Ilyen volt az élet a Székesfehérvár nevű Duna-tengerjáró fedélzetén ötven éve – történetek a legénység tagjaitól
Ilyen volt az élet a Székesfehérvár nevű Duna-tengerjáró fedélzetén ötven éve – történetek a legénység tagjaitól
Ilyen volt az élet a Székesfehérvár nevű Duna-tengerjáró fedélzetén ötven éve – történetek a legénység tagjaitólA Magyar Duna-tengerhajózás történetéről a napokban nyílt kiállítás a Szabadművelődés Házában, ahol archív fotókon láthatjuk az egykori magyar tengerjáróhajókat és a hajózás érdekes relikviáit. Többek között arról a tengerjáró hajóról is többet megtudhatunk, mely a városunkról kapta nevét. A hajónak volt egy legendás útja, amikor 1967-ben belekerült az iraki-arab háborúba, és a Szuezi-csatorna lezárása miatt Afrikát megkerülve, Gibraltáron át jutott végül haza Budapestre.
Papp István navigációs tisztként szolgált a Székesfehérvár fedélzetén, az 1967-es események idején 25 éves volt. Az ezerháromszáz tonnás Székesfehérvárt követően szolgált még tizenkétezer tonnás óceánjáró hajókon is, kapitányi rangra is lépett a Csokonai és a Radnóti nevű óceánjárókon. Papp István csillogó szemekkel, büszkén mutogatta egy valódi tengerésztérképen az egykori útvonalaikat:
- Ketten élünk már csak a huszonegynéhány fős legénységből: Süveges kapitány úr és én, akik 1967. október vége felé indultunk el az Etiópiai Massala kikötőjéből. Onnan mentünk Ádenba, az már Dél-Jemen, ahol épp polgárháború volt, az angol gyarmatosítók akkor vonultak ki. Állandóan lövöldöztek! Ott álltunk fél napig Ádenban, olajat vételeztünk, meg ivóvizet, élelmiszert, de mindenki csak saját felelősségére mehetett ki. Utána Kenyába mentünk, Mombasára, ahonnan Dél-Afrikát körbehajóztuk, Cape Town-ban is kikötöttünk. Majd átvágtunk az Atlanti-óceán keleti részén, Szenegálban is kikötöttünk. A marokkói Casablancában kiraktuk a rakományt, és onnan jöttünk be újra a Földközi-tengerre. Érdekes, hogy míg az óceánon semmiféle viharba nem keveredtünk, a Földközi-tengeren, a saját tengerünkön olyan viharba kerültünk, hogy majd belegebedtünk. A spanyol Formentera szigeténél vártuk ki a végét. Miután javult az időjárás, felhúztuk a horgonyunkat, és továbbmentünk Pireusba, onnan Bejrútba, Libanonba. Ezután észak felé vettük az irányt, és úgy hajóztunk haza a Dunán.
Ilyen körülmények között, amikor így járják a világot, tudnak gyönyörködni benne? Szépnek látják a nehézségek ellenére is?
- Ó, hogyne! Láttunk persze sok szegénységet, nyomort, Egyiptomban, Indiában… fakírokat, koldusokat, halottakat. De akkor még volt időnk arra is, hogy kiránduljunk. Láttam Kairót, Velencét, Triesztet, Szardínia szigetét, Líbiát, Algériát, Marokkót, Törökországot, Szingapúrt, Indonéziát, Malajziát, Indiát, Bangladest, Pakisztánt. Később körbehajóztam Dél-Amerikát is, láttam Argentínát, Venezuelát. A pireuszi hajógyárnál tíz napot állt a hajó. Minden nap kimentünk az Akropoliszra! Már a könyökünkön jött ki az a sok ógörög muzeális emlék.
Mennyire gyengítette le egy-egy ilyen hosszú út a szervezetüket?
- Volt, hogy úgy éreztük: napi huszonnégy óra helyett huszonnyolcat dolgoztunk. Általában azért tizenkét óra volt a munkaidő. Elfáradtunk, de fiatalok voltunk, bírtuk. Inkább a lelki nehézségeket viseltük teherként, amit később ugye azzal díjaztak, hogy korábban mehettünk nyugdíjba. Mégis nyomorúságos érzés volt, hogy nem tudtunk hazaszólni a családnak. A ’60-tól ’85-ig tartó időszakról beszélek, utána már a kikötőkből lehetett hazatelefonálni. Előtte levelet írtunk, és a levél hazaérkezett három hónap múlva. Megtörtént, hogy a feleségem írta a levelében: „Ez már a harmadik levelem, megkaptad az első kettőt?” Nem kaptam meg. Mert mire megérkezett a levél, mi már elhagytuk az adott kikötőt… Nem tudtuk, hogy mi van az otthoniakkal. Betegek? Jól vannak? Két gyerekem született, építkeztünk, a feleségemnek is sok gondja-baja volt. Ez volt az, ami az embert felőrölte, nem csak a munka. Persze az sem volt könnyű: viharokba kerülve volt, hogy egy héten keresztül nem tudtunk aludni, leestünk az ágyról, álmosan mentünk szolgálatba hajnali négy órakor. Ilyen körülmények között a szakács sem főzhetett, mindenki szenvedett.
Mit ettek általában?
Az ételek nagyon jók voltak! Magyar konyhánk volt, hazai ételeket is tudtunk hozatni Magyarországról a Hungarokamionnal. Persze az afrikai térségekbe már nem, ott a helyi ételeket ettük. Gyümölcs, zöldség volt bőven, meg persze lisztünk, burgonyánk és konzervek. Kiváló szakácsok főztek, napi háromszor étkeztünk. Kávé délelőtt fél tízkor és délután fél négykor is volt, a húsz perces pihenők alatt. A kikötőkben pedig mindenki be tudott vásárolni: mézet, datolyát vettünk Egyiptomban, Törökországban narancsot, mandarint, a Szovjetunióban vodkát, Jugoszláviában konyakokat, Slivovicát. Nem voltunk ám részegesek, de azért a kikötőbe érkezvén jól esett. Szóval nem panaszkodom.
Összesen hány évet hajózott?
Harminchatot. 1999-ben hagytam abba. A Csokonain és a Radnótin voltam kapitány.
Azóta szokott menni a tengerhez?
Hogyne, minden évben megyünk Görögországba nyaralni, autóbusszal. Egy nyaralóban töltjük el azt a tíz napot, de ott hajóra nem szoktam szállni.
Süveges László, Székesfehérvár kapitánya jelenleg Budapesten él, és mint elmondta, ő is a mai napig visszajár a tengerhez, utoljára két évvel ezelőtt volt. A hajózással töltött évtizedekre így emlékezett:
Hogyan szeretett bele a hajózásba annak idején?
Bajai származású vagyok, az is eléggé vízközeli. A nagyapám is tengeri hajós volt, uszálykormányos. Édesapám is eltöltött néhány évet a belvízi hajózásnál, így a pálya nem volt számomra idegen, és mindig is a tengeri hajózás vonzott engem.
A Székesfehérvár hajóval hány évig hajózott?
Ez a bizonyos Afrika kerülés volt az egyetlen út, amikor ezen a hajón voltam parancsnok. A Radnóti nevű óceánjáróval a Földet is megkerültem, az tizenegyezer-négyszáz tonnás volt, és Lengyelországban épült. Építése után Líbiában vettünk fel rakományt, amit Kolumbiában egy banánültetvényre szállítottunk. Onnan felmentünk a hajóval New Orleans-ba. Az Egyesült Államokban felvett áruval átkeltünk a Panama csatornán és vittük Bangkokba. Ezt kiraktuk, és kezdtük az újbóli berakodásokat szingapúri, malajziai kikötőkben, és onnan hoztuk fel az árut Nyugat-Európába, Amszterdamba. Egy ilyen út körülbelül öt hónapos volt, természetesen ez idő alatt a kikötőkben eltöltöttünk napokat is.
Mik a legszebb emlékei?
A hajózásom alatt nekem mindig is a Földközi-tenger keleti medencéje, főleg az Égei-tenger vidéke állt a legközelebb a szívemhez, és ez így van a mai napig. De sok érdekességet nyújtottak az indiai, távol-keleti tájak is. Volt olyan eset, amikor bár nagyon szigorú volt a politikai helyzet, még Dél-Koreába, a Sárga-tengerre is bementünk. Japánban is jártak a magyar hajók, akkor nagyon kiterjedt volt a magyar hajózás.
