Engedetlen hősök (SAS: Rogue Heroes) kritika: nem egy szokványos háborús alkotás, de ha elcsípitek a fonalat, nem tudjátok abbahagyni
Engedetlen hősök (SAS: Rogue Heroes) kritika: nem egy szokványos háborús alkotás, de ha elcsípitek a fonalat, nem tudjátok abbahagyni
Engedetlen hősök (SAS: Rogue Heroes) kritika: nem egy szokványos háborús alkotás, de ha elcsípitek a fonalat, nem tudjátok abbahagyniKülcsín
Már jóval korábban is találkoztam hébe-hóba az HBO Elit alakulatával, ám akkor még fel sem fogtam igazán, hogy mit is nézek. Háborús történet, ami tetszett, ám akkor még a címét egyáltalán nem tudtam, sőt, azzal sem voltam tisztában, hogy szériáról van szó, így el is engedtem.
Aztán pár éve az IMDb-n való, legmagasabb pontszámokat kapó sorozatok között belefutottam az Elit alakulatba, amelynek darálása közben koppant, hogy ezt bizony már korábban láttam. De egyben végigzongorázva olyannyira lenyűgözött, hogy azóta is a tíz kedvenc epizodikus produkciók között tartom számom.
Szinte minden megvolt benne, amely egy tökéletesen felépített sorozathoz kell: remek karakterek, akiket még tehetségesebb színészek keltettek életre, zseniálisan megírt párbeszédek, illetve feszültség és dráma dögivel. Úgy is lehetne fogalmazni, a II. világháborút még sosem éreztem ennyire a bőrömön.
Aztán jött a sorban az Elit alakulat spin-offjának szánt The Pacific - A hős alakulat, amely szinten ütősre sikeredett, a világégés legmélyebb bugyrait még kegyetlenebbül ábrázolta, ám a szereplők teljesítménye elmaradt a nagy elődben látottaktól, Így összességében kevésbe sikerült emlékezetesre a miniszéria.
Nyilván azóta is készültek hasonló témát feldolgozó produkciók, de úgy igazán egyik sem ütötte meg a mércét. Ezen kíván változtatni a Ben Macintyre könyve alapján készült, igaz történeteket feldolgozó Engedetlen hősök, amelyet nem kisebb név vett kezelésbe, mint a sorozatrajongók által nagy becsben tartott Steven Knight, aki a Birmingham bandájával (Peaky Blinders) mutatta meg, hogy milyen fából is faragták.
Sztori
1941-ben járunk Afrikában, ahol Erwin Rommel német tábornagy sikert sikerre halmozva nyomul előre a kontinensen, ezzel pedig lassan patthelyzetbe sodorja a szövetségeseket.
Néhány tettvágytól túlfűtött katona azonban úgy gondolja, ha a vezetőség nem tud épkézláb döntéseket hozni, akkor a kezükbe veszik az irányítást. Így egy olyan különleges ejtőernyős brigádot toboroznak össze, akik senkinek nem felelnek és lényegében azt csinálnak, amit akarnak - már ameddig akcióikkal rendesen megnyirbálják a német hadsereget.
Időközben a titkosszolgálat is felfigyel a tevékenységükre, így egy eredetileg elterelésnek kitalált fantomosztagból létező fegyverekké lépnek elő, akiknek egyetlen céljuk van, elvágni Rommel utánpótlásvonalát, ezzel elősegítve a háború megnyerését az afrikai hadszíntéren és azon túl.
Karakterek
Az Engedetlen hősök szereplői eleinte nagyon is unszimpatikusak voltak, vagy inkább olyan semmilyennek érződtek, ám ahogy egyre többet mutatta őket a kamera, jobban beleláthattam a személyes motivációikba, úgy pedig már szépen-lassan elkezdett körvonalazódni, hogy kik lesznek a kedvenceim.
A legnagyobb király egyértelműen Connor Swindells David Stirlingje volt, aki már az első, egy késdobálóban zajló monológjával lefektette az alapszabályokat, majd miután megkapta az élettől a kijózanító pofont, a brigád élére állt, és olyan parancsnokká lépett elő, hogy nála jobbat keresve sem találhattak volna.
Sofia Boutella kellően idegesítő, ám közben érdekes kémcsajszijával folytatott párbeszédei élményszámba mentek, nem is beszélve arról, hogy amikor a Dominic West által életre keltett hírszerző is felbukkant a színen, Stirling akkor mutatta meg igazán, mennyire is van képben a háborús játszmákkal. Annyit előzetesen elárulhatok: nagyon is jól keveri a lapokat a frissen kinevezett osztagparancsnok.
Jack O’Connell Paddy Mayne szerepében szintén emlékezeteset alakított, sokaknak tippre ő lesz majd a favoritja, ám Alfie Allenről se feledkezzünk meg, aki szintén, a Trónok harcában látott vérprofi játékkal örvendeztette meg a nézőket.
Összegzés
Az Engedetlen hősöket nagy reményekkel vártam, ugyanis egy hasonló szériát képzeltem el, mint amilyen a méltán híres és a témában alapműnek számító Elit alakulat volt. Ám már az első képkockák után azt tapasztaltam, ez a sorozat nagyon más lesz, mint a korábban látottak, ugyanis olyan stílusban tálalták a cselekményt, amelyhez egyáltalán nem voltam hozzászokva háborús produkcióknál.
Rögtön egy pörgősebb muzsikával nyitottak, majd azon kaptam magam, hogy sokkal könnyedebben, jópofábban próbálták felvázolni a széria gerincét adó konfliktust.
Megmondom őszintén, eleinte egyáltalán nem tetszett, két rész után el is agyaltam rajta, hogy kaszálom az Engedetlen hősöket, ám csak belekukkantottam a harmadik etapba is, onnan meg már nem volt megállás: ahogy megszoktam ezt a lájtosabb hangvételt, úgy magába szippantott, hogy nem tudtam letenni.
A szereplők közötti interakciók, a zúzósabb dallamokkal megspékelt átvezetők és harcjelenetek pedig olyannyira feltüzeltek, hogy legszívesebben én is fegyvert ragadtam volna, és együtt harcoltam volna a fantombrigád tagjaival. Igen, ennyire magával ragad, valahogy sokkal szórakoztatóbban adta át a katonás életérzést, mint a korábbi háborús sorozatok. Lehet nem kellően akkurátusan, de simán elhiszem, hogy vannak és voltak is ilyen őrült arcok a seregben.
Szóval, akiknek egy nem túl szokványos II. világháborús szériára fájna a foga, azok az Engedetlen hősöknél jobbat keresve sem találhatnak, ugyanis tényleg minden megvan benne, ami a kikapcsolódáshoz kell. Néha egy kicsit bicskanyitogató, vagy hihetetlennek tűnik, de már az első képkockánál felhívják a figyelmeteket: úgy nézzétek, hogy bizony a legelborultabb dolgok is valós alapokon nyugszanak. Vagyis a legtöbb.
