A nagy pénzrablás (Money Heist) kritika: a spanyoloktól érkezett az elmúlt időszak legnagyszerűbb sorozata - igazi mestermű!
A nagy pénzrablás (Money Heist) kritika: a spanyoloktól érkezett az elmúlt időszak legnagyszerűbb sorozata - igazi mestermű!
A nagy pénzrablás (Money Heist) kritika: a spanyoloktól érkezett az elmúlt időszak legnagyszerűbb sorozata - igazi mestermű!Külcsín
Mivel A nagy pénzrablás - ahogy a címéből is könnyen kikövetkeztethető - egy bankba való betörésről, és az ott csücsülő szajré lenyúlásáról szól, még az első epizód előtt gyorsan rákerestem, milyen hasonló témájú, sikeresebb alkotások készültek a közelmúltban, ám az eredmény több mint meglepő volt.
Nem, nem azért mert egyáltalán nem találtam rablópandúros sztorit, hanem sokkal inkább amiatt kamilláztam elkerekedett tekintettel, hogy alig volt közöttük olyan, amit ismertem volna.
Pedig aztán a műfaj nagy rajongója vagyok, mi több, mind a mai napig A szökést tartom a kedvenc sorozatomnak, ami nem klasszikus kasszafúrós darab, de a feeling lényegében ugyanaz: szökés-menekülés, betörés-menekülés.
Szóval az elmúlt időszakban olyan legendás bankrablós produkciók születtek, mint Az olasz meló, az Ocean’s Eleven-filmek, A szajré, vagy a Banki meló.
És nagy valószínűséggel ehhez a veretes névsorhoz csatlakozik majd a 2017-ben rajtoló A nagy pénzrablás (eredetileg a La casa de papel) is, amelyet Álex Pina, a széria showrunnere eredetileg két felvonásból álló minisorozatként álmodott meg, ám a világraszóló sikerre való tekintettel és a Netflix térhódításának köszönhetően további évadokkal lepték meg a rajongókat. És még koránt sincs vége a haddelhaddnak...
Sztori
A nagy pénzrablás elején egy, akkor még név nélkül tevékenykedő fiatal nőt (Úrsula Corberó) követhetünk nyomon, akiről már az első képkockák után sejthető, hogy rosszban sántikál. És tényleg, ugyanis egy nyilvános fülkéből tárcsázza az édesanyját, aki szívélyesen meginvitálja otthonába, ahol rendőrök egész hada készül felszolgálni a desszertet.
A lányt a rövidke hívás után leszólítja egy férfi, aki Professzorként (Álvaro Morte) mutatkozik be, majd gyorsan elmeséli, egy ideje figyeli őt és munkásságát, így szeretné felkérni egy olyan melóhoz, amely után garantáltan nem kell majd az aprót számolgatnia.
Az akkor már Tokió fedőnéven futó nő igazán illusztris társaságba kerül (van itt profi széffúró, rutinos bankrabló, pénzhamisító, háborús bűnös, hacker és piti tolvaj is), ahol gyorsan megtalálja a többiekkel a közös hangot, ám forrófejűségének köszönhetően ő követi el az első hibát a madridi Spanyol Királyi Pénzverde elleni gondosan megtervezett támadás során, amely gyorsan egymásnak ugrasztja ezt a különc családot.
És ez még csak az első nap. Ha 2,4 milliárd eurót akarnak nyomtatni, ahhoz bizony több idő, és még több türelem kell, máskülönben mindannyian veszélybe kerülhetnek. Mondjuk egy bankrablásnál nem tudom, mi lehetne veszélyesebb...
Karakterek
A szövevényes, vagy ahogy én mondom, az okos történet mellett a másik alkotóelem, amelynek köszönhetően szinte egy szempillantás alatt beleszerettem A nagy pénzrablásba, az a szereplőgárda volt. Mert aztán itt mindenféle haramia képviselteti magát, akik különböző, általuk kreált álarcok mögé rejtőznek, ám mint tudjuk, a zord külső sokszor érző szívet takar.
Nos, akkor a sort rögtön a kedvenc karakteremmel, Berlinnel (Pedro Alonso) kezdeném, akinek karizmája és beszélőkéje szinte a rablás első pillanataitól kezdve megalapozza a hangulatot. Ha kell vicceskedik, ha kell, odapirít, de a legfontosabb számára, hogy mindenki tartsa magát a tervhez. Mert ha nem, annak csúnya vége lesz. Kálid Artúr zseniális hangja pedig minderre rátett még egy jó nagy lapáttal.
Berlin után maga az agytröszt, a Professzor következik, akinek lángelméje a leghúzósabb szituációkból is képes kirántani a bankban tevékenykedő brigádot. Mert hogy ő kívülről irányítja az eseményeket, ám zseni ide vagy oda, a Prof szegi meg az első és legfontosabb szabályt, azaz tilos személyes érzelmeket belevinni a sztoriba, amelynek köszönhetően folyamatosan veszélybe sodorja társait.
A harmadik favoritom Denver (Jaime Lorente), aki a jópofa hülye gyereket játssza a sorozatban, ám ahogy egyre inkább előrehaladunk a cselekményben, úgy láthatunk belőle egyre többet, amelynek köszönhetően egyre szimpatikusabbá válik. Sőt, a rablás végére még a feje lágya is benő, így ő lesz az egyik legfontosabb mozgatórugója az eseményeknek.
És akkor meg kell említenem a korábban már bemutatott Tokiót is, akit eleinte legszívesebben megfojtottam volna egy kanál vízben, ám egy idő után olyannyira megkedveltem, hogy rendesen hiányoztak a bicskanyitogató rinyálásai, amikor éppen valamilyen oknál fogva kevesebbet mutatta a képernyő.
Összegzés
Amikor még csak éppenhogy A nagy pénzrablás felé kacsintgattam, nem gondoltam volna, hogy olyan sorozatról van szó, amelyet szó szerint tátott szájjal és olyan lelkesedéssel nézek végig, hogy konkrétan nem tartok szünetet a négy évad ledarálása közben - max amíg rákattintok az újabb epizódokra, vagy skippelem a főcímet.
Nem kis meló volt, utána egy ideig azt sem tudtam, hol vagyok, és még a szemem is tiszta karikás volt, de megcsináltam. És nem azért mert siettem volna, hanem annyira magába szippantott a széria, hogy nem tudtam, és igazából nem is akartam kiszakadni belőle. Tudjátok milyen ez: csak még egy rész, csak még egy rész...
Mondjuk az első epizódok kicsit döcögősen indultak, vagyis inkább úgy fogalmaznám, hogy a nagy betörés után nem tudtam elképzelni, hogy ezek a banditák mit fog csinálni négy évadon keresztül? Azt hittem, hogy lépésről-lépésre haladva jutnak el majd a széfig, erre már az elején lezavartak szinte mindent.
Persze gyorsan kiderült a turpisság, közben pedig bőven volt idő bemutatni a szereplők motivációit, a kiképzést, illetve, ki milyen terveket szövöget, miután megkaparintotta a milliókat. Mondanom sem kell, hogy ez a fajta megközelítés azonnal levett a lábamról.
Egyrészt azért, mert A nagy pénzrablás a régi vágású sorozatokat idézte (például A szökést), de közben úgy tálalták, hogy az ma is fogyasztható legyen. Apropó, ha már többször is említettem A szökést, meg kell jegyeznem, hogy a karakterekről és a fordulatokról nekem egy az egyben a Fox sikersorozata jutott eszembe - úgy is mondhatni, hogy fordított Prison Breaket kaptam, aminek kifejezetten örültem.
Négy hosszú évadot nehéz jellemezni, ezért nem is próbálkozom vele. Elég annyi, hogy nyilván az első két etap lesz az, amely a legtöbbeknek elnyeri a tetszését, és bár a folytatások kicsit feleslegesnek érződnek, a minőség megkérdőjelezhetetlen.
Szóval, akik egy igazán vagány és egyedi bankrablós alkotásra vágynak, azok ne habozzanak, azonnal cuppanjanak rá A nagy pénzrablásra, ugyanis ilyen minőségi sorozatot nem mostanában fognak látni.
