A vezércsel (The Queen’s Gambit) kritika: a sorozat, amelytől villámcsapásra beleszerettek a sakkba - vagy Anya Taylor-Joyba
A vezércsel (The Queen’s Gambit) kritika: a sorozat, amelytől villámcsapásra beleszerettek a sakkba - vagy Anya Taylor-Joyba
A vezércsel (The Queen’s Gambit) kritika: a sorozat, amelytől villámcsapásra beleszerettek a sakkba - vagy Anya Taylor-JoybaKülcsín
Bár nem feltétlenül tartoznak a kedvenceim közé, megmagyarázhatatlan vonzalmat érzek a sportos témájú alkotások iránt - eléggé valószínű, hogy azért, mert jómagam is űzöm-hajtom az egyik legkedveltebb aktivitást, a futballt.
Így akkor is rácuppanok egy-egy versenyszerű testmozgás köré felépülő történetre, ha éppen a műfaji besorolás olyan távol áll tőlem, mint Makó Jeruzsálemtől.
Többek között ennek, a sport iránti elkötelezett szenvedélyemnek köszönhetően kattantam rá tinikoromban a Tuti Gimire, amely nézése közben a szerelmi praktikákon és a zenei stílusokon túl a kosárlabdáról is megtanultam egyet s mást. Sőt, olyannyira megragadta a fantáziám a sportág, hogy a sorozatnak hála, az egyik főszereplőhöz hasonlóan, egy ideig magam is kosárlabda-pattogtatással kezdtem a napjaim.
A következő filmes alkotásnak, amely a sportról eszembe jut, már konkrétan az általam gyakorolt labdarúgáshoz is egészen sok köze van: a Góóól! első és második felvonása olyannyira a szívemhez nőtt, hogy havonta egyszer mindig szakítok rá egy kis időt, hogy lepörgessem Santiago Munez rövid pályafutását - egy kis szappanoperával megfűszerezve.
De akkor már megemlíthetnék egy friss élményt, a Michael Jordan fémjelezte Az utolsó bajnokságig (kritikánkat ide kattintva olvashatjátok) című remekbe szabott szériát is, amely úgy magába szippantott, hogy egyszerűen nem tudtam abbahagyni.
Nos, a következő próbálkozásom a sportos alkotások terén, Walter Tevis 1983-as azonos című, fiktív regénye alapján készült A vezércsel című sorozat, amely a varázslatos Anya Taylor-Joy által életre keltett Beth Harmon sakkozónő történetét mutatja be a kezdeti nehézségektől egészen a csúcsig.
Sztori
A vezércsel története jó pár évvel a világraszóló sakkszenzáció előtt veszi fel a fonalat ('50-es évek vége): a kilencéves Elizabeth Harmon (Isla Johnston) és édesanyja, Alice Harmon (Chloe Pirrie) autóbalesetet szenvednek, amelynek következtében a nő életét veszti, így árvaházba kerül a fiatal lány.
Beth se perc alatt felveszi új otthonának ritmusát, mi több, lángelméjének köszönhetően gyorsan ki is tűnik társai közül. Persze a lány figyelmét semmi sem köti le igazán egészen addig, amíg a szivacsok kiporolása közben fel nem fedez egy rejtélyes játékot, amellyel a gondnok, William Shaibel (Bill Camp) foglalatoskodik az alagsorban.
Mr. Shaibel gyorsan meggyőződik a lányka tehetségéről, így tanítani kezdi, majd miután Beth egy közeli egyetem több sakkozójának is elkeni száját (ráadásul egyszerre), mindenki számára nyilvánvalóvá válik, hogy igazi csiszolatlan gyémánttal van dolguk.
Persze az álom gyorsan szertefoszlik, amikor Beth időközben kialakuló gyógyszerfüggősége miatt (akkortájt vitaminnak csúfolva nyugtatóval tömték a gyerekeket) ellopja, majd marokszámra befalja a feleslegessé vált bogyókat, így olyannyira kiüti magát, hogy elveszíti az eszméletét. Ekkor a tehetség nevelői úgy határoznak, hogy nincs több sakk.
Pár év múlva azonban gyökeresen megváltozik Beth Harmon (ekkor már Anya Taylor-Joy) élete, ugyanis örökbe fogadja egy házaspár, így újra lehetősége nyílik legnagyobb szenvedélyével, a sakkozással foglalkozni, amelynek következtében - kezdő létére - gyorsan ismertté válik a sportág berkein belül.
Karakterek
A vezércsel főszereplőjét, Beth Harmont megformáló Anya Taylor-Joy munkásságát már régóta figyelemmel kísérem, ugyanis szinte biztos vagyok benne, hogy hamarosan ő lesz filmipar egyik legújabb üdvöskéje. Ám eddig nem szerepelt akkora volumenű show-kban, nem kapott akkora figyelmet, hogy ez többeknek is feltűnjön, azaz az egész világ egyöntetűen csettintsen tehetsége láttán.
Nos, azt mondhatom, hogy A vezércsellel Anya Taylor-Joy megérkezett, mi több, olyan érett színészi teljesítményt tett le az asztalra, amelytől legszívesebben eldobnám az agyam. És most tekintsünk el attól a ténytől, hogy pusztán a nézésével képes megbabonázni az embert, amit a sorozatban számtalanszor meg is tett. Csak néz, és mindenki zavarba jön. Imádom.
Mert Beth nem beszél túl sokat, ennek köszönhetően a testbeszédére terelődik a hangsúly, amelyet egy idő után olyannyira megszoktam és kitanultam, hogy már egyetlen apró mozzanatából tudtam, mit érez vagy mi jár éppen az okos kis buksijában - persze a sakklépéseket leszámítva.
Már-már úgy éreztem, mintha egyik közeli ismerősöm lenne, akit el-el kísérgetek a sakkversenyeire, majd az utolsó sakk-matt után, a kimeneteltől függetlenül jól szétcsapjuk magunkat.
Nincs mese, ahova Anya Taylor-Joy belép, ott kő kövön nem marad, minden szem rá szegeződik, ha akarjátok, ha nem, és mint egy hurrikán, azonnal kicsavarja a földet a lábatok alól. Ez van, ezt tudja Anya Taylor-Joy. Vajon mi lesz, ha hosszabb monológokat is írnak a szerepeihez? Reszkess, Hollywood!
És hát emiatt a csillagos ötös produkció láttán nem nagyon tudok senki mást kiemelni rajta kívül a szériában, ugyanis teljesen egyértelmű, hogy ez az ő bulija, amit tisztességgel végigtombol.
Még az a Harry Melling sem tudott kitűnni mellette, aki szerintem szintén korszakos zsenivé fogja kinőni magát. Igen, ő Dudley Dursley a Harry Potterekből. Ne nevessetek, inkább nézzétek meg, hogy mit tud!
Összegzés
A vezércsel számomra kérdés nélkül az év legnagyobb meglepetése, sőt, azt is meg merem kockáztatni, hogy az év sorozata is egyben, ugyanis a sport és a dráma olyan varázslatos egyveleget alkot benne, amilyet rég láttam mozgóképes alkotásban.
A színes, 1960-as évekbeli képi világ, mondanom sem kell, hogy azonnal megdobbantotta a szívem, a zene pedig egyenesen gyerekkoromba repített vissza, ugyanis akarva-akaratlanul is a Harry Potter-filmekben felcsendülő dallamok jutottak eszembe.
Emellett kőkemény drámát is kaptam, ugyanis az édesanyját elveszítő, majd árvaházba kerülő lány élete nem éppen fenékig tejfel. Nem beszélve a traumákból kiburjánzó szorongásnak és depressziónak köszönhető alkoholizmusáról és gyógyszerfüggőségéről, amelyeket Harmon csak a sakkpartikra való felkészülések alatt tudott ideig-óráig elnyomni magában. Aztán amint vége lett a műsornak, nem volt megállás. És akkor még finoman fogalmaztam.
Beth egyszer még meg is lepődött, hogy tiszta fejjel mennyivel jobban megy a bábukkal való kombinálás, holott korábban azt hitte, csak tudatmódosítók hatására tudja a plafonon fejben lejátszani a különböző kimeneteleket. Persze amikor újra padlóra zuhant, ismét előkerültek azok a fránya sörök és nyugtatók...
És akkor ejtsünk pár szót a sorozat központi eleméről, a sakkról is. Ez a sport valami elképesztő! Már gyerekkoromban felkeltette az érdeklődésem, ám ahogy A vezércsel tálalta, ahhoz foghatót eddig nem láttam: konkrétan - főleg a villámsakk esetében - olyan volt, mintha jól megkomponált akciójelenetet mutattak volna be. Feszültséget teremtett, szurkoltam, agyaltam, izgultam - még úgy is, hogy lényegében fogalmam sem volt, mi történik a táblán. Ügyes!
Amúgy ha azon gondolkodnátok, hogy mit jelent a széria címe, mutatom:
A vezércsel (angolul Queen’s Gambit) az egyik legrégebbi és leggyakrabban használt sakkmegnyitás. Célja az állás felnyitása, majd a gyors fejlődés és támadás. Igazán népszerűvé a 19. században vált, ám a mai napig szerepel a sakknagymesterek repertoárjában.
Ha minden megvan, akkor nincs is más dolgotok, mint bepattintani A vezércselt és megállás nélkül ledarálni a hét, közel egyórás epizódból álló évadot. Mind a történet, mind pedig Anya Taylor-Joy garantáltan bűvöletbe fognak ejteni, így ezt a sorozatot egyszerűen nem lehet kihagyni. És csak szólok, a végefőcím után tuti egyből sakkozni akartok majd, úgyhogy a maraton előtt szerezzetek be egy készletet.
