Házassági ajánlat a bankban, meddő pár három gyerekkel – egy fehérvári katonaházaspár szívhez szóló története
Házassági ajánlat a bankban, meddő pár három gyerekkel – egy fehérvári katonaházaspár szívhez szóló története
Házassági ajánlat a bankban, meddő pár három gyerekkel – egy fehérvári katonaházaspár szívhez szóló történeteAnita épp máshoz készült férjhez menni, amikor ráébredt, hogy igazából Krisztián az élete szerelme. Amikor már úgy tűnt, révbe érnek, orvosaik nemes egyszerűséggel meddőnek nyilvánították őket. Azóta három gyermekük született, és másodszor építették fel nulláról a saját otthonukat. Van mit tanulni tőlük, de igazából az ember már attól erőre kap, ha csak meghallgatja a történetüket. A Házasság hete alkalmából a székesfehérvári katona házaspárral, Theobald Krisztián Gábor őrnaggyal, a Magyar Honvédség 93. Petőfi Sándor Vegyivédelmi Zászlóalj híradó és informatikai részlegének vezetőjével és Theobald Anita főtörzsőrmesterrel, a vegyivédelmi zászlóalj személyügyi altisztjével beszélgettünk.
A munkátok révén ismerkedtetek meg egymással?
Krisztián: 2001-ben találkoztunk, amikor odakerültem ahhoz az alakulathoz, ahol Anita dolgozott a személyügyön. Rögtön szimpatikus volt, barátság alakult ki kettőnk között. Mindig voltak női barátaim is, egészen három évig nem is gondoltam többre. Egy idő után azért sem léptem, mert ő épp máshoz készült férjhez menni.
Anita: Szerencsére időben rájöttem, hogy akkor csak az esküvő gondolatába voltam szerelmes. Krisztiánnal pedig nem csak barátok, lelki társak voltunk. Sokat beszélgettünk a közös szolgálatok során, mindig meghallgatott, de sosem akart beleszólni az életembe. Én is végighallgattam az éppen aktuális nőügyeit és csak somolyogtam magamban, hogy micsoda szoknyapecér. Aztán egy április elsejei szolgálat alatt végleg rádöbbentem, hogy nekem Ő igazából nem mint barát kell. Rögtön le is zártam a kapcsolatomat, és két héten belül randevúzni kezdtünk.
Krisztián: Ettől kezdve ez a kiegyensúlyozottság jellemezte a kapcsolatunkat. Nem volt elvakult, rózsaszín szerelem. Ismertem, imádtam, rajongok érte a mai napig. Kezdettől mintha egy ezer éves kapcsolatban lettünk volna.
Anita: Elfogadott a rigolyáimmal együtt, az összeköltözés pedig már jött magától.
Krisztián: 2004-ben elkezdtünk albérletet keresni, de a magas albérletárakat látva úgy döntöttünk, inkább veszünk egy telket a megtakarításunkból Pusztaszabolcson. Ekkor nyolc hónapja voltunk együtt. Abban a tudatban vágtunk bele a házépítésbe és a hitelfelvételbe, hogy élettársak is igénybe vehetik a kedvezményeket. Aztán a bankban szembesültünk azzal, hogy csak házastársak.
Anita: Ott az ügyintéző asztalánál ülve rögtön meg is kérdeztem poénosan: Elveszel? Mire nemet mondott, amin persze jól felhúztam az orromat.
Krisztián: Úgy gondoltam, mégsem a banki ügyintéző előtt fogom megkérni a kezét! Vannak ennél romantikusabb pillanatok is.
Anita: Aznap este, miközben mosogattam vacsora után, csak úgy mellesleg megkérdezte, hogy egyébként hozzámennék-e? Persze most már én mondtam nemet dacból. Mire az volt a válasz, hogy pedig elvettelek volna. Én két perc meglepett csend után annyit mondtam, hogy jó, akkor jövő hét szombaton vegyél el! És így lett!
Krisztián: Beindultak a telefonok, időpontot foglaltunk. Mire meglett a foglalás, már szerda volt. Akkor eszméltünk fel, hogy nincs még jegygyűrűnk.
Anita: A szüleinket is akkor hívtuk fel, hogy megkérdezzük, mit csinálnak szombaton. Elmondták a terveiket, mire közöltük, hogy mi meg összeházasodunk. Azt hitték viccelünk. Péntekre lett ruhám is. Nagyon gyors, de szép esküvőnk volt.
Krisztián: Szűk családi körben voltunk, de megadtuk a módját.
Anita: A kedvesemnek csupán egy kikötése volt: csakis az ügyvédje jelenlétében hajlandó bármit is aláírni.
Krisztián: Ugyanis ő a legjobb gyerekkori barátom, harminc éve. Úgyhogy Ő lett a tanúm. A másik gyerekkori barátom pedig a másik.
Hihetetlen, ahogy befejezitek egymás mondatait!
Krisztián: És ez kezdettől így volt!
Anita: Szegény gyerekek nem tudnak kijátszani minket egymás ellen.
Esküvő után tehát jöhetett az építkezés?
Krisztián: 2005 februárban kezdtük a családi házunk felépítését, és augusztusban be is tudtunk költözni.
Anita: Akkor még csak szerkezetkész állapotban volt a ház, közben burkolgattunk, sok mindent megcsináltunk saját magunknak.
Krisztián: Aztán meg jöttek a gyerekek.
Anita: Persze azért nem egyszerűen. Vállaltuk a szocpolt, két gyerekre, nyolc év alatt. De csak nem akart összejönni. A sokadik sikertelen lombik kezelés után azt állapították meg, hogy nem is fog. Egyáltalán nem tudtunk eredményt elérni, beavatkozásokra se kerülhetett sor. Egy rejtett betegség miatt nem lettem rá alkalmas.
Az ötödik nekifutás után mondták, hogy a nagy mértékű hormonbevitel tönkreteheti a szervezetemet, így vegyük tudomásul, hogy sajnos nekünk soha nem lesz gyermekünk. Egy százalék esélyt adtak, afféle kegyelemként, mondván, hogy a nulla az egy csúnya szám.
Akkor még Krisztiánt is megpróbáltam elűzni magamtól: mindent elkövettem, hogy egy egészséges ember mellett ne legyen egy beteg asszony. Szerettem őt annyira, hogy elengedjem, ha ez kell ahhoz, hogy elérje a családot, amire világ életében vágyott. De szerencsére nem engedett el olyan könnyen.
Krisztián: Nekiálltunk az örökbefogadási procedúráknak, tanfolyamnak. Közben Anita egyre többször érezte rosszul magát, és kiderült, hogy terhes. A professzor, aki nulla százalékot jósolt, csak annyit tudott mondani erre: vannak még csodák! 2008. szeptemberében született meg a lányunk, Tímea Dóra.
Anita: Nem gondoltuk, hogy nekünk valaha is még egy csoda bekövetkezhet az életünkben.
Ehhez képest ismét megtörtént a lehetetlen: tizenhat hónappal később, 2010-ben megszületett Richárd Gábor. Szinte sokkoló volt.
Krisztián: Amikor a gyerekek már közösségbe jártak, arra gondoltunk, jó lenne valamivel közelebb élni Fehérvárhoz, hogy ne kelljen harmincnégy kilométerről bejárni minden nap. Éppen a költözést tervezgettük, amikor újabb fordulatot vett az életünk.
Anita: Kétféle ember létezik: aki mindent megtesz azért, hogy legyen gyermeke, illetve aki mindent megtesz azért, hogy ne. Én, miután a két naggyal már annyi mindent végigcsináltunk, az utóbbiba tartoztam.
Krisztián: Aztán egy fizikai felmérésen a honvédségnél azt láttam, hogy Anita kiáll a sorból, pedig ez nem jellemző rá. Fájdalmai voltak, kértünk időpontot az orvoshoz, aki közölte, hogy babánk lesz.
Anita: Úgy, hogy közben aktívan szedtem a fogamzásgátlót, és tényleg fizikai lehetetlenségnek hittük, hogy babánk lesz.
Bevallom, nem volt egyszerű megemészteni a dolgot, hogy a 8583-as számú lányból a meddőségi klinikán, akiről kimondták és el is fogadta, hogy soha nem lehet gyermeke, az az anya lettem, aki most várja a harmadik gyermekét, úgy, hogy nem tervezte.
A kollégák rengeteget ugrattak is bennünket. Főleg, mert előtte sokat viccelődtek velünk, hogy majd a harmadik gyereknél ez lesz meg az lesz, mi meg csak ráztuk a fejünket, hogy nekünk aztán soha...
Mit tettetek ezután?
Krisztián: Akkor rögtön újragondoltuk a házépítési terveinket. Eredetileg kisebb házat akartunk, de a család bővülésével inkább az igazán kényelmes otthon mellett döntöttünk, amit ismét mi magunk akartunk felépíteni. Amíg a pákozdi építkezés meg az ügyintézés folyamatban voltak, egy évig negyvenöt négyzetméteren éltünk egy barátunk házában Gárdonyban. Ezalatt felépült a pákozdi ház, amit teljesen Anita tervezett meg, a tetőt kivéve.
Anita: Hát igen, mind a mai napig nagyon szeretjük a kihívásokat. Mindkét telek, amit valaha megvásároltunk, elhanyagolt, szeméttel teli volt. A mostani, a pákozdi telkünk konkrétan egy illegális szemétlerakóként szolgált.
Krisztián: Miután letakarítottuk, rendbe tettük, lekaszáltuk, az építkezés első markolóvágásánál hívott a kivitelező, hogy még százötven köbméter szemét volt elásva a kertben… A már kész házban volt olyan üvegtégla fal, amit háromszor rakattunk újra, míg tökéletes nem lett. A kivitelező már félt Anitával beszélni.
A gyerekek körüli teendőket hogyan osztjátok meg?
Krisztián: Ha mindkét szülő katona, akkor adott esetben igenis az apának is el kell látni anyai feladatokat és ez fordítva is igaz. Kezdetektől én intézem a gyerekekkel az esti teendőket, a fürdést, hajmosást, fogmosást, addig a kedvesem főz, kitereget, amit éppen kell. Próbálom kicsit mentesíteni őt esténként. Ez főleg így volt, amikor az első kettő még kicsi volt, és egész nap otthon volt velük. Összességében talán ha tízszer nem én fürdettem a gyerekeket tíz év alatt. Általában tényleg csak a szolgálati elfoglaltságok vagy a tanulás szólítottak el. Mostanában Anita még otthon van a kétéves picivel, így reggelenként én keltem a másik kettőt. Megreggelizünk, készülődünk, és szigorúan 6.50-kor indul az autó.
Kettesben töltött programra mennyire van lehetőségetek?
Anita: Kimozdulni kevésbé tudunk. De annyi a szerencsénk, hogy este nyolckor lerakjuk a gyermekeket, fél kilencre már biztos mindhárman alszanak. Az az idő onnantól a miénk.
Krisztián: Illetve a délutáni kapucsínó-idő, öttől fél hatig. Miután mindannyian hazaértünk, leülünk egy fél órát átbeszélni a napot. Ezt tudják a gyerekek is, és bár ilyenkor pörögnek össze-vissza, örülnek egymásnak, hozzánk nem is jönnek oda. Illetve persze próbálkoznak, de ilyenkor mindig figyelmeztetjük őket, és szaladnak tovább játszani. A nagyszülők segítségét is rendszeresen igénybe vesszük, de az így nyert időt eddig szinte mindig a ház építésére, csinosítgatására szántuk.
Rendkívül tettre készek vagytok, meg strapabíróak, és a napirendet is példás következetességgel tartjátok be. Mindez gondolom, a hivatásotokból is adódik. Melyikőtök miért döntött úgy, hogy katona lesz?
Krisztián: Én úgy lettem katona, hogy már a negyedik osztályos fogalmazásomban is azt írtam, hogy ha nagy leszek, katona leszek!
Anita: Nagyon korán eljöttem otthonról, saját döntésből. Tizennyolc évesen a vendéglátásban helyezkedtem el, de vonzott a kihívás, szerettem volna valahogy megmérettetni magam. 1999-ben még nem volt annyira elterjedt, hogy egy nő katonának áll, és én sem tudtam, hogy hosszú távon szeretném-e ezt az életformát. De imádom a rendszert, a napirendet, szeretem tudni, hogy mi után mi következik, követni a szabályokat. A katonalét tényleg egy életforma, amit ha az ember megízlel, akkor a lényévé válik, ha tényleg neki való. Húsz éve csinálom és még mindig ugyanúgy szeretem.
A családomat, a múltamat kaptam a honvédségtől. Engem a honvédség tett azzá, aki vagyok, másként már nem tudnám elképzelni az életemet. Hozzáteszem: kapunk persze finom kis célzásokat a családtól, ismerősöktől, hogy otthon talán alább adhatnánk kissé a katonás stílusból.
És szerintetek?
Krisztián: De hát a gyerekeink is kezdettől katonababáknak nevezik magukat! Mi ilyenek vagyunk. Hiszem, hogy a rendszeresség amúgy is fontos egy kisiskolás, óvodás gyerekek életében. Otthon igenis lazaság, hülyéskedés, vigyorgás van, és persze sosem hangzik el vezényszó, hogy: Család, vigyázz! De abban következetesek vagyunk, hogy este nincs sokáig tévénézés, időben ágyban kell lenni.
Anita: Persze mint minden gyerek, ők is küzdenek a szabályok ellen, főleg Ricsikénk, de úgy gondoljuk, hogy ha nem is most érzik meg ezeknek a jelentőségét, de a későbbiekben profitálni fognak belőle. Úgyhogy ha újra kellene kezdeni, ugyanígy csinálnánk mindent!
