Se nem édes, se nem sós: kalácskoszorú Videoton-módra
Se nem édes, se nem sós: kalácskoszorú Videoton-módra
Se nem édes, se nem sós: kalácskoszorú Videoton-módra„Gyertek csak be!" – köszöntött bennünket Vali vidáman, miután kipréselődtünk felszerelésünkkel együtt az egy négyzetméteres liftből. Ezután a lakás kicsi, de praktikusan berendezett konyhája kifejezetten tágasnak hatott. Az élesztő meleg illata a tüdőnkig hatolt, közben pedig akarva-akaratlanul belefeledkeztünk a városi panorámába.
Recept a kártyáról
„Jó magasan vagyunk, innen még a Videoton tornyát is lehet látni. Ott dolgoztam – persze nem egy helyen – több mint harmincöt évig." – nosztalgiázott Vali, majd a kezébe vette a tálat, beletette a lisztet, a tojást, a meleg élesztőt, a sót, a cukrot, és elkezdte gyúrni. Közben azon töprengett, mikori lehet a recept: „Ezerkilencszáz szörnyű régről, már nem is emlékszem pontosan. De megvan a dokumentum, mindjárt előveszem, mert rajta van a dátum!" – mondta, majd gyorsan lemosta a kezét, és előkapott a receptes könyvéből egy sárga papírt. – „Itt van rajta: 1987! A Videotonban a központi adatfeldolgozás akkoriban ilyen nagy papírokon történt. Ezeket mindig felhozták nekünk az irodába. Mi pedig ráfirkálgattunk. Az egyik kolléganőm gyűjtötte a planétás kártyákat, amiket újságárusoknál lehetett kapni. Ha jól emlékszem, tíz volt egy csomagban. A kalácskoszorú eredeti receptje is egy ilyenen volt, amit én a Videotonban az egyik ebédszünetben írtam le erre a papírra. Azóta minden évben megsütöm."
Hozzávalók (12 darabhoz)
egy kiló liszt
öt deka porcukor
öt deka élesztő (langyos, cukros tejben feloldva)
öt deci tej
tíz deka vaj
négy tojás
egy csipet só
Emberek a papírok mögött
Vali közgazdaságit végzett. A Videotonban volt szakmai gyakorlaton, így nem volt kérdés, hogy a vizsgák letétele után hova kerül.
„Érettségi után bementem a gyárba, és mondtam, hogy én itt szeretnék dolgozni. Pikk-pakk megegyeztünk. Megkérdezték, hogy ezernégyszáz forint jó lesz-e. Rávágtam, hogy persze. Rögtön jött értem a küldöncleány, és máris intéztük a papírokat. A Közgazdasági Főosztályra kerültem, és ott dolgoztam ’88-ig. Igaz, közben megszületett a fiam és a lányom, de a gyes után szó sem volt arról, hogy nem vesznek vissza. Pedig utána kezdődött a nagy átszervezés! Nekem is új helyem lett a Videotonban, amit nagyon szerettem. Nem csak azért, mert a százhúsz emberből húszan voltunk nők, hanem mert közösségként működött a kollektíva. TB-ügyintézőként pontosan láttam és tudtam, hogy egy-egy táppénzes papír mögött milyen család, milyen ember élete áll.” – mesélte, majd óvatosan belecsurgatta a tejet a tálba, és addig gyúrta a masszát, amíg el nem vált a kezétől és a tál oldalától.
A nagy, illatos, kerek tésztát ezután a gyúródeszkára fektette. Ráfordította a piros vajlingot, hogy ne száradjon ki a teteje, és hagyta húsz-harminc percet pihenni. És máris utaztunk vissza lélekben a nyolcvanas-kilencvenes évekbe.
Szocialista gyereklogisztika
„A Sarló utcában egy videotonos lakásban laktunk a volt férjemmel, aki mérnökként dolgozott a gyárban. A bölcsire meg az ovira ráláttunk a lakásból. Minden reggel odavittem a gyerekeket még hat óra előtt. Volt, hogy a gondozónők mondták, majd ők átöltöztetik őket, szaladjak csak a buszra, ugyanis fél hétre be kellett érnem a céghez. A fiamat meg a lányomat ezután bevitték a konyhába, adtak nekik kekszet meg ezt-azt, így a gondozók és az óvónők a reggeli kávéjukat nyugodtan meg tudták inni. Akik még nálam is korábban, hatra mentek a gyárba dolgozni, azok nem a városi oviba, hanem a Videotonéba íratták a gyereküket. Munka kezdés előtt beadták a kicsiket, és délután kettőkor, amikor a kémény a műszak végén dudált, értük mentek.”
A tészta közben megkelt. Vali a mosogató mellé készített tálcáért nyúlt, amin szép fémes korongok sorakoztak. Ez is házi, mondhatni olcsó és környezettudatos DIY-ötlet: a folpack- vagy az alufóliahenger kemény része van tizenkét nagyjából egyenlő részre „összeaprítva” és alufóliával bevonva. Ez kerül majd a koszorú közepébe, hogy sütés után is lyukas maradjon.
A fonás lépései sorrendben:
A bolgár tojás esete
„Ha húsvétra készítem el a fonott koszorút, berzselt tojást rakok a közepébe. Erről jut eszembe, hogy a Precíziósban egyszer nekem kellett a bolgár küldöttséget magyarra tanítanom. Valahogy a húsvét is beleesett. Előkapartam az orosz- meg a némettudásomat, és kézzel-lábbal elmutogattam nekik, mit akarok kezdeni velük. Ők meg elmagyarázták, hogy húsvétkor náluk is berzselnek tojást. Ez a gyakorlatban úgy néz ki, hogy ráerősítenek valamilyen apró levelet a tojásra, harisnyát kötnek rá, majd az egészet vöröshagymahéjas lében megfőzik, és hagyják őket kihűlni. Miután leszedik a leveleket, akkor a tojásokon rajta marad a nyomuk.”
Buszozás langyos pogácsával
A megkelt tésztát Vali négy részre vágta, majd a negyedeket további három részre osztotta. Az így kapott kis darabokat ismét háromba aprította, így kapta meg a „fonni való” szálakat. Ezután pillanatok alatt megfonta a kis koszorúkat. A közepükbe biggyesztette a házi alufólia-hengert, majd óvatosan a sütőpapíros tepsibe helyezte őket. A tetejüket megkente a kimaradt tojásfehérjével. Rájuk szórt egy kis szezámmagot, majd betette ez első hatot száznyolcvan fokra fél órára sülni. Nekilátott a második adagnak is.
„Régen, amikor valakinek névnapja volt, akkor az ünnepelt vitt be a céghez süteményt vagy pogácsát. Megvendégelte a többieket. Ilyenkor én este mindig begyúrtam a tésztát. Reggel korábban felkeltem, kisütöttem, és még a langyos krumplis pogácsával buszoztam be a munkahelyemre. Képzelheted, milyen illat volt körülöttem a buszon! Jó értelemben véve húztam magam után a kondenzcsíkot!” – mosolygott csillogó szemekkel. De a nőnapnak is megvolt a maga menetrendje: „Emlékszem, a kolléganőimmel kitaláltuk, hogy nőnapkor megvendégeljük a munkahelyen a fiúkat. Megbeszéltük, ki hozza a sonkát, ki a zsemlét. Én a friss pogácsáért feleltem. Beértem. Tartott a vezetői értekezlet, amikor az egyik kolléga kirohant, és megkérdezte: van-e még a pogácsából? Mondtam, hogy persze. Elvitte majdnem az összeset, pedig az ünneplés el sem kezdődött...”
Közben megsültek az illatos kalácskoszorúk. Vali kiszedte az alufólia-gyűrűket, és a kalácskákat egy kis kosárra pakolta. A percek tyúklépésben totyogtak. Abban a pillanatban nem akartunk mást, csak hogy végre illanjon a gőz, és beleharaphassunk az aranybarnára sült se nem édes, se nem sós tésztába…
(Megjegyzés: A cikk eredetileg a Fehérvár hetilap 2016. április 14-i számában jelent meg.)
