"Campó", a Vidi legendája, aki Dorogról indulva lett a PSG és a Partizan rémálma
"Campó", a Vidi legendája, aki Dorogról indulva lett a PSG és a Partizan rémálma
"Campó", a Vidi legendája, aki Dorogról indulva lett a PSG és a Partizan rémálmaAmikor bevágtad a negyedik gólodat a Partizannak, nagy örömében a televízió kommentátora, Gulyás László így kiáltott fel: "Ott a negyedik, Szabó! Hát te szobrot kapsz Székesfehérvárott!" Amennyire jó újságíró és kommentátor - a mai napig - Gulyás kolléga, annyira gyenge jós, merthogy Szabó-szobor egyelőre nincs Fehérváron. Számon kérted már rajta?
- Igen, de csak úgy vicces formában. Szoktam neki mondani, amikor összefutunk, hogy megcsináljuk a szobrot minden télen. Hóból, ami tavaszig kitart. Sajnos manapság már ez is nehéz vállalás volna, mert havat is ritkán látunk, nemhogy hóembert, hószobrot...
Egyebekben szoktatok Lacival nosztalgiázni, amikor találkoztok? Elég gyakran megfordul a Sóstón manapság is, s bár a szobor jóslata nem igazán vált be, mégiscsak ő volt az, aki az első fordulót követően fiatal riporterként végig kísérte, végig közvetítette a tv-ben az UEFA-kupás menetelést.
- Néha elbeszélgetünk a régi dolgokon, mert valóban, az első fordulóban még nem ő volt velünk, de aztán végig kísérte a menetelésünket, aminek során rengeteg közös élményünk volt, mindig van miről megemlékeznünk, ha találkozunk.
Térjünk vissza a kezdetekhez, amikor még nemhogy UEFA-menetelés nem volt, de még az sem volt biztos, hogy a kis Szabó Józsiból élvonalbeli focista lesz. Miként kezdődött, hogyan alakult ki, minek vagy kinek a hatására a te foci iránti szereteted?
- Nem volt ez nehéz dolog nálunk, mert mindkét bátyám focizott, NB I tartalékban, illetve NB II-ben játszottak a dorogi csapatban, én meg szinte mindig velük voltam a pályán. Mentem velük mindenhova, így gyorsan belém rögzült a foci szeretete. Nem beszélve arról, hogy olyan helyen laktunk Dorogon, ahol egy tó volt alig 100-150 méterre tőlünk, homokos parttal és mi ott a homokban rúgtuk a labdát amikor csak lehetett, így hamar eldőlt, hogy a labdarúgás lesz a mindenem.
Elég korán, már tizenévesen megmutatkozott a tehetséged, 17-18 évesen már a Dorogi Bányás felnőtt csapatában játszottál, nem is rosszul, így gyorsan és sokan felfedeztek az első vonal csapatai közül. Végül a Vidinél kötöttél ki, ahol hamar megindult a szekered előre.
- 1974 őszén, 18 éves koromban debütáltam a dorogi NB I/B-s csapatban, ahol alapember lettem, másfél évvel később fel is jutottunk az NB I-be. Bár a csapatom nem tudott megkapaszkodni az első vonalban, nekem kifejezetten jól sikerült az a szezon, mert a csapat kb 25 góljából én rúgtam 10-et, nem volt így csoda, hogy az akkori 16 csapatos első osztályú mezőny 12 klubja keresett meg, hogy igazoljak hozzájuk. Nem is sokon múlott, hogy ne a Vidiben kössek ki, mert a Tatabánya, amely akkor komoly, dobogóesélyes, nagy vidéki klub volt, nagyon szeretett volna leigazolni. Halász, Csapó, Arany Misi a középpályán (talán épp az ő helyére néztek ki, mivel akkor én még bal oldali középpályást játszottam, csak később lettem csatár) és más remek játékosok fociztak akkor ott, ráadásul ugyancsak bányász csapat volt, tehát "egy cég a Doroggal". Elsőre igent is mondtam a csábításra, de végül a Vidiben kötöttem ki. Az az igazság, hogy Budapestre semmiképpen sem szerettem volna menni, nem vonzott a főváros és a mai napig sem szeretek oda járni, a nyugodtabb kisvárosias életet jobban kedveltem és kedvelem ma is.
Az ifi válogatottban volt jó néhány fehérvári csapattársam, Csongrádi, Májer, Végh Tibi, és amikor dönteni kellett, abban az időben éppen Franciaországban jártunk ezzel az utánpótlás válogatottal, s sokat beszélgettem az említett srácokkal és a Csongiék mondták, hogy jó helyen lennék én Fehérváron, jó kis csapat van, stabil háttér.
Így tulajdonképpen, ha jól belegondolok, ezek a beszélgetések győztek meg arról, hogy valóban a Vidi lesz az én csapatom, ott lesz nekem jó. Azt utólag aligha kell bizonygatnom, hogy jól döntöttem.
Abban az időben nem fő állású sportolók voltak a játékosok, hanem mindenkinek volt valamiféle szakmájához kötődő foglalkozása - legalábbis papíron - a Videoton gyárban. Karsai pl. műszerész volt és eleinte gyakorolta is a szakmáját. Te milyen polgári munkakörbe kerültél?
- Igen voltak ilyenek, de nekem nem volt semmi extra. A gyárhoz tartoztunk, de nem kellett mással foglalkozni, csak a focival. Arra viszont emlékszem, hogy amikor Dorogon a felnőttbe felkerültem, akkor ott a bányán belül az "fa" lakatos szerepelt a nevem mellett. Sokan kérdezték is, hogy mi az a "fa lakatos"? Nagyon egyszerű: a föld alatti lakatos rövidítése! Mivel a bányához tartoztunk, ott még ilyen is létezett.
Te akkor érkeztél, amikor éppen a csúcsra ért a Vidi első igazán sikeres generációja, amely 1976-ban úgy lett ezüstérmes, hogy mindenki tudta, utólag ez megerősítést is nyert, hogy az a csapat volt a pályán az igai bajnok, mert a Fradi a bajnokságban tucatnyi meccset bundázott le és a szövetség, a játékvezetők is a zöld-fehéreket segítették. Szóval megérkeztél olyan legendák közé, mint Fejes, Nagy II, Nagy III, Kovács Józsi, Karsai, akik mind-mind válogatott kiválóságok voltak. Nehéz volt a beilleszkedés?
- Tény és való: Kovács Laci, Nagy III, Nagy II, Baranyi, Fejes, Czeczeli Karcsi, Karsai, Burcsa, Szalmássy, Tiber, Májer, Csongi, szóval olyan remek játékosok, akiknek a társaságába kerültem, de nem volt nagyobb probléma a beilleszkedéssel. Igaz, az elején nem volt olyan egyszerű, mert én akkor még középpályás voltam, márpedig abból akadt bőséggel kiválóság akkor a Vidinél. A nyáron abban az időben rendeztek Balaton-kupákat a nyári holtszezonban és az éppen akkor érkező új edző, Lantos Misi bácsi volt az, aki miután az addigi első számú, válogatott center, Wollek Tibi abbahagyta a játékot, ráérzett arra, hogy én megfelelő csatár lehetnék. Igaza lett.
Itt egy picit közbevágnék, mert eleve az alkatod, a magasságod, hogy már akkoriban jól fejeltél, nyilván közrejátszott abban, hogy mint center beigazold a mester döntését. Nem véletlenül volt a beceneved a Vidiben zsiráf, ami nyilván a hosszú nyakadra, a jó fejelőkészségre utalt, de ugyancsak rád ragasztották a Tyantyi és a Campó beceneveket is. Ezek miből adódhattak? Főleg utóbbi érdekelne.
- A Campó az dorogi becenév. Az idősebbik bátyámnak - aki sajnos már régóta nincs közöttünk - volt köze hozzá, mert annak idején volt egy film amit ő látott a tv-ben, amiben szerepelt valami "Campó" vagy hasonló nevű valaki, s neki annyira tetszett ez a film, hogy mindenkitől kérdezgette, hogy látta-e a Campót? Ezért ragasztották rá a Campó becenevet, amit aztán én örököltem meg tőle. Én lettem a kis Campó. Dorogon a mai napig sokan vannak, akiknek nem sokat mond a Szabó József név, de ha azt mondod nekik, hogy a Campó, na, akkor rögtön tudják, hogy kiről van szó!
Fehérváron valóban több nevet rám akasztgattak, de talán a Tyantyi volt a legelterjedtebb, amit én "hoztam" Vietnámból. A katona válogatottal kint jártunk Vietnámban valamint Laoszban '78 őszén és több, mint egy hónapot ott is maradtunk, több meccset játszottunk. Ott ez az egyik népszerű üdvözlési forma, mint itthon a szervusz. Amikor hazajöttünk, akkor mindenkinek úgy köszöntem, hogy Tyantyi! Ez így aztán szépen rajtam is maradt.
Amikor 1977-78-ban beépültél a Vidibe, a Lantos Mihály-féle csapatba, akkor igazán jó idők jártak a klubra. Akkor adták át az első vidéki villanyvilágítást, amely akkor a legnagyobb fényerővel rendelkező stadionvilágítás volt, az új eredményjelzőt, ami szintén kiszolgált közel 40 évet a Sóstón, és persze a csapat is szépen épült. 1-2 évig még volt Karsai, Kovács József, Tiber és más akkori ászok, de egyre inkább a fiatalok kerültek reflektorfénybe, köztük te is. Lantossal, majd Verebessel is már őszi bajnok volt a Vidi, majd egy sikertelenebb idényt követően visszatért Kovács Ferenc és vele együtt az újabb sikeres időszak. Korábban több akkori csapattársad, így Disztl Peti és Csongrádi Feri azt mondta, hogy az az UEFA-kupa döntős Vidi azért is lehetett eredményes, mert volt a vezetők és az edző által kitűzött célja.
- Ez így igaz. Négy alkalommal voltunk negyedikek, pedig ebben a négy 4. helyben benne volt 4 dobogó és akár 1-2 bajnoki cím is, mert a csapat alkalmas lett volna erre. Minden alakalommal 1-1 pont vagy 1-2 gól hiányzott az éremhez. Lehettünk volna valóban akár bajnokok is, hiszen Verebessel, de már a Misi bácsival is őszi elsők tudtunk lenni, ám tavasszal mindig valahogy kicsúszott a kezünkből az érem, pedig megérdemeltük volna. Kivétel volt az 1983-84-es szezon, aminek a végén éppencsak sikerült bennmaradnunk, jobb gólaránnyal. A kulcsmeccs a szombathelyi 3-1-es győzelmünk volt az utolsó előtti fordulóban, utána már az is belefért, hogy kikaptunk idehaza a Honvédtól. Molnár Ferenccel kínlódtuk végig azt az idényt, de valahogy nem működött vele a csapat, igaz, ennek oka volt az is, hogy mi sem úgy álltunk hozzá ahogy kellett volna, ez az igazság.
Ekkor jött aztán vissza a Kovács Feri bácsi, akiről nem is gondoltuk volna, hogy még egyszer visszatér. Ő aztán leült velünk és elmondta, hogy jól ismeri a csapatot, figyelemmel is kísérte az elmúlt szezont és eben a gárdában sokkal több van, mint amit akkor nyújtott. Megfogalmazta, hogy a következő idényben dobogón kell végezni és kilépni a nemzetközi porondra.
Ehhez "csak" keményen kell melózni és koncentráltan focizni a meccseken, kihozni, ami bennünk van. Ennek eredménye lett a '84-es bajnoki bronzérem, aminek köszönhetően elindulhattunk az UEFA-kupában. Ami pedig ott történt, mindenki jól tudja. Egy páratlan kupamenetelést tudunk bemutatni, aminek a megkoronázása a Real elleni madridi siker volt.
Itt meg is érkeztünk a fő témához. Nemrég azt mondta nekem Disztl Péter, hogy az a Vidi egy igazi nagybetűs csapat volt, olyan játékosokkal, akik szinte egymás gondolatát is ismerték. Konkrét példaként téged említett, hogy neked elég volt az öltözőben biccenteni egyet a fejeddel, máris mindenki tudta, hogy utána mi következik majd. Így volt, valóban?
- Igen! Mi egy nagyon összetartó brigád voltunk. Edzések után gyakran felvetődött, hogy "na, fiúk, nem megyünk el a Hágiba egy jó kis beszélgetésre, közben egy fröccsöt, sört meginni?" És én voltam az, aki erre rendszerint biccentettem, hogy oké, menjünk! És nem ketten-hárman menünk, ha mentünk, hanem minimum heten-nyolcan a csapatból. De sokszor meccsek után családostul céloztuk meg a Hágit, ott vacsoráztunk, zártuk az estét. Nyáron aztán sokszor mentünk Agárdra is lazulni egy kicsit, mivel többünknek volt - nekem máig van is - a Velencei-tó mellett kis nyaralónk, így ott is rendszerint összejött a csapat.
Visszatérve az UEFA-menetelésre. Máig egyetlen hazai csapat nem tudta még megközelíteni sem azt a sikert, mint ahogy egyénileg sem azt, amit te elértél, hiszen akkor 7 góllal (sőt, ha a ködös PSG-visszavágót is számítanánk, akkor 8, vagy ha a Manchester elleni 11-est is beszámítjuk, akkor 9 góllal) te lettél az UEFA-kupa gólkirálya, miközben az NB I-ben is besöpörted a legjobb gólvágónak járó elismerést. Az UEFA-menetelés során melyik gól az, ami számodra a legemlékezetesebb, nyilván úgy csomagban a Partizannak lőtt mesternégyes, de az, ami számodra a legkedvesebb, vagy legfontosabb?
- Hála Istennek, a bajnokságban is sok fontos gólt szereztem, nemcsak az UEFA-kupában, de mindig azt szoktam mondani, az a gól a legfontosabb, amivel megnyerjük az adott meccset. Nem mindegy, hogy 0-3-nál rúgsz egy pazar, de semmit sem érő gólt, vagy éppen átcsorog a gólvonalon, de megnyeri vele a csapatod a meccset. Egyébként ha kifejezetten az UEFA-kupában szerzett gólok közül kell választani, akkor az első körben a Dukla Praha elleni hazai gól, ami nem volt nagy, de annál fontosabb, mert azzal jutottunk végül tovább, akkor nem is sejtettük, hogy meddig jutunk az által is el a sorozatban. Aztán meg kell említenem a Manchester United elleni büntetőpárbajban értékesített 11-est, mert az volt az első, ami lélektanilag mindig fontos. Az a megszokás - ami mostanra azért jelentősen változott - hogy a csapatok ászai, legjobb 11-es rúgói a párbaj végén állnak oda, hogy ők döntsék el a csatát, csakhogy, ha az elején nem rúgják be a többiek, akkor már lehet, hogy odáig el sem jutnak, hogy ők bármit is eldöntsenek.
Az viszont a hét (pusz kettő) gól ellenére keserű pirula lehetett, amikor kiderült, hogy nem játszhatsz a Real Madrid elleni első, hazai döntő mérkőzésen. Ráadásul úgy, hogy rajtad kívül még másik két meghatározó spíler, Csongrádi és Májer sem léphetett pályára sérülés miatt, de úgy általánosságban is lehet mondani némi túlzással, hogy a fél csapat toldozott-foldozott volt, éppen a fináléban.
- Na, most ennek az volt az előzménye, hogy Párizsban a PSG ellen jogtalanul kaptam az első sárga lapomat, mondván elhagytam a pályát és úgy ünnepeltem a második gólomat, pedig tv-felvétellel tudtuk bizonyítani, hogy nem hagytam el a pályát, úgy ünnepeltünk a mintegy 20 fős Vidi tábor előtt. Ennek ellenére nem törölték a sárgát, így aztán, amikor az elődöntőben a Zseljo ellen Szarajevóban megkaptam a másodikat - mondjuk, az jogos volt -, akkor derült ki, hogy nem játszhatok az első Real elleni mérkőzésen. Ott rögtön be is ugrott ez nekem, hogy jézusom, hát, ha itt netán tovább jutunk, akkor én nem játszhatok az első meccsen a fináléban! Borzasztó érzés volt úgy nézni kívülről a meccset, hogy nem lehettem ott Májerrel és Csongrádival együtt a pályán, mégiscsak mi voltunk a támadójátékunk kulcsfigurái. Mi hárman rúgtunk addig 11 gólt az UEFA-sorozatban szerzett 17-ből, ez azért nem kevés. Nem kívánom senkinek, azt amit ezen a meccsen átéltem a pályán kívül. A vége azért szép lett a madridi győzelmünkkel, már a komplett csapatunkkal.
Ahogy én hallottam, az volt az a meccs, ami után, amikor véget ért, a soha nem harsány és önelégült Kovács Ferenc vezetőedző a kispadon odafordult a mellette ülőkhöz és csak annyit mondott, "na, ez bejött, sikerült"...
- Igen, valahogy így volt. Előttem van, hogy amikor a Matyi berúgta a győztes gólt pár perccel a vége előtt, akkor a Feri bácsi Csillag Imre menedzser felé fordult, odabiccentett, hogy na, ez rendben van így. Mert gondoljunk csak bele, hazai pályán kaptunk egy hármast, ezek után pedig ha Madridban is elkalapálnak minket 3-4 góllal, érthetően mondták volna rólunk, hogy ezek hogy kerültek egyáltalán ide? De szerencsére, valóban, minden jó, ha a vége jó, mert itt egyértelműen jó volt a vége. Ne feledjük: minden ellenfelünket megvertük legalább egyszer a döntőig vezető úton, a PSG-t kétszer is, oda-vissza! Ez nem volt véletlen, pedig valóban toldozott-foldozott volt a csapat egész tavasszal, sok volt a sérülés, a kihagyás több játékos esetében. Jellemző volt, hogy pl a Csongi úgy lépett pályára Madridban, hogy ő már Manchesterben megsérült, sokat kihagyott, pihenne kellett volna Madridban is, de ő is, mint mindenki más, játszani akart, ezért a szünetben 2 deci vért szívtak le a térdéből. Harcosok voltunk, na! Ez a lényeg. Nálam is volt, hogy törött orrcsonttal, betamponozott orral léptem pályára, gyakran szó szerint vérünket adtuk a sikerért.
Az UEFA menetelést követően jött egy-két gyengébb szezon, te belekóstoltál a légiós életbe is, de ami számodra talán a legnagyobb fájdalom, dacára az ipari mennyiségben termelt góloknak, hogy nem léphettél pályára hivatalos mérkőzésen a magyar válogatottban. Voltán katona válogatott, B-válogatott, mindenféle egyéb, de A-válogatott nem. Ez manapság ilyen szintű játékosnál elképzelhetetlen lenne, de veled, akkor megtörtént. Mivel indokolták ezt az illetékesek?
- Ez egy nagy szívfájdalmam, való igaz, hiszen mikor lettem volna válogatott, ha nem akkor, amikor NB I-es. majd UEFA-kupa gólkirály voltam? Az a helyzet, hogy akkoriban olyan remek támadók voltak Magyarországon, mint Törőcsik, Nyilasi, Kiss Laci, Szentes, Izsó, vagy éppen Szabó Feri, de az, hogy egy-két lehetőséget megérdemeltem volna, az biztos.
Voltam kerettag, ültem is a kispadon mérkőzésen, még '79-ben a csehek ellen, amikor éppen Kiss Laci játszott a csatársor közepén és ezen a találkozón mutatkozott be a válogatottban Burcsa Győző, vidis csapattársam, de én nem léphettem pályára sem akkor, sem máskor hivatalos válogatott meccsen.
Pedig már '78-ban a Baróti Lajos bácsi beválogatott a bő keretbe az argentínai vb előtt, mivel első teljes szezonomban 17 gólt rúgtam a Vidiben, de akkor még nem volt nagy csoda, hogy 22 évesen nem lehettem válogatott, később már annál inkább. Aztán a 80-as években Mészöly Kálmánnál majd Mezey Györgynél sem kerültem komolyan szóba, ami számomra máig rejtély, nem is indokolta senki semmivel, hogy miért nem, de ez van, ezen már nem lehet változtatni.
Azért talán az némi elégtétel lehet, így utólag főleg, hogy a Vidi szurkolók mellett a hazai focirajongók széles táborában is elismertek, szerettek, Fehérváron pl. mai napig, ha megjelensz valahol, megsüvegelnek, érezhetően nagyon szeretnek, tisztelnek, ami azért csaknem 40 év távlatából nem "kispálya".
- Igen, így igaz. Fehérváron élünk és nem egyszer megesett, hogy sétálok a Belvárosban, jön velem szemben valaki, aki érezhetően felismer és szeretne megszólítani, de nem mer vagy úgy gondolja, hogy nem illendő. Ilyenkor aztán én köszönök rá, én szólítom meg, hogy érezze, én sem vagyok különb nála. Itt a Vidi múzeumban is, amit szegény Horváth Gabitól "örököltem", jönnek családok, gyerekek, és kérnek, hogy csináljunk közös fotót, beszélgessünk kicsit, ezek mind szívmelengető dolgok, jól esnek nekem.
Itt gyorsan még lépjünk vissza a te pályafutásodhoz: amikor befejezted NB I-es szinten, még évekig jártál át Ausztriába alacsonyabb osztályba focizni, majd edző lettél és sok más beosztásban dolgoztál a Vidinél, a mai napig nem szakadtál el a focitól és a klubtól, Melyik feladatkörben érezted magad igazán jól?
- Gyakorlatilag végig jártam a szamárlétrát, 1987-től kezdve a legkisebbektől kezdve a felnőttekig minden korosztályt edzettem, az utóbbi nyolc évből hat esztendőn át pedig a női szakágat igazgattam, illetve a lányokkal dolgoztam edzőként is. Összességében sok szép siker részese lehettem, persze voltak hullámvölgyek is, de egyértelműen pozitív az összkép.
A magánéletedről azt tudtuk már a 80-as években, hogy van két szép kislányod, akik ma már nem kislányok, felnőtt hölgyek, édesanyák. Mit lehet tudni, elmondani most a Szabó családról?
- Valóban, a két lányom már családanya, van két unokám, egy 8 és fél éves kislány és egy 6 és fél éves kisfiú. Utóbbi örökölte a jelek szerint a foci iránti szeretetet és talán a tehetséget is. Megvan teljesen fertőzve a focival, amikor csak lehet, ahol csak lehet, előkerül a labda. Hozzánk is, ha jönnek ide a Gáz utcai panelba, akkor rögtön elvégzünk egy kis lakásátrendezést, hogy legyen némi hely és már rúgjuk is a labdát. Nyáron pedig az agárdi nyaralónkban is ugyanez a helyzet, de ott az udvaron van hely a szabadban, egész nap lehet rúgni a labdát. Bízom benne, hogy belőle lehet egyszer majd jó futballista, megvan benne az elhivatottság és talán a tehetség is.
Tudja a kisfiú, hogy ki volt a papa, milyen sikeres játékos?
- Igen, az apukája is nagy focirajongó, hatalmas AS Roma-drukker, itthon pedig a Vidi szurkolója. Szoktuk is viccesen emlegetni, hogy majd jó lesz, mert a kis srác majd a Vidiben követi a papát, aztán amikor befutott játékos lesz, mehet a Romához profiskodni. A másik lányomnál sajnos még nem jött össze egy újabb unoka, de összességében mondhatom, jól van a család, jól vagyunk.
Az általad elmondottak és a pályafutásod alapján el lehet mondani, hogy igazi otthonra leltél Fehérváron.
- Igen, bár sokszor volt csábítás, hogy igazoljak máshová, rövid ideig kipróbáltam a légióskodást, majd aztán évekig jártam át Ausztriába és ott még alacsonyabb osztályban játszottam 40 éves koromig. Állathatom, hogy nagyon kedveltek, ott is, marasztaltak, de valamiért engem mindig visszahúzott a szívem Fehérvárra. Sőt, 1987-ben, amikor 31 évesen a Vidinél azt mondták, hogy segítenek beilleszkedni a civil életbe, magyarán a profi futballban már nem számítanak rám, akkor hazamentem Dorogra még egy szezonra, az akkor NB III-as Bányásznak segíteni, hogy megcélozhassa az NB II-t, játsszak otthon 2-3 évet, majd aztán vezető lennék, irányíthatnám a klubot. Hazaköltöztünk, elkezdtem Dorogon a focit, de három hónapot követően visszaköltöztünk ide, Székesfehérvárra, mert visszahúzott a szívem, akkor már ez a város volt a mi otthonunk, minden tekintetben. Pedig akkor még éltek a szüleink, a testvéreink, mindenki a családban, de már ide tartozónak éreztük magunkat. Innen jártam át Dorogra hetente háromszor edzésre és a meccsekre, hogy sikerüljön a feljutás, ami össze is jött, aztán a következő idénytől kezdve már az osztrákoknál játszottam, innen jártam ki a hétvégi meccsekre.
Van-e bármiféle olyan terved amit szeretnél még megvalósítani a fociban, illetve a véleményed kérik-e időnként a jelenlegi első csapat kapcsán a vezetők? Főképp, hogy bár most ugyan szép minden, hiszen az élmezőnyben van a gárda, de az elmúlt időszakban bizony ráfért volna a hozzáértők tanácsa...
- Nem, egyáltalán nem szokás már, az utóbbi 20 évben nemigen emlékszem olyanra, hogy kiérték volna a régiek véleményét. A média ezért néha kérdez és éppen néhány hete a Fradi meccs előtt nyilatkoztam az újságban, hogy ennek a csapatnak nem a kiesés ellen kellene küzdenie, sőt, irány a dobogó, mert ez a keret alkalmas rá. A sikertelenséget más okozta. Mostanra úgy néz ki, sikerült rendbe tenni a fejeket, ismét jönnek a jobb eredmények, így reálisan bízhatunk abban, hogy a mezőkövesdi meccset, majd a Paks ellenit idehaza meg tudjuk nyerni. Ez azt jelentené, hogy a dobogón telelhetnénk, ami végre méltó volna ennek a klubnak a hírnevéhez.
(Mátay Balázs)
