5 évnél régebbi cikk

Nakamura Szeiszaku, a nagyothalló gyilkos
Nakamura Szeiszaku, a nagyothalló gyilkos

Nem vagyok az ázsiai mentalitás nagy ismerője, ezért csak fenntartásokkal fogadom el azokat az állításokat, amelyek szerint a Távol-Keleten a fizikai vagy szellemi fogyatékossággal élőket a mai napig sokkal nagyobb távolságtartással kezelik, mint mi itt, Európában. Egyetlen esetből természetesen nem lehet általánosítani, azt azonban ki merem jelenteni, hogy ha 1924-ben Nakamura Szeiszaku nem 80%-os halláskárosultsággal jön a világra, Japán bűnügyi történelme valószínűleg szegényebb lenne egy sorozatgyilkossal.

A szellemileg kiváló képességű fiú már korai iskolai évei alatt szembesült a szinte teljes kirekesztettség és kiközösítettség nyomasztó érzésével. Hiába volt fotografikus memóriája, hiába tudott egyetlen átolvasás után szó szerint visszaadni többoldalas klasszikus költeményeket, hiába tudott már másodikos korában négyzetgyököt vonni és ötödikesként hiába rendelkezett olyan vegytani ismeretekkel, amelyekkel már nyugodtan felvették volna bármelyik középiskolába, társai inkább gúnyolták és ugratták, semmint elismerték volna intellektuális képességeit. S ami még talán ennél is jobban fájt neki, családja sem állt ki érte. Apja például letagadta a munkahelyén, hogy van egy fia, s így inkább elesett a családi pótléktól, de nem vitte el bemutatni a vállalati főnökének, amint az annak idején szokás volt.

Kiskamasz korára Szeiszaku teljesen magába zárkózott, s minden szabadidejében a japán történelemmel, különösen a véres középkorral foglalkozott. Szöveges és képeskönyveket bújt, moziba járt és kiemelkedő figyelemmel kísérte azokat az alkotásokat, melyek a szamurájok kultúrájával, főleg ezek gyilkolási technikáival foglalkoztak. Minden álma az volt, hogy egyszer majd ő is megtanul mesterien bánni a híres szamurájkarddal, a katanával. Ennek érdekében komoly testedzést írt elő magának, rendszeresen mozgásgyakorlatokat végzett, vagyis fizikai kondícióval és fittséggel próbálta kompenzálni csökkent hallóképességét.

Nem meglepő, hogy szexuális ébredése sem volt zökkenőmentes. Egyetlen osztálytársnője sem volt hajlandó elfogadni tétova közeledését, s mi lehet rombolóbb egy tizenéves fiú nemiségére (és általában: a lelki világára), mint az, ha az összes kapcsolati próbálkozása kizárólag megvetést, megaláztatást és gúnyos reakciókat eredményez. Innen kezdve szexuális fantáziái rendre úgy fejeződtek be, hogy az ezekben szereplő lányok és nők kivétel nélkül csúfos, véres véget értek, általában egy-egy katana-suhintás következtében.

Az első gyilkossága mindjárt kettő volt: alig múlt 14 éves, amikor nem tud uralkodni a szervezetében túltengő tesztoszteronon, s egy nyári estén mindjárt két nőt is megtámad, akik az egyik hamamacui gyár délutáni műszakjából igyekeztek hazafelé. Eredetileg "csak" meg akarta őket erőszakolni, de mivel ellenálltak, a magával hozott szantokuval (ez egy japán szakácskés-fajta) végez velük. A rendőrség nyomoz ugyan a kettős emberölés miatt, de végül kénytelenek eredménytelenül lezárni az ügyet, arra pedig senki sem gondolt, hogy egy iskolában kellene keresni a tettest.

Néhány évig még sikeresen uralkodik az egyre jobban elhatalmasodó késztetésen, de 1941 nyarán agya és teste ledobja magáról a láncokat (hogy költőien fogalmazzak): augusztusban egymás után négy nőt gyilkol meg, miután megerőszakolta őket, s egy ötödik éppencsak hogy megússza. Mivel családjának feltűnnek az éjszakai kimaradásai, s egyszer még azt is észreveszik, hogy véres ruhával tért vissza a kiruccanásáról, gyanút fognak. A családi tanács összeül és kérdőre vonják. Szeiszaku kést ránt, s a vele legszámonkérőbb bátyját halálra szúrja, a család jelenlévő többi tagját, többek között az alig öt éves unokaöccsét pedig megsebesíti kedvenc szantokujával. Mivel egy testvérgyilkos még nagyobb szégyen, mint egy süket gyermek, a Nakamura család összezár: a halott fiú testét maszek alapon elföldelik, s az ismerősöknek azt mondják, hogy ideiglenesen Tokióba költözött, mert kapott egy jólfizető állást az egyik hadiüzemben.

Időközben bekövetkezik a Pearl Harbor-i támadás, Japán számára is elkezdődik a második világháború, s a bűnüldöző hatóságoknak hirtelen ezer dolguk akad. A háborús cenzúra is életbe lép, ami többek között az eredményezi, hogy a japán újságoknak megtiltották a belföldi erőszakos bűncselekmények "túl részletes és túl gyakori" emlegetését. Ez azzal is jár, hogy sem a nyomtatott, sem az elektronikus sajtóban nem jelenhet meg a felhívás, amely egy lehetséges hamamacui sorozatgyilkosra figyelmeztetné a lakosságot.

Ezt a rendkívüli helyzetet kihasználva Szeiszaku 1942-ben még négy gyilkosságot követ el, s egy ötödiket megkísérel, de egy talpraesett, amúgy küzdősportot űző főiskolás lánynak egy rövid közelharcot követően sikerül elmenekülnie előle. Ő végül egy elég jó személyleírást tud adni a fiatal támadóról. Két, nagyon hasznosnak bizonyuló apró információval is szolgál: elmondja az őt kihallgató rendőröknek, hogy érzése szerint az elkövető nagyothalló (semmit nem reagált egy közeli és váratlan autótülkölésre), s felhívja a figyelmet, hogy egy ütéssel valószínűleg bevérzést okozott a támadó bal szemén.

Innen kezdve Szeiszaku azonosítása már gyerekjáték. Hamamacu a maga 400 ezres lakosságával nagyváros volt ugyan, de elég kevés az olyan fiatal nagyothalló, akinek a bal szeme alatt friss véraláfutás látható. A nyomozást megkönnyítette, hogy a halláskárosultakat (akárcsak a többi fogyatékkal élőt) külön nyilvántartották, mert ők 1942-ben még mentesültek az általános érvényű katonai behívóparancs alól. 1942 októberében elfogták, majd letartóztatták. A hír hallatán apja idegei felmondták a szolgálatot és a szégyen miatt öngyilkos lett. Szeiszakut első körben kilenc gyilkossággal vádolták, amire egy beismerő vallomásban ő még rátett kettőt. Noha még nem töltötte be a 18-at és fiatalkorúnak minősült (akire elvileg nem szabható ki halálbüntetés), a háború miatti rendkívüli állapot előírásaira hivatkozva a bírák eme apróság felett szemet hunytak és kötél általi halálra ítélték a süket gyilkost. A jogszolgáltatás arról sem vett tudomást, hogy a kirendelt pszichológusok egyértelműen kijelentették: Szeiszaku lelki zavarai elérték az elmebetegségi szintet, vagyis nem beszámítható, tehát nem ítélhető halálra.

Háborús időkben a fellebbezési és kegyelmi huncutságokkal sem nagyon lehet húzni az időt: 1942 decemberében az aojkui börtön udvarán Nakamura Szeiszaku nyakába teszik a hurkot, majd a hóhér működésbe hozza a csapóajtót. Hogy az ezzel járó jellegzetes zajt Szeiszaku hallotta-e, azt már soha nem fogjuk megtudni.

ADATLAP
Név (gúnynév): Nakamura Szeiszaku (A nagyothalló gyilkos)
Nemzetiség, állampolgárság: japán
Helyszín: Hamamacu város, Sizuoka kormányzóság, Japán
Gyilkosságok dátumkerete: 1938 - 1942
Módszer: késelés
Bizonyított áldozatok száma: 11 halott, 6 súlyos sebesült
Áldozati kategória: nők, családtagok
Ítélet: halál (akasztás)

Rajongj a Konteóblogért itt vagy csak simán olvasd itt.

Borítókép: History of Sorts
Legnépszerűbb
Fehérvári hasznos infók
Hasonló cikkek