Perry Mason kritika: agyeldobós, bűnügyi noirsorozat, amely a '30-as évek Amerikájába kalauzol el
Perry Mason kritika: agyeldobós, bűnügyi noirsorozat, amely a '30-as évek Amerikájába kalauzol el
Perry Mason kritika: agyeldobós, bűnügyi noirsorozat, amely a '30-as évek Amerikájába kalauzol elKülcsín
Manapság a sorozatok végeláthatatlan tengerében igencsak nehéz olyan nyomozós szériát találni, amely a legtöbb rajongót első pillantásra megbabonázza.
Hogy mást ne mondjak, az epizódokból összeálló, bűnügyi alkotásoknak többek között olyan kritériumoknak kell megfelelniük, mint a gondosan felépített, szövevényes és agyafúrt történet, a kidolgozott és élettel teli karakterek, a sötét és nyomasztó atmoszféra, a lélegzetelállító, ám annál vészjóslóbb környezet és a hátborzongató zenei aláfestés. Ha ezek mind megvannak, akkor meg is kapjátok a tökéletes produkciót.
Viszont, ha ezekre a szempontokra gondolok, akkor az elmúlt időszakból nem sok széria jutna át a rostán: ilyen, szinte hibátlan krimisorozat többek között A törvény nevében (annak is az első évada), a Mindhunter, A híd, A gyilkosság, illetve a Sherlock.
És ehhez a díszes társasághoz csatlakozott a Perry Mason is, amely Erle Stanley Gardner híresen hírhedt ügyvédjének (aki több mint nyolcvan novellát és rövidebb irományt élt meg) a korai éveit meséli el: hogyan lett egyszerű magánnyomozóból a szakma egyik legelismertebb és legbefolyásosabb jogásza?
Sztori
Az 1932-es Los Angelesben járunk (a Nagy Depresszió idején), amikor is karácsony másnapján elrabolják Emily (Gayle Rankin) és Matthew Dodson (Nate Corddry) gyerekét, Charlie Dodsont, majd százezer dollár váltságdíjat követelnek az életéért cserébe.
Miután a családfő összeszedi a pénzt, a bűnözök az egyik Angels Flighton (helyi villamoson) hagyják a csecsemőt, ám nem olyan állapotban, ahogy azt a tárgyalások során ígérték: Charlie-t holtan találják, a rendőrség pedig a szüleit gyanúsítja a borzalmas tett elkövetésével.
Persze egy városszerte ismert és igencsak dörzsölt ügyvéd, E. B. Jonathan (John Lithgow) gyorsan átlát a szitán, és azonnal a szárnyai alá veszi a Dodson-családot, segítségére pedig a méltán híres magánnyomozó, Perry Mason (Matthew Rhys) siet, akire rövidesen sokkal nagyobb feladat vár, mint azt az ügy kirobbanásakor gondolta volna...
Karakterek
A Perry Mason egyik legnagyobb erénye, hogy egyszerűen nincsenek szürke karakterek a felhozatalban. A legjelentéktelenebb szereplők is olyan mélységeket kapnak, hogy nem lehet betelni velük. Senki nem érződik feleslegesnek, nincsenek üresjáratok, mindenki pont annyit tesz hozzá a nagy egészhez, amennyi egy vérbeli krimiben elvárható.
Magát a főkaraktert, Parry Masont az a Matthew Rhys kelti életre, akinél - bár korábban egyszer sem láttam játszani - tökéletesebb figurát el sem tudtam volna képzelni a nyomozó-ügyvéd szerepében - mondjuk talán csak a korábban megszellőztetett Robert Downey Jr. ütött volna nagyobbat.
Megjelenése és karizmája szinte csont nélkül beleillik a '30-as évek amerikai miliőjébe, ráadásul saját belső drámája is rátesz még az egészre egy lapáttal (a háborúból visszatérve szűkösen tengeti mindennapjait, elhagyta a családja és szülei birtoka is veszélyben van), így Mason személyében olyan klasszikus noir-hőst kaptam, amilyet nem mostanában csíptem el sorozatokban.
Rajta kívül meg kell említenem még hű nyomozótársát a bajban, Pete Stricklandet, alias a mindig istenkirály Shea Whighamet, aki annak ellenére, hogy az öregedés jeleit mutatja, még mindig hatalmas figura, amelynek köszönhetően nem hiányozhat egyetlen régi vágású, noir-alkotásból sem.
Aztán itt van még a veterán John Litgow, akit szinte lehetetlen lejátszani azokban a jelenetekben, amelyekben feltűnik, az impulzív Tatiana Maslany, aki csak úgy ragyog, amikor a figyelem középpontjába kerül, és a mindig komor Chris Chalk is, aki szintén erőteljes produkciót tett le az asztalra.
Összegzés
A Perry Mason bár nem a legtökéletesebb, de az összehatást nézve mindenképpen az egyik legkülönlegesebb sorozat, amelyet az elmúlt időszakban láttam.
Szinte minden megtalálható benne, ami a klasszikus nyomozós szériák elengedhetetlen kelléke, kezdve a lecsúszott főszereplőtől a kegyetlen és megbotránkoztató gyilkosságon át a nyomasztó és komor atmoszféráig - mindez olyan tudatosan és profin összerakva, amilyet rég tapasztaltam krimikben.
Az egyetlen kifogásolnivaló talán a sorozat tempójában keresendő: az első néhány epizód lendületes építkezési után kőkeményen behúzzák a kéziféket, amelyet bár az utolsó részre kiengednek, valahogy nem akaródzik neki újra felvenni a tempót.
Pedig aztán firnyákosan furmányos csavarok is akadnak bőven, de olyan szinten átragad az emberre Perry Mason melankolikus hangulata, hogy konkrétan annak sem tudtam örülni, amikor sikerült egyet-egyet állítania a városi főügyész arcán.
Amúgy ekkor esett le, mennyire erős sorozattal is van dolgom, amely annyira képes magába szippantani, hogy teljesen megfeledkezel a külvilágról és simán rád ragad a szériában látott életérzés. Így amikor elhagynád a lakásod, legszívesebben bepattannál egy Cadillacbe, vagy egy Bugattiba, és meg sem állnál a Los Angeles-i városházáig, ahol szemtanúja lehetsz Parry Mason újabb hidegrázós beszédének. Kötelező.
