"Ezen a pályán lélegzem '77 óta!" - interjú a 70 éves Ocskay Gáborral
"Ezen a pályán lélegzem '77 óta!" - interjú a 70 éves Ocskay Gáborral
"Ezen a pályán lélegzem '77 óta!" - interjú a 70 éves Ocskay GáborralNegyvenöt esztendeje annak, hogy eldőlt: Budapestről Székesfehérvárra költözik a Volán jégkorongcsapata. Ebben tevőleges szereped volt. Aztán a négy és fél évtized alatt megannyi fantasztikus csapatot építettél. Most pedig immáron egy legendát köszönthetünk a hetvenedik születésnapján. Milyen gondolatokkal indultál el annak idején?
Azzal a gondolattal indultam el 1977-ben, hogy egy jó csapatot alakítunk Fehérváron. Számtalan gyönyörű időszakot éltem meg, nagyon sok szép sikerrel és persze traumákkal is, de hát az élet ilyen. És nagyon remélem, hogy még van hátra egy kicsi!
Az egész jégkorongos közösség téged ünnepel...
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem meglepő. Olyan szempontból legalábbis, hogy tényleg egész nap reggel hat órától jelez a telefonom, jönnek az üzenetek vagy telefonon keresnek. Nagyon jólesik az embernek, hogy a családján kívül is ennyi szeretetet kap olyanoktól, akikkel gyakorlatilag egy teljes életet leélt. Én ezen a pályán lélegzem hetvenhét óta, azelőtt pedig a Kisstadionban nőttem fel. Ott váltam a jégkorong szerelmesévé, úgyhogy nekem megadta azt a jóisten, hogy azt csináljam egész életemben, amit szeretek.
1977-et írtunk tehát, amikor tizenhárom magyar nagyvállalat szerződést kötött, hogy jégpályát építsenek Székesfehérváron. Mikor tudtátok meg, hogy a Volán Tröszt városunkba telepíti a csapatot?
Tapolczai Kálmán vezérigazgató és Grosics Gyula, a klub akkori elnöke bábáskodott a jégkorongcsapat megszületésénél, aztán 1977 januárjában kaptuk meg a feladatot, hogy bonyolítsuk le az átadás-átvételt. Olyan legendák ismertették meg a hokit a fehérváriakkal, mint Kovalcsik Péter, Palla Antal, Szajlai Tibor, Kiss Tibor, akik válogatott játékosok voltak a hetvenes évek végén.
1977. november 15-én bemutatkozott a Raktár utcai szentély. Nehéz volt kívülről szemlélni ezt a mérkőzést?
Szörnyű érzés volt, hiszen Bulgáriában bemutatkoztam a világbajnokságon, s minden jel arra mutatott, hogy stabil helyet sikerült kiharcolnom magamnak a nemzeti együttesben. Aztán olyan emberi segítséget kaptam Tapolczai Kálmántól, Grosics Gyulától, ami támaszt nyújtott a jövőhöz.
Egy olyan korosztály nőtt fel a szemünk előtt, akik alapjaiban határozták és határozzák meg ma is a magyar jégkorong sorsát.
Huszonöt évesen kerültem ide, és az első évben, amikor még nem indultunk a bajnokságban, harmincöten voltunk. Azok, akik juniorban már bajnoki címet szereztek. Majd megérkezett a 1964-es, 65-ös, 66-os korosztály – Kóger, Énekes, Hegyi, Endrődi – akik válogatottak lettek. Majd jöttek a 74-es, 75-ös, 76-os születésűek: Palkovics Krisztián, Ocskay Gábor, Zalavári Miklós, Balajti Viktor, Horváth Balázs. Ők már tiszta fehérvári bajnoki címet nyertek 1999-ben Kiss Tibor vezetésével, és ma már a gyermekeik is nálunk játszanak. A kilencvenes évek elején már csaknem összejött a bajnoki cím, és egyre inkább látszott, hogy Borisz Puskarjov munkájának köszönhetően elérhetjük csúcsot. Ez részsiker volt, hogy aztán elinduljon egy olyan sorozat, amely tizenhárom bajnoki címet hozott. Ennek komoly letéteményesei a külföldi edzők is. Így került hozzánk Ján Jaško és Pat Cortina is, aki nemzeti hős lett hazánkban.
Mikor jött az EBEL-álom?
2007 márciusában Kovács Zoltántól, a szövetség főtitkárától kaptam az értesítést, hogy a Ljubljana megpályázza az EBEL-indulást kilencedik csapatként, és azt kérdezte, nem indulunk-e tizedikként. Ez indította el a gondolatsort, aminek a végén – egyeztetve a Volán és a város vezetésével – beleugrottunk.
Egy rendkívül bensőséges hangulatú ünnepen köszöntöttek. Kinek a jelenléte érintett meg a legjobban?
Itt van egy fiatal barátom pár méterre tőlem: Pásztor György, a jégkorong legendája, aki kilencvenkilenc évesen megjelent! Előbb ideért Budapestről, mint én, aki a csarnoktól pár száz méterre lakom. Nehéz megfogalmazni, mit éreztem, amikor megláttam! Az is megérintett, hogy milyen szeretettel ölelt meg, és még ma is mennyire ragaszkodik hozzám.
Egy álom teljesült azzal, hogy az osztrák ligában is fantasztikus eredmények tanúsítják: nem volt hiábavaló a szisztematikus építkezés. Milyennek látod a jövőt?
Mindig optimista voltam, és nagyon reménykedem, hogy idén jön minden idők legjobb szereplése az osztrák ligában! A másik nagy álmom megvalósulása pedig az, hogy a július elsejével elindult Nemzeti Jégkorong-akadémia egy négyéves kormányprogram keretében továbbra is kiemelkedő feltételekkel dolgozhat. Még szeretném megérni, hogy ennek az akadémiának a gyümölcsei a mi felnőtt csapatainkban játsszanak, vagy esetleg még magasabb szinten!
Összességében elégedett vagy az életműveddel?
Mindig maximalista voltam. Emlékszem arra, amikor a Városligetben – jó régen – még járt a 70-es troli. Most én is felültem erre a 70-es trolira, és szeretnék még jó sokáig utazni rajta! Természetesen vannak céljaim is. Az embernek mindig kell, hogy legyenek céljai, nem ülhet le, nem dőlhet hátra! Bár a terhelés-pihenés aránya ebben a korban már megváltozik, de amíg azt a szeretetet érzem, amit most is, addig maradok. Ezek a torokszorító pillanatok megerősítenek ebben!
