Tudhattad volna (The Undoing) kritika: Nicole Kidman és Hugh Grant újra a csúcson - így hullik darabjaira egy tökéletes élet
Tudhattad volna (The Undoing) kritika: Nicole Kidman és Hugh Grant újra a csúcson - így hullik darabjaira egy tökéletes élet
Tudhattad volna (The Undoing) kritika: Nicole Kidman és Hugh Grant újra a csúcson - így hullik darabjaira egy tökéletes életKülcsín
Amióta világ a világ, élek-halok a bűnügyi alkotásokért, azon belül is a whodunit-krimikért. Konkrétan már gyerekkoromban, a Scooby-Doo-rajzfilmek alatt is folyamatosan azt találgattam, vajon melyik gazfickó bújt meg a szörnymaskara alatt.
Szerencsére ezt a jó szokásom felnőttkoromra sem engedtem el, így az évek során csak úgy halmoztam a bűnös élvezeteket és egyre több nyomozós filmbe és sorozatba vetettem bele magam.
De mi is a jó whodunit ismérve?
Nos, ezekben a detektívtörténetekben úgy mutatják be a brutális gyilkosságokat, mintha egy kirakós lenne. Ennek fényében a sztori előrehaladtával folyamatosan új nyomokat ismerhetünk meg, amelyeknek az összekapcsolása után rájöhetünk, hogy ki a szörnyű bűntény elkövetője. Vagy nem.
A készítők általában szépen-lassan bemutatják és gyanúba keverik a környékén tevékenykedő figurákat, így aztán ember legyen a talpán, aki elsőre megmondja, ki az elkövető. Ha egy whodunit végén sem tudod száz százalékra megtippelni a tettes kilétét, akkor bizony igencsak jó munkát végeztek a történet kiagyalói.
Ilyen és ehhez hasonló bűnügyi alkotás többek között a Tőrbe ejtve, a Gyilkosság az Orient expresszen, vagy a Tíz kicsi katona.
Persze a legtöbb nyomozós történetet valamilyen karakterdrámába ágyazzak bele, így sokkal jobban ki tudják bontani egy-egy szereplő motivációját, ezzel is nehezítve az amatőr detektívek munkáját. Mert ezután jöttök rá, hogy nem feltétlenül az a ludas, aki a legkézenfekvőbb. De mi van, ha igen? Ha már egy alkotásnak sikerül ezt a fajta gyötrődést elérnie, akkor nyert ügye van.
Nos, az HBO ismételten (korábban például A törvény nevében) egy hasonló bűnügyi-thrillerrel próbálkozott, és tető alá hozta Jean Hanff Korelitz azonos című regényén alapuló Tudhattad volna produkciót, amelyhez olyan veretes névsort igazoltak, hogy ember legyen a talpán, aki ellen tud állni nekik.
Sztori
A klinikai szakpszichológusként tevékenykedő Grace Fraser (Nicole Kidman) boldog házasságban él onkológus férjével Jonathannel (Hugh Grant), és fiúkkal Henryvel (Noah Jupe). Mindenük megvan, a barátaik imádják őket, így eleinte nem is nagyon érthetjük: mégis hogyan és mikor fog kiborulni az a bizonyos bili?
Erre a kételyre a Tudhattad volna főcímdala (amit Nicole Kidman ad elő) is rátesz még egy lapáttal, ugyanis olyan habos-babosra sikeredett, hogy hirtelen azt hittem, egy újragondolt Született feleségeket fogok látni. Igen, néztem, de pszt!
Szóval minden szupi szuper, ennek fényében Grace-nek és baráti pereputtyának az a legnagyobb problémája, hogy miben mutatkozzanak és milyen ketyeréket bocsájtsanak árverésre a Henry iskolatársainak szüleivel közösen szervezett jótékonysági partyn. Jó, nem Született feleségek, inkább Szex és New York. Azt viszont már nem követtem figyelemmel.
A bulin részt vesz az igencsak dekoratív Elena Alves (Matilda de Angelis) is, aki valamiért le sem tudja venni a szemét Grace-ről. Később Elena kiborul, Mrs. Fraser próbálja vigasztalni, majd felajánlja, hogy hazakíséri.
Másnap Elenát holtan találja festőműhelyében fia, Miguel (Edan Alexander), az első számú gyanúsított pedig Grace élete szerelme, Jonathan lesz. Hoppá, mi? És akkor innentől elindul a dominó...
Karakterek
Ha valami miatt érdemes megnézni a Tudhattad volna című szériát, akkor az a két főszereplő, Nicole Kidman és Hugh Grant élményszámba menő játéka, ugyanis mindkét színész olyan elemi erővel formálja meg a karakterét, hogy sok esetben tátva maradt a szám.
Kezdjük Nicole Kidmannel, alias Grace-szel, akinek a tökéletesnek hitt, tejben-vajban fürdetett élete egyik pillanatról a másikra a feje tetejére áll. Nos, sosem voltam Kidman rajongója, de ahogy bemutatta azt az érzelmi hullámvölgyet, amely egy ilyen szituációban átjárhatja az embert... emelem kalapom! De vagy még százszor!
Persze a férjét, Jonathan Frasert megformáló Hugh Grantet sem kell félteni, sőt, bociszemeinek és lehengerlő stílusának köszönhetően az utolsó pillanatig nem tudtam rájönni, hogy végül ki követte el a sorozat katalizátoraként funkcionáló véres gyilkosságot. Valahányszor rá vetült az árnyék, valamivel mindig kimosolyogta magát a pácból. Grantre hatványozottan igaz az a mondás, hogy a korral csak nemesedik.
Aztán itt van nekünk a jó öreg Donald Sutherland is, aki sajnos ezúttal nem nagyon tudta megcsillogtatni tehetségét, kvázi biodíszletként funkcionált a sorozatban.
Nyilván ezt ne úgy képzeljétek el, hogy nincsenek értékelhető momentumai, ugyanis bőven akadnak: például amikor rápirít az unokáját eltanácsolni kívánó igazgatóra. Na, az volt a Tudhattad volna egyik legütősebb jelenete. De azon kívül Mr. Sutherland csak a pénzt szórta és néha megölelgette lányát, majd szúrósan nézett a távolba, vagy Jonathanre.
Végül pedig jöjjön egy találós kérdés: Edgar Ramíreznek hány sora volt a sorozatban a tárgyaláson elhangzottakon kívül? Sőt, tudok jobbat: hányszor láthatta őt a nagyérdemű a cselekmény során? Segítek: nem sokszor. Érdemes volt leszerződtetni...
Összegzés
Bár a Tudhattad volna első epizódjai alatt rendkívül lelkes voltam, a végére sajnos már alábbhagyott a lendület, így azt kell mondjam, hogy egy icipicit csalódtam a sorozatban.
Pedig aztán bőven volt benne kraft, az HBO ismételten kitett magáért, és igazi minőségi bűnügyi-thrillerrel rukkoltak elő, ám érezhetően minden büdzsé a hollywoodi sztárokra ment el, így nem sikerült többek között egy normális forgatókönyvet összerántani. Mondjuk az alapanyag adott volt, csak hát ami egy regénynél működik, nem biztos, hogy a képernyőn is jól mutat.
Mindenesetre a Tudhattad volna szépen építi fel mindazt, amit pár epizóddal később szanaszéjjel fog rombolni, így a csontvázak csak úgy dőlnek majd a szekrényből. Igen, még a lezáró etapban is.
Mondom inkább, hogy mi működött: Nicole Kidman zseniális, ám amit Hugh Grant művelt, az maga a nagybetűs csoda. Az erő vele van, ez nem vitás, és ezzel számtalanszor kirángatta a slamasztikából az általa eljátszott karaktert.
A másik ami bejövős volt, hogy a készítőknek szinte hibátlanul sikerült félrevezetniük. Nyilván mindvégig sejtettem, hogy ki lehet a gyilkos, ám egy-egy elszólásnak vagy nyomnak köszönhetően folyamatosan kattogtam, és mindvégig valaki mást sejtettem a bűntény elkövetőjének. Nincs mese, kőkeményen játszanak az agyaddal, erre utal a Tudhattad volna cím is. Ez köszönöm szépen, tetszett!
Ám az, hogy feszültséget csak nagy ritkán sikerült teremteniük, már egyáltalán nem. Persze voltak benne olyan részek, amelyek alatt még pislogni sem mertem, nehogy lemaradjak valamiről, ám ezek között rengeteg felesleges jelenettel traktáltak, így úgy is mondhatni, hogy egy idő után elveszett a varázs.
Nos, a Tudhattad volna című sorozatban minden megtalálható, amit ma látni akartok: sokszor kétszínű, ám szerethető karakterek, a társadalmi viszonyok bemutatása, a széthulló családok boncolgatása és önámítás dögivel - botrány, botrány és botrány! Egyszerű whodunitbe bújtatott dráma (így lesz whonotdunnit), amely kiváló színészekkel operál. Egy próbát mindenképpen megér - már csak a Kidman-Grant páros miatt is.
