Fehérvári karácsonyi történetek: A karácsony embereFehérvári karácsonyi történetek: A karácsony embere
December 17-én lezárult a Legkedvesebb karácsonyi történetem címmel meghirdetett irodalmi pályázat, amelyet a Vörösmarty Mihály Könyvtár szervezett meg. Az első három irományt nálunk is elolvashatjátok. December 26-án a második helyezett Szarvas Lili Diána írását mutatjuk be:
A karácsony embere
Vagy ezer éve történt, ha jól emlékszem 2018-ban. Egy hó nélküli, mégis ködtől fehérlő karácsonyi délután volt. New York egyik transznacionális vállalatának ügynökségén már csak egy ablak világított. A dísztelen lift felvitt a huszadik emeletre, bár rájöttem, hogy repülve gyorsabb lett volna. Benyitottam a halványszürke ajtón és megpillantottam Őt.
Kávé és papírtömb aurája volt, legnagyobb vágyát fizetésemelésnek tippeltem, innen tudtam, hogy vele lesz dolgom. Nem szerettem volna megijeszteni, ezért általánosra vettem a figurát.
– Hogy ityeg a fityeg, Steve?
– Idén korán jöttél, nem gondolod? – Nem gondoltam, így addig néztem értetlenkedve, amíg nem folytatta. – Tudod, minden évben ilyenkor eljön hozzám a “Karácsony Szelleme”, valószínűleg felkerültem egy téves listára. Lehet, hogy sokat dolgozom, de hidd el, alig várom, hogy hatot üssön az óra. Otthon várnak.
– Steve, nem kell félni. Gyors lesz. Úgyis sietnem kell, még három mogorva bácsinak kell megmutatnom a múltat, a jelent és a jövőt.
– Nem csak az egyiket szoktad?
– Túlórázok. Nagyon kevés szellem vállalja el manapság ezt a hajtást. Különösen az ünnepek idején. – Megijedtem. Igaz, az ember viselte a vasalt fehér inget, azonban én is úgy beszéltem, ahogy ők szoktak. Ezt látszólag Steve is észrevette, ezért magabiztosan megszólalt:
– Azt hiszem, kedves Lélek, idén nekem kell valamit megmutatnom neked.
Nem sikerült karon ragadnia, mégis engedelmeskedtem kívánságának és elindultam vele. Én a buszt választottam volna, de ő ragaszkodott ahhoz, hogy a hideg főutcán sétáljunk, a legzsúfoltabb tömegben. Az utcai hangszórókból a “This Christmas” című sláger szólt, a kamaszlányok kedvence. Steve dúdolni kezdte, mintha nem is érdekelné, hogy vannak körülötte mások. Őszintén nem tudom, hogy hogyan nem unta meg ezeket a dalokat. Ahogyan az úton minden szembejövőt mosollyal köszöntött, úgy gondoltam, hogy ezzel a buzgósággal csak önmagát parodizálta. És amikor hazaértünk, éreztem, jobban végzi nálam a feladatomat. A gyerekei énekelve köszöntötték, és együtt játszottak vele. A felesége egészen jól fogadott engem. Sajnálta, hogy nem készültek ajándékkal, de forraltborozni meghívtak.
– Papa, én nem hiszek az emberekben, szerintem ezt csak kitaláltad.
– Pedig kicsim, ők bizony léteznek. Fogadni mernék, hogy benned is él egy aprócska, aki teljes szívével odavan a karácsonyért, és ha kellene, magát a Karácsony Szellemét is megleckéztetné. Pénz nélkül is megajándékoz a szeretetével, botfüllel is elénekel csak neked egy számot, kibékül a halálos ellenségével, mert megszületett az emberiség megváltója…
– Ez olyan elcsépelt. Ráadásul én semmit se tanultam Steve szerepéből.
– A legtöbb mese arra tanít, hogy engedékenyen lásd be a hibáidat a természetfeletti lényekkel szemben. Steve viszont rettentően makacs volt. Ezt a menetet minden évben eljátszotta, fáradhatatlan kedvvel. Ennek nem az a titka, hogy nézd meg százszor az ünnepi filmeket, és pillants rá ezerszer ugyanazokra a fényekre. Én így éltem nagyon sokáig és beleuntam. Steve egyszerűen hitt a jóban, valami felsőbb dologban, így a varázslat megtörtént. – Jövőre mama mond húsvéti történetet. Papa, neked nagyon nem megy - szomorkodott a Karácsonyi Szellem unokája, amint beleharapott a csokinyusziba.
