Lánybúcsú Splitben, naplemente Senjben, Rijeka nem jött be - EuroKempi útinapló 2.
Lánybúcsú Splitben, naplemente Senjben, Rijeka nem jött be - EuroKempi útinapló 2.
Lánybúcsú Splitben, naplemente Senjben, Rijeka nem jött be - EuroKempi útinapló 2.7. nap - június 25., hétfő: Posedarje → Zadar
A reggeli rutin része, hogy megnézzük a Facebook és Instagram fiókunkat, és válaszolunk a kommentekre, amit követőink hagynak nekünk. Amikor a számítógépem után nyúltam, amit a szokásos helyen, az ágy mellé becsúsztatva tartok, magabiztosan megfogtam és rendesen össze is nyomtam, amit egy kis pukkanás követett. Nem túlságosan érdekelt a dolog, mivel volt nagyobb gondunk is aznap reggel, így nagyon gyorsan összeszedtük magunkat, és elmentünk a sarki kávézóba, hogy felfrissüljünk, minden értelemben.
Kávénkat szürcsölve hallgattuk, ahogy az egyik közeli fán a hangzavarból ítélve körülbelül ezer madár próbálta túlkiabálni egymást. Pár percen belül érkezett is egy csomag a magasból, ami a nadrágomon landolt. Azonnal mentem is a mosdóba, majd amint tiszta lett, rögtön kaptam egy újabbat. Orsi ekkor már szinte az asztal alá nevette magát, és próbálta jelezni, hogy hagyjam abba, mert nem kap levegőt.
Kempihez visszatérve kinyitottam a laptopom és elhűlve láttam, hogy a fülhallgató tegnap ott maradt a kijelző és a billentyűzet között, és a reggeli pukkanás azt jelentette, hogy betört a monitor. Minden erőmet összeszedve próbáltam nem rontani a helyzeten és mást is összetörni. Percek teltek el a pókhálós monitor bámulásával, közben azon gondolkodtam, mi lehet a legjobb megoldás erre a problémára. Arra jutottam, hogy következő tervezett megállónkon, Zadarban keresek egy szervizt, ahol remélhetőleg hamar orvosolni tudják ezt a kolosszális és valószínűleg drága baklövést.
Csupán félóra vezetéssel később, olyan 10 óra magasságában már a műhely előtt álltunk, azon tanakodva, hogy a 8 órára kiírt nyitás ellenére miért vannak még zárva. Kiderült, hogy ez az államiság ünnepe Horvátországban, és egy munkaszüneti nappal ünneplik, hogy 1991-ben elszakadtak Jugoszláviától. Sebaj, holnap is lesz nap, így leparkoltuk Kempit a szerviz elé és elindultunk a 15 percre lévő belvárosba.
Sétánk során érintettünk egy nagy parkot közvetlenül az öböl mellett, amit egy régi várfalon belül alakítottak ki. Gyakorlatilag itt kezdődik a belváros, ahol a sok étterem és modern bolt tökéletes kontrasztban áll a régi templomokkal és a szűk kis utcákkal. A parton vettünk helyi sajtot az egyik árustól, és meghallgattuk a tengeri orgona játékát, ami akár egy sci-fi főcímdalának is elment volna. Nem tudtuk, mennyi időt kell Zadarban töltenünk, így felcsaptuk a park4night nevű applikációt, ami eddig is nagyon jól szolgált minket, hátha találunk egy jobb, szebb parkolót. Ki is néztünk egy jó helyet közvetlenül a tengerparton, a strand mellett.
Visszamentünk a kocsihoz, felvettük a strand- és úszó-felszerelésünket, majd lesétáltunk a partra. A úszószemüveget ismét elfelejtettük bepakolni, ami megint megrövidítette a napi mozgást, így csak két oda-visszát sikerült csinálni (kb. 300 méter). Kicsit megszáradtunk és amikor már a nap kezdett nyugovóra térni, mi is elindultunk vissza a kocsihoz, azon vacillálva, hogy átálljunk-e most a strandra vagy majd csak másnap reggel. Az utóbbi mellett döntöttünk, így kora reggel a nyitásra csak át kellett mennem az úton, hogy beadjam a gépem a dokihoz. Orsi este megtudta, hogy pár napon belül jönnek a volt kollégái lánybúcsúra Splitbe, nem messze tőlünk. Bárányszemekkel rám nézett, és kérdezte, hogy el tudunk-e menni találkozni velük. Nem vagyunk időhöz kötve, azt csinálunk amit szeretnénk, válaszoltam és úgy tűnt, hogy másnap dél felé vesszük az irányt.
8. nap - június 26., kedd: Zadar → Sibenik
A reggeli nyitásra már a szervizben voltam, strandpapucsban és csipával a szememben elmagyaráztam, hogy és mi történt. Szerencsére jól beszéltek angolul és értettek is a dolgukhoz, de sajnos kijelzőket nem tartanak raktáron, így közölték, hogy azt mindenképpen rendelni kell. Körülbelül négy nappal későbbre ígérték, hogy kész lesz a gép, elkérték a telefonszámom és mondták, hogy azonnal hívnak, ha tudnak konkrét árat és időpontot mondani. Négy nap bőven adott nekünk időt arra, hogy meglátogassuk a volt kollégáinkat Splitben, közel 150 kilométerre délre, amit úgy döntöttük, hogy két részletben fogunk megtenni.
De mielőtt útnak indulunk volna, egy alapos fürdőzést és a napi úszást nem hagyhattuk ki. Átálltunk a strandhoz közeli parkolóba, amit előző este kinéztünk, és belevetettük magunkat a frissítően hideg tengerbe. Ezúttal az úszószemüvegünk is nálunk volt, ami teljesen új dimenzióba emelte az egész élményt. A sok hal és a hirtelen eltűnő partszakasz adott egy olyan vizuális pluszt az egész tevékenységnek, amitől az addig megismert unalmas uszodai tortúra hirtelen sokkal izgalmasabbnak bizonyult. Az új élmények hatására a teljesítmény is sokat javult az előző kettőhöz képest: most tizenkét oda-vissza sikerült!
Egy kis napozás és a még otthonról hozott dinnye elfogyasztása után elindultunk késő délután Zadarból Split felé, útba ejtve Sibenik városát. Élveztük a lapos aszfaltot és Kempi is erőlködés nélkül falta a kilométereket. Megálltunk egy pár helyen: feltöltöttük a vizünket egy közeli temetőben, valamint a helyi szupermarketben egy kis elemózsiát is magunkhoz vettünk.
Sibenikbe érkezve hamar megtaláltuk a parkolót, amit kinéztünk, de meglepetésünkre a hely fizetős volt és a parkolóőr jött is behajtani az összeget. Kifizettük az 50 kunát (kb. 2200 forint) a 24 órás jegyünkért, ami igencsak jutányos, főleg úgy, hogy három perc sétára volt a szabadstrand vécével, zuhanyzóval és egy hangulatos bárral. Aznap már nem vettük igénybe a strandot, de nem ez volt az egyetlen dolog, amit tudtunk itt csinálni. Naplementére értünk oda és szerencsénkre pont akkor, amikor a telihold a domboldalra épített város felett haladt el. Kivittük a partra a boltban vásárolt csipszet és egy pár doboz sört, majd egy romantikus estét töltöttünk el a gyönyörű város lábánál.
9. nap - június 27., szerda: Sibenik → Split
Amikor jó időnk volt Londonban, nagyon szerettünk a közeli parkban ugrókötelezni, edzeni. Sajnos ez nagyon a háttérbe szorult a hazatérésünk után, részben azért, mert Kempit kellett helyrepofozni, részben pedig azért, mert kiszakadtunk abból a közegből, amiben sok évig éltünk. Ezen már régóta változtatni szerettünk volna, de mindig találtunk valami indokot, hogy miért ne. Elhatároztuk, hogy ennek ezzel a nappal vége, és a reggeli kávé után felkaptuk a táskát, amibe gyorsan bedobáltuk a szükséges felszereléseket, mint például az ugrókötelet, TRX-et, gumikötelet és lementünk a partra teljesíteni a kitűzött 30 perces intenzív testmozgást. A végére erősen leizzadva, jó érzéssel terültem el, és kezdtem bele a napi úszásba a meglepően hideg vízben. Orsi viszont - hivatkozva a hőfokra - inkább a napozást választotta.
Kora délután elindultunk bejárni a várost, amit este hatig teljesítenünk kellett, mivel hétkor lejárt a 24 órás parkolójegyünk. Gondoltuk, hogy nem lesz egyszerű terep, mivel több szinten láttuk a régi várakat tornyosulni. A part mentén haladva egy kis sikátornál balra fordulva elkezdtük a lépcsőzést az első várhoz. Igazi labirintusba keveredtünk, végül nagy nehezen eljutottunk a kiszemelt látványossághoz, de belépőt nem szerettünk volna fizetni, ezért gyorsan tovább is álltunk. Ahogy haladtunk egyre magasabbra, úgy fedte fel magát a város a lent elterülő csodás öblével és a horvát városokhoz illő narancssárga tetőcserepekkel, valamint a távoli kikötőben egy szokatlanul magas árboccal. Biztosra vettük, hogy ez valami kiállítás része lehet.
Sibenik legmagasabb pontján találkoztunk egy magyar párral, akik látták kikötni a hajót, és meg voltak róla győződve, hogy csakis egy hírességé lehet, mert érkezésükkor körbeugrálták őket vendéglátóik. Mondták, hogy mindenképpen nézzük meg közelebbről, mert ilyet még biztosan nem láttunk. Hamarosan el is indultunk a hajó irányába, de a szép belváros a nyüzsgő tömeggel és a sok látnivalóval szinte el is felejtette velünk, hogy hova is megyünk. Közben kaptam egy üzenetet a szervizből, hogy kész a gépem és 1100 kunáért (kb. 49 000 forint) cserébe átvehető. Megírtam nekik, hogy pénteken tudok érte menni legkorábban, ami szerencsére nem volt probléma.
A kikőtőbe érkezve a vitorlás tényleg jóval a többi hajó fölé magasodott. Közelebb érve láttuk is a nevét: Perseus. Ő a görög mitológia szerint Zeusz és Danaé gyermeke volt, akit az anya a saját és gyerek életét féltve a többi isten haragjától egy fadobozba zárva a tengerbe dobott, a hullámokra bízva sorsát.
Lábunkat ismét nem kímélve még egy várost kipipáltunk a listánkon, és mindössze tíz perccel a jegyünk lejárta előtt hagytuk csak el a parkolót, hogy még lehetőleg világosban megérkezzünk Horvátország második legnagyobb városába, a dalmáciai Splitbe.
Naívan azt hittük, hogy ha elérjük a tengerpartot már nem kell a dombokkal küzdenünk. Az út felfelé kapaszkodott, sokszor arra kényszerítve Kempit, hogy újra hármasban üvöltve rója az emelkedőket, miközben a motor hőmérséklete is vészesen emelkedett. Az út tovább tartott, mint azt korábban gondoltuk, és közben arra jutottunk, hogy visszafele inkább fizetünk az autópályáért, minthogy újra megkínozzuk hű útitársunkat.
Este kilenc óra előtt pár perccel megérkeztünk a kiszemelt parkolóba, és ahogy ereszkedtünk le a tengerhez, a hegyes-völgyes, megerőltető vezetés teljesen kiszívta az energiánkat, így az első lehetőségnél megálltunk és inkább gyalog jártuk be a parkoló többi részét. Rövid séta után közvetlenül a tengerparton kötöttünk ki és gyorsan át is álltunk az új helyünkre, ahol az elkövetkezendő két éjszakát töltöttük. Minden szuper volt mindaddig, amíg a mellettünk lévő klub el nem kezdett hangos zenét játszani, arra kényszerítve minket, hogy a parkoló másik végébe álljunk át, ahol sminkes pamacsból rögtönzött füldugóval nagy nehezen el tudtunk aludni.
10. nap - június 28., csütörtök: Split
Elérkezett a lánybúcsú napja de a csajok gépe csak délután négykor ért be a spliti reptérre, így a találkozás előtt bőven volt időnk túlesni a napi úszáson. Orsi ismét hidegnek találta a vizet és úgy döntött, inkább futni fog egy kicsit a parton. Jól érezte, mert az úszás után kellett vagy egy óra, hogy abbahagyjam a vacogást és újra átmelegedjek.
A késői reggeli után elindultunk várost nézni. Sétánk a nagyváros strandján vezetett végig, ami kb. egy kilométer hosszan terül el, és ahol az éttermek szinte végig egymás tövéből nőnek ki a földből. Ezek természetesen mind kiülős helyek, ahol délután a szurkolók élvezhetik a foci-vb eseményeit. A sétánk további részén a városban egy hatalmas piacon haladtunk át, ahol azon tűnődtünk, hogy élnek meg az emberek szuvenírek árusításából. Biztosan jól, mert egymás mellett van legalább három olyan üzlet, ahol ugyanazokat a termékeket kínálják.
Az óvárost egy magas fal választotta el a város többi részétől, a bejárat előtt egy nagy szobor áll, mintha védelmezné azt a betolakodóktól. A várfalon belül az egykor fehér mészkőkockák már rég elvesztették új hatásukat, és részben megfeketedve utalnak a város nagyszerű múltjára. Diocletianus palotája az egykori római császárnak épült még a IV. században, de nagyon érezhető az épületen a görög befolyás. Az oszlopmaradványok és az épületek stílusa mind ezt a vonalat képviseli, sőt a fekete szfinx még egzotikusabbá teszi az összképet.
Kempihez visszaérve elkezdtünk készülődni a várva várt találkára, ami egyben egy kis meglepetés is volt a leendő arának. Három perc sétára volt tőlünk a bár, és este hatkor a megjelenésünket egy kis sikongatás követte, majd egy kör ital után a lányok indultak is tovább a belvárosba vacsorázni. Bár engem is hívtak, de nem éreztem úgy, hogy lánybúcsúra teremtettek, ezért inkább visszamentem a kocsihoz.
Orsi tizenegy magasságában hívott, hogy úton van vissza a kocsihoz, és ha van kedvem, menjek ki elé, a tengerparton sétál hazafelé. Tíz perc múlva találkoztunk is nagyjából félúton. Lesütött szemmel mondta, hogy tartozik egy vallomással. Az étterem nagyon drága volt és elment négy napi költőpénzünk egy falat félig nyers kacsára és egy fél krumplira. Orsi mindent megtett, hogy a lehető legjobban jöjjön ki a helyzetből, így a legolcsóbb elő- és főételt rendelte, de amikor valaki a végén feldobta, hogy a számlát egyenlő részekre dobják szét, ez a terv sajnos füstbe ment. Megnyugtattam, hogy semmi baj, a lényeg, hogy jól érezte magát, de arról is biztosítottam, hogy ezt egy darabig még hallgatni fogja.
11. nap - június 29., péntek: Split → Zadar → Senj
Reggel óracsörgésre ébredtünk, több okból is: egyrészt, mert a város nagyon forgalmas és a parkolóból kiállni sem egyszerű, így korai keléssel el tudjuk kerülni a reggeli csúcsforgalmat. Másrészt pedig legalább 300 kilométert akartunk aznap megtenni és ki tudja, hányszor kell megállnunk Kempit és magunkat pihentetni. A hatórai kelés nem is volt vészes, sőt már 15 perccel meg is előztük az ébresztőt. A GPS sehogy sem akarta, hogy a 8-as úton menjünk, pedig az tűnt a leglaposabbnak, egyben a leghosszabbnak is. Talán azért, mert ez egy fizetős szakasz, de ahogy már említettük, úgy döntöttünk, hogy inkább fizetünk egy kis útdíjat, minthogy megint hegyet kelljen másznunk.
Meglepődtünk viszont, amikor senki nem kérte a pénzünket, cserébe ez a szakasz sem volt kimondottan lapos, ellenben Kempi sokkal jobban bírta, ami részben annak is köszönhető, hogy az idő ismét lehűlt, és a motornak jól is esett a friss, hűvös levegő.
Tíz óra magasságában érkeztünk Zadarba, ahol miután felvettük a laptopot, már indultunk is tovább a legközelebbi benzinkútra, mert Kempi már nagyon szomjas volt és nekünk is jól esett volna egy kis harapnivaló.
Délután három körül érkeztünk meg kiszemelt állomáshelyünkre, Senjbe, ami neve ellenére egy szép kis település, pontosan olyan, mint arra gyerekkoromból emlékeztem. Beálltunk a parkolóba közvetlenül a kikötő mellé és a kioszkban megvettük a 24 órás jegyet, mindössze 40 kunáért (kb. 1750 forint), ami ismét nagyon jutányos volt. Már több alkalommal tapasztaltuk, hogy a horvátok inkább adnak parkolóhelyet ingyen vagy nagyon olcsón, így csalogatva még több turistát gyönyörű országukba.
A hideg idő ellenére elmentem úszni. Amíg Orsi a kocsiban pihent, én róttam a köröket, a hideg vizet több-kevesebb sikerrel kizárva a gondolataimból. 35 perc folyamatos úszás után elterültem a felszínen és majdnem el is vesztettem az eszméletemet. Inkább gyorsan kijöttem a vízből, mielőtt valami baj lett volna. Annyira még sosem fáztam, mint akkor. Vacogva visszamentem a kocsihoz, megtörölköztem és felvettem a téli futó aláöltözékem: hosszú nadrágot, zárt cipőt két zoknival és pulóvert, annak reményében, hogy gyorsan átmelegszem.
Kinéztünk egy olcsó, de jónak tűnő kajáldát, hogy megvacsorázzunk, utána elmentünk egy kicsit várost nézni, és pont visszaértünk a partra, ahol életünk talán legszebb naplementéje fogadott minket.
Miután már lement a nap egy másik lakókocsis is úgy döntött, itt tölti az éjszakát. Segítettem német sorstársunknak betolatni a parkolóba, közvetlenül magunk mellé. Illedelmesen megköszönte a gesztust, majd ment a gyerekeket lefektetni. Mint kiderült, két kiskorúval (3 és 1 évesek) utaznak, ami - valljuk be őszintén - nem lehet túl egyszerű.
12. nap - június 30., szombat: Senj → Rijeka
Csendes éjszakánk volt a város közepén és úgy tűnt, a belső óránk is lassan kezd beállni a kényelmes reggel fél kilences időpontra. Edzésre készülve tettünk-vettünk az autó körül, amikor váratlanul beköszönt új szomszédunk, és érdeklődve kérdezte, hogy milyen volt az esténk. Beszélgetésbe elegyedtünk és nagy örömmel mutattuk meg neki a saját építésű lakásunkat, amit ő nagy lelkesedéssel fogadott. Kedvencei a fából készült bútorok (beleértve a lambériát is), valamint az elektromos rendszer lettek, az utóbbiról fényképet is készített a barátainak mutatóba. Ők egy bérautóval voltak, ami a modern igényeknek megfelelően teljesen műanyag volt, de már kezdett darabokra esni. Invitált minket körülnézni és akkor mutatta, hogy a vécéajtó leesett, viszont nagyon sok helyük volt, kényelmesen elfértek benne négyen. Mi csak a hűtőjük méretét és a nyitható oldalablakokat irigyeltük egy kicsit, de Kempi úgy jó, ahogy van, zártuk rövidre a gondolatot.
Az idő még mindig felhős volt, de legalább már nem volt hideg, sőt, edzés közben azt hittük, minden vizet kiizzadtunk magunkból, olyan fülledt volt a levegő. Amint végeztünk a nyújtással már csobbantunk is bele a hűsítő tengerbe. Szerencsére közel sem volt olyan hideg a víz, mint előző nap, így most nem kellett több réteg ruhát elviselni magunkon.
Parkolójegyünket ismét maximálisan kihasználva elhagytuk Senjt, és célba vettük Rijekát, ami mindössze 65 kilométer távolságra volt tőlünk. Megmutattam Orsinak út közben Novi Vinodolskit, ahol sok nyarat töltöttünk el a családdal és rengeteg kellemes emlék fűződik hozzá. Sajnálattal láttam, hogy a parti kávézó be volt zárva, mivel ott akartunk inni egy erős feketét, de így ezt végül máshol oldottuk meg. Ismét felfrissültünk, majd új úti célnak kiszemeltük Crikvenicát, ahol szintén sokszor megfordultam korábban, de miután parkolóhelyet rémálom volt találni, így csak gyorsan keresztülhajtottunk rajta. Ez az út amúgy sem a nosztalgiáról szól, hanem az új közös élményekről, gondoltam magamban. Közvetlenül a parton haladtunk: jobbra a gyönyörű, de egyben rémisztően meredek hegyek magasodtak, balra pedig Horvátország legnagyobb szigete, Krk kopár dombjai terültek el.
Rijekába érve nagyon megtetszettek nekünk az utak melletti fák, amik kellemes árnyékot vetettek a városi aszfaltra, és láthatóan pont olyan távolságra ültették ezeket egymástól, hogy a személyautók kényelmesen tudjanak parkolni a hűsben. Éjszakai szálláshelyünk hat kilométerre volt a belvárostól, közvetlenül a tengerparton, egy stadion szomszédságában. A hétvége és a jó idő miatt a parkoló tele volt, mi csak a hátsó részén találtunk helyet, de tudtuk jól, hogy csak egy kis türelem, és lesz majd parkoló közelebb is. Bejártuk a terepet és mindent megleltünk, amire szükségünk lehet: vécé, zuhanyzó, csap, hogy feltöltsük a víztartályunkat, valamint a kilátás is szuper volt a tengerre. Naplemente előtt elmentünk venni egy frissítő hideg zuhanyt szappannal és samponnal, ami már igencsak ránk fért, majd kempingszékből követtük a nap alábukását a dombok mögött.
13. nap - július 1., vasárnap: Rijeka
Miután szép kényelmesen elvégeztük a reggeli rutinunkat, napsütés és jó idő hiányában elindultunk gyalogosan, hogy felfedezzük Rijeka belvárosát. A központ egy kicsit messzinek bizonyult, fél óra séta után még mindig nem voltunk sehol, úgyhogy buszra szálltunk. Az emberek itt sem szívbajosak és simán elkérnek 440 forintnak megfelelő kunát a jegyért, amit picit azért sokalltunk. A városba vezető úton azzal nyugtattuk magunkat, hogy Kempi benzinjénél és a parkolási díjnál azért biztos olcsóbban jöttünk ki, még így is.
Leszállás után láttuk, hogy az egész belváros területén ingyenes a wifi. Nagyon meg is örültünk ennek és beültünk egy kávézóba, hogy egy videót és képeket is fel tudjunk tölteni nektek, mivel az 5-5 GB internet nem tűnik végtelennek.
Miután ezzel megvoltunk, elindultunk Trsat várához. Csak 18 perc gyalog, nincs messze. Távolinak ugyan tényleg nem mondható, de az a 18 perc csak lépcsőből állt, úgyhogy a napi edzést kipipálhattuk. A látvány is megérte: az egész város, illetve a tenger is belátható volt onnan fentről. Felküldtük a drónunkat, körbenéztünk, csináltunk pár képet és mentünk is tovább. Visszafele megnéztünk pár parkot, majd ugyanazon a lépcsőn haladva biztattuk a felfelé sétálókat, hogy tartsanak ki, megéri a kemény munka.
A buszmegállóhoz visszaérve, smucigságunkból kifolyólag ezúttal nem adtuk ki azt a 20 kunát, helyette inkább hazafelé beültünk egy kis bárba, én megittam egy koktélt, Szilárd pedig egy sört és belenéztünk a spanyol-orosz focimeccsbe, majd ezt követően egy jó 50 percnyi gyaloglással visszaértünk Kempihez.
Összegzésképpen Rijekáról csak annyit, hogy egy hatalmas kikötőváros, sok elhagyatott hajóval és ronccsal, ami nem feltétlenül csúnya, de összességében a város maga nem nagyon nyerte el tetszésünket. Ettől függetlenül ha szereted a termetes hajókat és érdekelnek a kikötők, akkor kihagyhatatlan hely, viszont mi már alig vártuk, hogy másnap továbbálljunk. Várt ránk Pula, ami előzetesen úgy tűnt, hogy sokkal inkább nekünk való lehet. És ez így is történt.
