A falansztertől a szerethető otthonig - Milyen az élet a fehérvári lakótelepeken?
A falansztertől a szerethető otthonig - Milyen az élet a fehérvári lakótelepeken?
A falansztertől a szerethető otthonig - Milyen az élet a fehérvári lakótelepeken?A panellakótelepek közül az egyik legfrekventáltabb helyen Palotaváros fekszik. Néhány perces sétával elérhető a belváros, a buszpályaudvar, az üzletek, a hivatalok. A magasba nyúló házsorokat parkok, játszóterek és padokkal tarkított terek tagolják. Másik oldalát a tavak szegélyezik, ahol lehet horgászni, kutyát sétáltatni vagy jó időben kirándulni.
Palotaváros nem mindig nézett ki így! A 19. század végén és a 20. század elején a kis házaival, kertjeivel inkább falura emlékeztetett. A II. világháború pusztításai, az ötvenes évek iparosítása, a környező régiókból beáramló embertömegek hatására a városrészt teljesen átalakították.1979-ben néhány hét alatt eldózerolták a régi házakat és helyettük sorban húzták fel a Lenin-lakótelep tízemeleteseit. A házgyári technológiának köszönhetően a következő évtizedekben majdnem harmincezer ember talált új otthonra.
Muzsi József teli szatyrával a bevásárlásból tartott hazafelé, amikor szóba elegyedtünk vele. 2002-ben Vértesacsáról költözött Palotavárosba: „Amikor idejöttem, még nem volt az épület szigetelve. Az ablakok is a régiek voltak. Azóta a házakat energetikailag korszerűsítették. A velünk szemben lévő játszóteret felújították. Ha jól emlékszem, kétszer is, mert a fák gyökerei felnyomták a térkövet. Padokat helyeztek ki. Az átjáróban, a keskeny járdánál kiépítették a közvilágítást. Lezárták a két parkoló közötti járdás részt, hogy a kisebb autók ne tudjanak átjárni, mert előtte erre szoktak rövidíteni.”
József szerint a fiatalok és az idősek szívesen járnak le a parkokba beszélgetni, pihenni és kutyát sétáltatni: „A mi lépcsőházunkban szerencsére nagyon összetartó a közösség. Mindenki arra törekszik, hogy az épület állagát megőrizze. Ezért is újíttattuk fel a lépcsőházban a világítást, a kaputelefont és kicseréltettük a bejárati ajtót is. A házat akadálymentesítettük, mert nagy könnyebbség a babakocsival közlekedő kisgyerekes anyukának és a mozgásukban korlátozottaknak.”
Lehetne jobb a közlekedési morál!
Néhány sarokkal arrébb, a vasút innenső oldalán helyezkedik el a Horvát István-lakótelep, amelyet a hatvanas évek második felében alakítottak ki. Demeter Zsófia egy városfejlesztésről szóló tanulmányában leírta, hogy ezekben a lakásokban még nem távhőt, hanem központi fűtést alakítottak ki. Nagy szenzáció volt akkoriban, hogy a Horvát István utca és a Lenin út, azaz a mai Prohászka Ottokár út sarkán ekkortájt nyitott ki a város első önkiszolgáló boltja, amit a környékbeliek Lenin-boltként is emlegettek.
Az évtizedek során a lakótelep megőrizte családias jellegét a sok zölddel, paddal és térrel. Az egyik belső, árnyékos játszótéren találkoztunk Lendvai Alizzal és kisfiával: „Én még csak négy éve, de a férjem már tizenöt-tizenhat éve lakik itt. Anyukaként nagyon örülök neki, hogy a környező játszótereket szépen felújították. És nem utolsósorban szépen karbantartják, például a homokozóban mindig van homok! A csikkeket, szemetet összeszedik. Ősszel a leveleket rendszeresen söprik.”– jegyezte meg Aliz, majd hozzátette, hogy az elmúlt években rengeteg járdát, utat tettek rendbe: „A régi járda botrányos állapotban volt! Akadt akkora bucka, amin a babakocsit nem lehetett áttolni, hanem át kellett emelni. A Széchenyi út felújításának nagyon örültem. Bár a közlekedési morál nem sokat változott. Fél ötkor sok autós akkor is behajt a kereszteződésbe, ha látja, hogy az tele van.”
Aliz kiemelte, hogy a közösség alapvetően összetart. Főleg a belső négyemeletesekben. Bár akadnak olyan lépcsőházak, mint az övéké, ahol az albérletek és a tulajdonosváltások miatt gyakran cserélődnek a lakók, így az előzetes bejelentés nélküli felújítások, átalakítások szinte egymásba érnek. Ennek ellenére a lakóközösség nagy részét az idősek alkotják. A fiatalok, családosok jellemzően csak néhány évig laknak a környéken, utána ki ilyen, ki amolyan támogatott hitellel költözik tovább egy nagyobb lakásba, családi házba.
Szükség van a zöldre!
Honti Jánosné a Deák Ferenc utcában kertészkedett a lépcsőházuk előtt. Rendbe tette az ágyásokat. Megmetszette a bokrokat, lenyírta a füvet és összeszedte az ágyásra dobott csokipapírokat, a sövényben gondosan elrejtett csikkeket, üres pálinkás üvegeket: „Sokan azt hiszik, hogy a bokor szemetes!” – jegyezte meg az asszony, aki 1997-ben költözött a Deák Ferenc utcába. – „A lakóközösség azóta rengeteget változott. Az idősek meghalnak. Az örökösök a lakásokat nem adják el, hanem kiadják. Ma már a lépcsőház felében bérlők laknak. Általában egy évig élnek itt, bár akad közöttük olyan, aki már öt éve itt van. Sajnos többen közülük nem vigyáznak a környezetükre, és nincsenek tekintettel a többiekre. Felesleges nekik szólni: nem ismerjük őket, ha össze is futunk a folyosón, akkor is csak köszönünk és mindenki megy a dolgára.”
A környéken – pontosan úgy, mint több helyen a városban – nagyon nehéz parkolóhelyet találni: „A garázsokban nincs szabad hely. Az utcán a közeli nyelviskolában, tornateremben dolgozók ahová tudnak, beállnak. De igazán azokon a napokon van gond, amikor a hátsó tömbben lévő orvosok rendelnek. Akkor kitör a káosz! A betegek nem tudnak sehol sem leparkolni, mert nincs hely. Nem tudom, mit lehetne csinálni, mert a parkolóhelyek számát nem nagyon lehet bővíteni. Egyszer szó volt arról, hogy a hátsó kisligetet – úgy, mint a másik ház esetében – megszüntetnék és helyette parkolót alakítanának ki. Ebbe viszont nem mentünk bele, ugyanis a fára, a zöldre szükség van!”
Nagyon sok a jövés-menés
A Deák Ferenc utca másik végén, a József utcában Tóth Károlyné hazafelé igyekezett. Több évtizede lakik itt. Közel van a piac, a vasút és a belváros. Negyedórás sétával mindent el lehet érni.
„1979-ben költöztem ide. Az első két lépcsőház ARÉV-es volt. Én is ott dolgoztam. Mi úgy kaptuk, mint vállalati dolgozók. A lépcsőházban mindenki ismerte a másikat, mert vagy a férj vagy a feleség egy munkahelyen dolgozott. Ma ez már nincs így. Nagyon sok a jövés-menés. Most már talán csak tizenöt-húsz százalék a régi lakó, a többiek mind új beköltözők. A nagy részük tulajdonos, de akad közöttük egy-egy bérlő is. Sajnos nincsen meg a régi összetartás! Legfeljebb egy évben egyszer a lakógyűlésen találkozunk. Harag nincs, ha átkopogunk, akkor az ajtóban beszélgetünk. Szerencsére a tereken most már csak az itt élők parkolnak, mert fizetőssé tették a parkolást. Erre azért volt szükség, mert az áruházakban vásárlók, a belvárosban sétálók rendszeresen itt tették le az autójukat, és nem volt hely. Mára ez a probléma javarészt megoldódott.”
Sokat változtak az emberek
Kovács Ágnes éppen akkor parkolt le autójával a Sarló utcában, amikor megszólítottuk. Tizenhét éve költözött ide: „Szemben a kisbolt már itt volt. Ha jól emlékszem, a dohánybolt meg a kebabos még nem.” – mutatott a szemben lévő házak aljában lévő üzletek irányába a hölgy, majd hozzátette, hogy a közvetlen környezet nem sokat változott. Viszonylag sok a zöld, korszerű a játszótér, és hátul nemrég kialakítottak egy kutyafuttatót meg egy új parkolót is: „Az az igazság, hogy amikor este tíz után hazaérek a munkából, már nagyon nehéz parkolóhelyet találni. Hátra meg nem szeretek állni, mert nekem sötét és a körülötte lévő faltól egy kicsit nyomasztó.” – jegyezte meg Ágnes, aki szerint a közel két évtized alatt az emberek sokat változtak. Egyre kevésbé vannak tekintettel a másikra: „Ha felújítanak, nem írják ki. Minden gond nélkül elindítják akár reggel negyed nyolckor is a fúrót. Ha a kutya lába éppen csak véletlenül érinti a játszóteres rész szélét, szólnak. Bár lehet, hogy csak én lettem kevésbé türelmes...”
Hűség a lakótelephez
Smohay-Szöllősi Ágnessel és kisfiával a Fáy András-lakótelepen találkoztunk. A kisfiú éppen a homokozóba kitett közös kukásautót ásta be egy gödörbe. A madarak csicseregtek a rózsabokrok mellett.
„Tíz éve lakom itt. Azóta energiatakarékossági szempontok miatt a téglás házakat szigetelték. Kicserélték az ablakokat is. A virágosítás az utóbbi években még jobban felgyorsult. Itt a hölgyeknek szívügye, hogy minél szebb legyen mindenki előtt a kiskert!” – mondta Ágnes, majd hozzátette: "Bár a lakótelepen az idősebbek vannak többségben, hétvégente a játszótér is megtelik, és a nagyobb gyerekek csapatokban játszanak. Az utóbbi időben sok fiatal költözött a lépcsőházakba. Mint mindenhol, itt is akadnak bérlők. De azon lakók nagy része, akik az elsők között költöztek ide, itt maradtak, mert hűségesek a lakótelephez."
A fiatalasszony szerint az idősek jobban összetartanak, hiszen egy időben nevelték fel a gyerekeiket. A fiatalabbak is köszönnek, de nem alakul ki közöttük mélyebb, tartalmasabb kapcsolat, mert valamilyen oknál fogva úgyis elköltöznek.
