termőföldet. Tíz éve alakítottam ki a kertet. A mostani formája hosszú évek munkája."
A szamurájkard-készítés egy életforma
A bambusszal körbevett bonsailiget mögött egy kis faborítású épület állt, melynek belsejében András egy tizenhetedik századi japán kovácsműhelyt alakított ki. Csupán egy hatvan wattos izzó és az előírások miatt a sarokban lévő poroltó jelképezte a modern technikát. A pár négyzetméteres helyiségben „rend, fegyelem és pedantéria” uralkodott. A középpontban a térdelőzsámoly állt, ahol a mester seizában, azaz térdein ülve készíti a fegyvereket.
„Egy a lényeg: mindennek egy körön belül kell lennie! Balra vannak a kalapácsok és a fogók. Szemben velem a tűztér, ahová a fújtatóval fújom be a levegőt. Itt a tűz. Az üllő rögtön mellette. Az edzőmedence már jobbra van, ahová kiveszem a kész kardot. A szén pedig itt, mögöttem.” – magyarázta András, majd hozzátette, hogy az ember szeret sok mindent túlbonyolítani, ezért sok a hibafaktor. Ha azonban józan paraszti ész alapján a rendszert lecsupaszítja, annál jobb megoldás nincs.
A falon helyet kapott egy sintóista szentély, mely a japán hagyomány szerint segít abban, hogy a műhelyben mindig jó kard készüljön. A férfi minden egyes munkanapot húsz perces meditációval kezd. Számára a japán szamurájkardok készítése nem hobbi, nem foglalkozás, hanem egyfajta életforma.
Egy újságcikkel kezdődött
András kiskamaszként kezdett érdeklődni a japán fegyverek iránt: „Tizenegy éves koromban a Képes Újságban láttam egy képet egy Tokugawa-kori kardpárról, és mellette egy misztikus cikket Japánról. Teljesen magával ragadott az egész, pedig azt sem tudtam, merre van az ország. A földrajz sosem érdekelt, de az alkotás annál inkább. Így elhatároztam, hogy elkészítem magamnak. Amíg a többiek lázadtak, én a sufniban barkácsoltam. Az első kardjaimat vasból fűrészeltem, reszeltem. Aztán később a pengéket tűzzel munkáltam meg. A kilencvenes évek végére készült el az első olyan szamurájkardom, melyre azt mondtam: megérkeztem.”
Dédapai örökség továbbfejlesztve
Andrásnak a kardkovácsolást senki sem tanította. Nem volt mestere. Magától jött rá a fogásokra. Igaz, a dédapja grófi családban volt kovácsmester: „A dédnagyapám a cizellált kaputól kezdve a karámajtó vasalatán keresztül a konyhai evőeszközökig mindent el tudott készíteni. Lópatkót nem, mert az külön mesterségnek számított.” Az alaptudást a generációk továbbadták, még akkor is, ha nem is ez volt a szakmájuk.
„Apukám mutatta meg, hogyan kell két anyagot egybeolvasztani. Amint elkezdtem a tűzzel foglalkozni, minden úgy ment, mint a karikacsapás. Sokat meditáltam, és jöttek a gondolatok, hogy ezt vagy azt hogyan kéne megcsinálni. Az egyik munkadarabom eljutott egészen Japánig, ahol a tudásomat három danban ismerték el. Ma már van két tanítványom. Az egyik maholnap végzős lesz.”
Tamahagene házilag
A kardkovács iskolát úgy kell elképzelni, hogy több tucat lelkes fiatal jelentkezik, és András válogat közülük. „Úgy kell megválasztani a tanítványt, mint a kardokhoz az alapanyagot. Nem mindegyikből lehet például katanát készíteni!” – magyarázta a mester, majd elővett egy doboz vashomokot. – „Látja, szépen fogja a mágnes! Ezt bekohósítom, beolvasztom, abból lesz az alapanyag, a tamahagane. Ez egy tömb, ebből kovácsoljuk az acélt, amit aztán hajtogatunk. Egy katanát általában három tömbből készítek. Ahogy égetem, hajtogatom, jönnek le a salakanyagok. Fogy az anyag, és a végén csak a tiszta acél marad.”
A katana csak egy mellékfegyver
Az ütközetekben a szamurájok katana helyett sokkal gyakrabban használták a tantót, ugyanis a vágókard a szamurájpáncél ellen kevésbé hatékony. A csatában a cél az volt, hogy az ellenfél a földre kerüljön. Ilyenkor csak elő kellett venni az övből a tantót, és a páncéllemezek között a lágy részekbe kellett döfni.
A hajtogatási rítus három hét. Ekkor még nincs kard, csak a több ezer rétegben hajtogatott anyag, amit aztán András pengévé formáz. Az még plusz egy hét. „Kézzel dolgozom. Egy nap vagy össze tudom a három tömböt egy hajtással kovácsolni vagy nem. Egy nyolckilós kalapáccsal dolgozom, hogy tökéletesen egymásba simuljanak a rétegek. Van olyan kardom, ami olyan rétegszámban van meghajtva, hogy úgy néz ki, mintha homogén acélból lenne öntve."
Érdekesség: Hattori Hanzo a filmben kitalált fegyverkovács, de valójában egy középkorban élt szamuráj volt.
A kardpiac újravirágzik
A szamurájkardokra van igény. Főleg az utóbbi néhány évben a piac reneszánszát éli. Fegyvergyűjtők, kardvívók, Japán-mániások komoly összegeket tesznek le, hogy ne egy kínai tömegtermék, hanem egy egyedi, kézi kovácsolású kardjuk legyen. Andrásnak jelenleg annyi megrendelése van, hogy ha valaki szeretne tőle most kardot rendelni, annak csak jövőre tudna nekiállni.
A mester nemcsak új kardot készít, hanem több száz éves darabokat is restaurál. Lecsiszolja róluk a rozsdát, eltünteti a csorbákat. Azt tudni kell, hogy a katanával, ha vágnak, apró csorba keletkezik rajta. A kardot az első csata után felcsiszolták, hogy eltüntessék róla a bemélyedéseket. Ha második ütközetben is használták, akkor viszont beolvasztották és újracsiszolták. „A japán kardokat differenciáltan edzik. Csak az éle kemény. A belseje szívós és rugalmas. Ettől is egyedülálló a világon.”
Mini kardlexikon
katana – a leghosszabb kard
vakizasi – a közepes kard
tantó – a rövid tőr
Csont és hús helyett
A kardkovácsok az újonnan elkészült fegyverrel mindig vágásgyakorlatokat végeznek. Eleinte holttesteken teszteltek. Aztán a távol-keleti ország feudalizációja után ezt betiltották, így olyan anyagokat kellett keresni, amelyek az élő csonthoz és húshoz hasonlóan viselkednek. Sok-sok kísérlet után a japánok rájöttek, hogy az ázott gyékény- vagy szalmaköteg a hús, a beáztatott bambusz pedig a csontot helyettesíti. A fegyverkovácsok és vágómesterek azóta is így próbálják ki a kész kardokat.
A japán álom
András még nem járt a távol-keleti országban. Nem mintha nem tudna befizetni egy japán körutazásra és megnézni egy-két templomot vagy felmenni a Fujira. András sokkal inkább egy japán kardkovácsműhelybe vágyik, ahol egy helyi mester élőben, nem pedig egy videófelvételen mutatja be a tudományát. Ez nem olyan egyszerű álom, hiszen a szakma egy zárt világ. De talán a nem is olyan távoli jövőben sikerülni fog!
