Házasságban a boldogság? Fehérvári történetek szerelemről, kötődésről, szabadságról
Házasságban a boldogság? Fehérvári történetek szerelemről, kötődésről, szabadságról
Házasságban a boldogság? Fehérvári történetek szerelemről, kötődésről, szabadságrólA kezdeményezés közel két évtizeddel ezelőtt Nagy-Britanniából indult. Itthon 2008 óta rendezik meg a keresztény egyházak, civilszervezetek valamint kisebb-nagyobb közösségek részvételével. Fehérvár évek óta csatlakozik a kezdeményezéshez. Idén többek között Mihályi Jeromos, a tihanyi bencés apátság perjele tartott előadást a fiatalok kihívásairól és a párkapcsolatokról kedden a Szent István Hitoktatási és Művelődési Házban.
A perjel hangsúlyozta, hogy ő nem pszichológus, nem házasságterapeuta, sőt papként még családban sem él, nem nevel gyereket. Felmerülhet a kérdés, mégis milyen jogon adhat akkor párkapcsolati tanácsot?
„Vajon egy orvosnak betegnek kell lennie ahhoz, hogy tudja gyógyítani a betegséget?” – tette fel a költői kérdést Mihályi Jeromos, majd kitért arra, hogy a modern világ egyik legnagyobb problémája, hogy az emberek falakat húznak maguk köré, mert így érzik magukat biztonságban vagy így akarják erősebbnek mutatni magukat. – „Sokan hosszú évek alatt olyan keménnyé építik ezt a falat, hogy hiába próbálja áttörni a házastárs, a szülő vagy a gyermek, legfeljebb néhány tégla esik ki a helyéről. Hatalmas kihívás mindenki számára odaajándékozni a valódi énünket a boldogságunkkal, a bánatainkkal, a küzdelmeinkkel együtt a másiknak.”
Tiszta kémia!
Egey Tímea pszichológiai mentor kiemelte: a párválasztások nyolcvan százaléka tudattalan. Ilyenkor egyrészt aktiválódnak a beépített minták, másrészt a vonzalom nem más, mint az adrenalin, dopamin és szerotonin hármasa.
Később lesz több az oxitocin, amely felelős a kötődésért, a szeretetért. Ebből fakadóan csökkenhet a szenvedély, nagyobb lesz az elköteleződés és az intimitás.
Ez egy természetes folyamat: „Az ember evolúciós szempontból nem monogám. A hűség választás kérdése. Ha az ösztöneink szerint élnénk, nem szocializálódnánk, akkor valószínűleg teljesen másképpen alakulnának a kapcsolataink.”
A párkapcsolatnak vannak fejlődési fázisai, és a váltások között lehetnek fennakadások: „Az első, szimbiotikus szakaszban mindkét félnek az összeolvadásra van igénye. Ezt úgy kell képzelni, mintha két halmazt egymásra tennénk. Ilyenkor történik meg az értékek összeegyeztetése, kialakul a bizalom és az elköteleződés. A kapcsolat akkor működik jól, ha az intimitás, az elköteleződés és a szenvedély nagyjából egyforma mértékű.”
Az idő múlásával azonban a felek változnak, és ennek következtében a kapcsolat is változik. A differenciálódás fázisában a pszichológiai mentor szerint „egy kicsit kibontakozunk az összemosódásból.” Ha elcsúszás van a felek között, és az egyiknek még nagyobb igénye van az összeolvadásra, mint a másiknak, akkor az egyik könnyedén cserben hagyottnak érezheti magát, míg a másik fojtogatónak tartja a helyzetet. Erre egy klasszikus példa, hogy a ragaszkodó fél szemrehányásokat tesz, ha a párja a barátaival külön is akar találkozni vagy csak el akar menni egyedül sportolni: „Ahhoz, hogy a párkapcsolatban kialakuljon az egészséges "mi", egészséges "én"-re van szükség. Mindenkinek meg kell találni a saját elfoglaltságát, énidejét, hogy ki tudjon a személyisége teljesedni. A differenciálódás szakaszában a két halmaz már nem fedi teljesen egymást, de van egy szűk keresztmetszetük. Ez lesz a "mi". A pároknak ebben kell megtalálni a közös pontokat, kompromisszumokat, hogy ne egy végtelenített játszmává alakuljon át a kapcsolat.”
Majdnem minden visszafordítható
A következő fázist a pszichológia a gyakorlás szakaszának nevezi, amelyben a felek kipróbálják magukat a világban a kettejük által kialakított értékrendben és a kapcsolat biztonságában: „Itt is lehetnek elakadások, elcsúszások. Például az egyik fél még több intimitást, függést igényelne. Ebben a szakaszban megjelenhet a türelmetlenkedés, kisebb lesz a tolerancia és az empátia. Gyakoribb a féltékenykedés, ami abból adódik, hogy valaki nem érzi magát elég méltónak a párjához vagy nincs elég önbizalma. Ha a problémákat nem oldják meg, akkor bekövetkezhet a kiürülés, elhidegülés és a szétfejlődés. Ilyenkor mindketten csak önmagukra figyelnek, már nem éltetik a "mi'-t. Lehet, hogy vannak érintkezési pontok, de eltűnik a közös metszet. Innen még mindig vissza lehet fordulni, ezt nevezik az újraközeledés fázisának. Ebben a szakaszban új kapcsolati struktúrát alakítanak ki a párok, és megpróbálják megtalálni az egészséges egyensúlyt. Van, akinek ez segítséggel, terápiával sikerül, de akadnak olyanok, akik maguktól is tovább tudnak lépni a következő fázisba.”
Egey Tímea hangsúlyozta: vannak olyan kapcsolatok, amelyek nem menthetők meg, mert a hosszú évek alatt túlzottan eltávolodtak a felek egymástól, vagy egy másik szerelem jött be a képbe. Ezenkívül vannak olyan helyzetek, amikor egyfajta gazdasági közösség vagy véd- és dacszövetség van a párok között, de ezek a házasságok nem nevezhetők már párkapcsolatnak.
A szeretet nyelve
A kapcsolat egyes fázisait megnehezítik többek között a rossz minták, amit az eredő családunkból hozunk, a kommunikáció hiánya, a teljesen eltérő érdeklődés és egymás szeretetnyelvének a nem beszélése.
„Alapvetően ötféle szeretetnyelv van. Van, aki attól érzi magát szeretve, ha megérintik, simogatják. Van, aki dicsérettől: az ilyen típusú embert folyamatosan, naponta biztatni kell. Akadnak olyanok, akik számára a szeretetet a minőségi együtt töltött idő jelenti. Mindegy, hogy mi, csak közösen csinálják. Egyesek számára a szeretetet a gesztusok fejezik ki. Például mire hazaér, kitakarít a párjuk. Vannak olyanok, akiknek az ajándék a szeretetnyelvük. Itt nem nagy dolgokra kell gondolni, például csak egy szál virágra, csokira. Viccesen meg szoktam jegyezni, hogy nekünk, magyaroknak van egy hatodik szeretetnyelvünk is: az étel. Hányszor halljuk, hogy egyél egy kicsit, szedj még egyet, csomagolok egy kis hazait...”
Ha az emberek nem egyformán beszélik egymás szeretetnyelvét, akkor az hosszabb távon konfliktushoz vezet.
Egey Tímea megjegyezte: a magunk módján nem lehet szeretni valakit. Mindenkit úgy kell szeretni, hogy szeretve érezze magát! És ha különbözik a párunk szeretetnyelve, akkor arra tudatosan oda kell figyelni, hogy azt nyújtsam a másiknak, amire valójában szüksége van!
Válás régen és ma
Évente mintegy húszezer házasság végződik válással – derül ki a Központi Statisztikai Hivatal adataiból. Pedig nem mindig volt ez így! Az 1900-as évek elején nagyjából ezer körül mozgott a számuk. A húszas-harmincas években évente öt-hat ezer házasságot bontottak fel a bíróságok, a második világháborút követően már több mint tízezret. A bűvös húszezres határt a hatvanas években lépte át a válások száma, majd 1987-ben megközelítette a harmincezret is. A kilencvenes években ez a szám huszonötezer között ingadozott. 2014-ben, közel ötven év után húszezerre csökkent, és azóta is ekörül mozog.
Csapatjáték szerelemmel
Nagy Kalmár Szilvia és Nagy Attila tizenkilenc éve élnek házasságban. A kulcsszó náluk az újratervezés, hiszen négy lányt nevelnek, miközben igyekeznek egymásra is időt szakítani. Nincs állandóan lerögzített feladat, inkább a csapatmunkán van a hangsúly, és azon, hogy a közös élethez, harmóniához hozzátartozik az is, hogy mindenkinek legyen saját ideje, kikapcsolódási, kiteljesedési formája.
„A legnagyobb lányunk, Hanna tizenöt éves, őt követi Sára, Alida majd a kétéves Borka Liliána.” – sorolja Attila, majd hozzáteszi: egy ekkora családban nem egyszerű összetenni a hétköznapokat úgy, hogy az fenntarthatóan működjön: „Fontos, hogy minden gyerek helyén legyen a családban, az otthon szeretete középpontban maradjon, de mégsem úgy, hogy bármelyikünket gúzsba kösse. Meg kell találnia mindenkinek a szerepét úgy, hogy a női-férfi szerepek is megmaradhassanak."
„Attilát a kereskedelmi főiskolán ismertem meg: már tíz perce ment az előadás, amikor ő teljesen nyugodtan belépett a zsúfolásig telt előadóterembe. Érkezett egy szép, magas férfiember kalapban, elnézést kért, és teljes nyugalommal nézett körül a teremben, hova is üljön le. Nem ment át laposkúszásba, ahogy ilyenkor a legtöbben szokták. Mögöttem választott helyet, én pedig azonnal felfigyeltem a nyugodtságára, magabiztosságára.” – meséli Szilvia.
A nagycsalád szinte kódolva volt, mert mindkettőjüknek három testvére van, és úgy tűnik, öröklődik: a tízéves Alida lányuk szintén négy gyermekkel képzeli a jövőjét.
„Nem egy irodában dolgozom reggel nyolctól négyig, hanem saját vállalkozást viszünk, így bár munka van bőven, viszonylag rugalmasan tudjuk beosztani az időnket. Azokat a pillanatokat, amikor Szilvinek – aki pszichológusként dolgozik – olyan munkája vagy elfoglaltsága van, ami miatt nem tud a legkisebb lányunkkal lenni, be tudok ugrani. De számíthatunk a tágabb családra, barátokra, és nagy kincs nekünk a szemben lakó szomszédasszonyunk is, aki nagyon kötődik és szereti Borkát, így ő is szívesen besegít.” – meséli Attila.
Egy kisgyermek egyrészt frissít a házasságon, másrészt nagyon fárasztó – vallják, de nem csak ezért nagyon fontos, hogy ha probléma van közöttük, azt mindenképpen megbeszéljék és közösen találjanak megoldást. Attila szerint a női receptorok hamarabb érzékelik, ha probléma adódik, így általában a felesége szokta kezdeményezni a beszélgetést. Ez Szilvi részéről tudatos hozzáállás, hiszen a nőkbe van belekódolva a család összetartása, ő felel az otthon lelkületéért, színezetéért. Fontosnak tartják, hogy legyen együtt töltött idő, így soha nem marad el a közös vacsora, amit közös imádsággal kezdenek: egymás kezét megfogva adnak hálát egymásért, az ételért, az életért: „Földből magba, magból szárba, szárból virágba, virágból kalászba, kalászból kenyérbe, kenyérből testembe, testemből lelkembe, lelkemből lelkedbe.” – idézi a tízéves Alida.
Időt kell szakítani az egymásra hangolódásra is, amit nem egyszerű megteremteni, de Szilvi nem hagyja, hogy ez elmaradjon. Ugyanúgy fontos, hogy mindenkinek legyen saját kikapcsolódási, kiteljesedési lehetősége. És persze az is, hogy együtt, házaspárként is tudjanak időt tölteni egymással. Ez hatalmas logisztikai tervezést igényel, de szerintük megéri.
„Egy kapcsolat olyan, mint a kert: ha csak gyönyörködsz benne, de nem teszel érte semmit, akkor el fog gyomosodni, és nem tudja betölteni azt az alapfunkcióját, ami miatt létrejött. Ha egy kapcsolatba nem adod bele őszintén magad, nem gondozod, egyszerűn elhidegül, és leválva csak egy külön jéghegyként úszik tovább. Csak a csúcsát látjuk, a lényegét már nem.” – vallja Attila.
Elveszik az egyén és a nő lényege”
Bár a statisztikák a házasságok és a gyermekvállalási kedv növekedését mutatják, sokan vannak, akik másként érzik kereknek az életüket. Így van ezzel például Németh Zita, aki szerint ahhoz, hogy szabadabban tudjon élni és dönteni, kevesebb kötelezettséget, kötöttséget kell vállalnia. Zita szerint egy élethosszig tartó párkapcsolat, házasság komoly áldozatokkal járhat, és nem minden esetben éri meg a befektetett munkát.
„Életszakaszaink vannak, amikben partnerséget, szövetséget kötünk. Az emberek változnak, és ha ezeket a változásokat nem sikerül megfelelően adaptálni az egyik vagy a másik félnek, esetleg az egyénnek saját maga irányában, akkor ott borul minden. Abban az esetben viszont, ha sikerül adaptálni a változásokat, annak önfeladással, kemény kompromisszumokkal illetve alkalmazkodással fizeti meg az egyén és a kapcsolat is az árát. Ennek megfelelően pedig mindenki szabadon eldöntheti, hogy ki, milyen buszra száll fel! Ha egy nő elsősorban vagy kizárólag házasként és családanyaként definiálja önmagát, ott elveszik az egyén és a nő lényege, értéke. Én mindig is szerettem szabadabban élni, ezen belül pedig minél kevesebb olyan kötöttséget vállalni, ami gátolja vagy korlátozza a szabadidős elfoglaltságaimat, a mentális és fizikai fejlődésemet, munkahelyi előmenetelemet. Azért, hogy a fentiek feltétel nélkül teljesüljenek, azt az „áldozatot” hoztam meg, hogy lemondtam a gyermekvállalásról. Az „áldozat” szót szándékosan tettem idézőjelbe, hiszen nem volt olyan nehéz megtennem ezt a lépést: a terveim között nem igazán szerepelt a házasság, a gyermek, és ahogy az életem alakult, egyre távolabb is kerültem ettől a kérdéstől. Napjainkban teljesen más dolgok kötik le a figyelmemet, nem érzek semmilyen késztetést a családalapításra. Úgy tapasztalom, hogy a környezetemben egyre többen vannak így ezzel.”
Ha otthon marad a nő, jobb a házasság?
Vannak, akik szerint a tartós, kiegyensúlyozott férfi-nő viszony alapja a hagyományos nemi szerepek vállalása a házasságban. A főként Nyugat-Európában, azon belül is Angliában terjedő Tradwife mozgalmat azok a nők indították el, akik a házasságukban az évszázadok óta megszokott és begyakorlott női minőséget részesítik előnyben. Vagyis inkább a gyermeknevelésre, mint a világ egyik legfontosabb munkahelyére koncentrálnak, ahelyett, hogy saját munkahelyi karrierbe fektetnének.
Ideáljuk a modern nő, akinek elsődleges a család és a férj jóléte, kiszolgálása. Eszményképük az ötvenes évek nyugati társadalma, ahol a feleség nem a munkahelyen, hanem otthon, a háztartásban és a gyermeknevelésben teljesedett ki. Szerintük ezt az életstílust ma is meg lehet honosítani, az pedig, hogy nem az egyéni karriert választják, nem jelenti számukra az olvasás, a művelődés vagy a közéleti kérdésekben való állásfoglalás hiányát. A Tradwife követői szerint a válások növekvő számának egyik fő oka a nők munkavállalása. Ezt az oxfordi székhelyű European Sociological Review által készített tanulmány is kimutatta: a dolgozó nők háromszor nagyobb valószínűséggel döntenek a válás mellett, mint a hagyományosan otthon tartózkodó nők, és valószínűbb, hogy boldogtalanok, mint hagyományos társaik. Több olyan egyéni történetet is olvasni a közösségi oldalakon, melyekben nők vallanak arról, milyen jó hatással volt a házasságukra az, hogy visszatértek a hagyományos feleség- és anyaszerepbe.
S bár a feminizmus mai formájával, vagyis az önmegvalósító, karriert építő nő képével nem értenek egyet, tény, hogy a Tradwife-szemlélet nem mindenkinek való. Emellett az is tény, hogy lehet ugyan kárhoztatni a feminizmust, de a múlt századi feminista mozgalmak nélkül ma nem dönthetne szabadon egy nő arról, hogyan képzeli el a házasságát: dolgozó nőként vagy háztartásbeliként?
A hagyományos női szerep vállalása tehát csak egy megoldás a sok közül, és főképpen azokban az országokban működhet, ahol egyetlen keresetből is meg tud élni egy átlagos család. Ezen kívül is felvetődik számos kérdés, elég, ha csak az egzisztenciális önállóságra vagy a szabadságra gondolunk.
