Pacsi, aki időn túli szabaddobásból mattolta dr. Hoffmant
Pacsi, aki időn túli szabaddobásból mattolta dr. Hoffmant
Pacsi, aki időn túli szabaddobásból mattolta dr. HoffmantMikor, hol és milyen körülmények között kerültél kapcsolatba a sporttal, elsődlegesen a kézilabdával?
Kecskemétről származom, édesapám ott volt testnevelő, így természetesen az ő hatására fertőzött meg a sport. Már 4 éves koromtól vitt magával a testnevelés órákra és az edzőtáborokba, majd sportiskolás lettem, ahol először a kosárlabdával kerültem közelebbi barátságba. A kézilabda irányába Szabó Miklós - a sportágban ismert Szabó Edina édesapja -, az akkori testnevelőm terelt, aki azt mondta, hogy mivel a kézilabdában jól kamatoztatható alkatom, magasságom mellett még balkezes is vagyok, nekem a kézisek között a helyem. Ez által nagyon sokat köszönhetek neki is, édesapámon kívül.
Fiatalon kerültél Fehérvárra, ahol aztán a legendás, évekig az első vonalban is élcsapatnak számító, 1976-ban NB I-es bronzérmes Szondi SE egyik oszlopa voltál, olyan legendák és helyi kézis ikonok társaságában, mint Bartalos Béla és Zoltán, Kontra, Kanyó, Pál, Vura, Skultéti, Gyűrűs. De lehetne még hosszasan sorolni a kiválóságokat, akik a 70-es években a bronzérem mellett két alkalommal 4. és kétszer 5. helyezett Szondiban játékostársaid voltak. Eljutottál a válogatott kapujáig, fontos szereped volt abban a gárdában, amely 5 évig veretlen volt hazai pályán a legendás "Gödörben".
Igen, szinte rettegtek az ellenfelek, ha hozzánk jöttek játszani. Bajnokok is lehettünk volna, nem csak bronzérmesek, de a leszerelő Kontráékat a Tatabánya nem engedte, hiába kértük, hogy a szezont velünk fejezze be, pedig akkor mi voltunk a legjobbak. Ennek ellenére ez a bronzérem ez nekem örök élmény marad, annál is inkább, mert a sorsdöntő, győri mérkőzésen az ETO ellen egy pont kellett az érem bebiztosításához, amikor 16-15-ös hazai vezetésnél állt meg az óra a végén, de időn túli szabaddobást kaptunk. Kontra Zsolt azt kiabálta, hogy ezt csak a Pacsi lőheti el. Úgy is lett, odaálltam és a kiváló, későbbi válogatott kapusnak, dr. Hoffmann Lászlónak a sorfal mellett, felett sikerült bedobnom a labdát, amivel végül jelentősen és tevőlegesen hozzá tudtam járulni ehhez a szép eredményhez, amit sajnos azóta sem tudott egyetlen fehérvári csapat sem megismételni a bajnokságban.
Apropó, Pacsi! Ez a te beceneved, a sportágban szinte mindenki így ismer. Honnan jött ez a név, ki találta ezt ki?
Ez onnan jött, hogy Madár a nevem, és a régi barátaim, játszótársaim ez alapján neveztek el a Pacsirtára célozva Pacsinak. Arra, hogy ki találta ezt ki, pontosan már nem emlékszem, annyira régen velem van ez a név, de az biztos, hogy akkor ragasztották rám, amikor 16 évesen már az NB I/B-s kecskeméti csapatban kéziztem. Az akkori társak körében terjed el a "Pacsizás", ami a mai napig tart, bárhol megfordulok, a sporttársak, barátok így szólítanak.
Hogy alakult ki ez a nagy Szondi? Hiszen akkoriban a besorozott sportoló katonák kerültek a csapatba javarészt, akik egy-egy szezon után jöttek-mentek, ami nem kedvez a csapatépítésnek, ám Fehérváron akkor, azokban az években gyakorlatilag 1972-től 77-ig talán egyetlen szezon volt, amikor nem végzett az első öt között az alakulat, ami ritka ilyen körülmények között.
A Budapesti Honvéd választott elsőként a besorozott katonasportolók közül, aztán másodjára jött a Szondi. Így kerültek Fehérvárra Bartalosék, Kontra, Pál és a többi remek játékos, akik a válogatott erősségei is voltak, vagy később lettek. Remek kis csapatunk volt, itthon rendre el is vertük a "nagy" Honvédot, de azért mindig ők élveztek prioritást mindenben. Hogy csak a '76-os évet emeljem ki, mi voltunk a bronzérmesek, a Honvéd akkor mögöttünk végzett, mégis őket küldték ki a Hadsereg Szpartakiádra, Kubába, ráadásul a kapuban Bartalossal, mert úgy határoztak a vezetők, hogy őt oda kellett adni erre a tornára a Honvédnek.
Legendás hangulatuk volt a "Gödörben" vívott meccseknek, ez is nyilván hozzájárult az ötesztendős hazai veretlenséghez.
Két vezéregyéniség volt, a Peresztegi Gyuri és a Vörös Öcsi. Ők szervezték a közönséget, olyan hangulatot generáltak minden mérkőzésünkre, hogy az ellenfelek java része szinte remegő kezekkel-lábakkal lépett pályára ellenünk. Hiába volt teli az ellenfél nagyon rutinos, sok nagy csatát megélt játékosokkal, ők is megremegtek a Gödör atmoszférájától, a közönségünk hangulatteremtésétől. Mivel alapvetően mi remek fizikai állapotban voltunk, Gárdai mester alaposan felkészített bennünket az edzéseken, a jó kondink a fergeteges szurkolással kiegészítve igen komoly fegyver volt a legnagyobbak ellen is.
Volt egy másik kiváló szentélye a fehérvári kézilabdának, a Prohászka (akkor Lenin) úti pálya, amely ugyancsak éveken át a második otthonod volt, amikor a MÁV Előrében játszottál. Az a csapat sem volt éppen kutyaütő, sőt!
Amikor a Gárdai tanár úr átkerült a MÁV Előréhez, több játékos is ment vele, én konkrétan a Vincze Gyulával együtt kerültem akkor a Lokihoz, amellyel szintén eredményesen szerepeltünk. Egy buta hiba miatt nem sikerült akkor annak a csapatnak feljutnia az NB I-be, illetve egyszer sikerült, de csak egy szezon erejéig, pedig lehetett volna ez jóval több is. Egy biztos: az a MÁV Előre is egy NB I-re érett csapat volt, nagyon jó közösség, a Szondihoz hasonlóan sok néző előtt lejátszott, parázs hangulatú meccsekkel.
Játékos pályafutásodat követően már edzősködtél, a szakmai munkát vezetted a Szondi utódjánál, az Alba Regia KSE-nél. Mennyire volt nehéz a folytatás egy teljesen új klubban?
Nem volt más lehetőség, mivel megszűnt a honvédség támogatása. Ezt a Tiszti Clubban jelentették be a katonai vezetők, majd már mentek el az érintett játékosok, amikor utánuk szóltam, hogy gyertek vissza, beszéljük meg, hogyan mehetünk tovább, én felvállalom egy új klub alapítását. Gyűrűs Laci barátommal - és még néhány segítővel - így hoztuk létre az új klubot, új csapatot, az ő segítségükkel. Itt Velez Zoltánt és Rábaközi Istvánt kell megemlítenem, ők segítettek a legtöbbet ifjúkori barátom, volt játékostársam, a már említett Gyűrüs Laci mellett. Így sikerült Szondi által hagyott űrt némileg betölteni.
Nyilván nem volt egyszerű a feladat, hiszen itt már néhány ember munkáján, kapcsolatain múlt az egyesület léte, sikeressége. De az eredmények alapján sikerült stabil alapokra fektetni az ARKSE-t.
A játékosok igazolása, a napi működés feltételeinek megteremtése, az, hogy a csapat erősödni tudjon, amikor lehetett, szintet lépni, az valóban komoly feladatot rótt ránk, de megoldottuk. Mi nem csak a szívünket és a szakmai tapasztalatunkat tettük bele a munkába, hanem anyagilag is támogattuk cégeinkkel vállalkozásainkkal a csapatot. Sokat áldoztam rá magam is, de imádom a sportágat, soha nem sírom vissza a befektetett pénzt, soha nem hánytorgatom fel senkinek, hogy mennyit tettem bele. Örömmel tettem mindent, ami az ARKSE fejlődését és a sportágat szolgálta.
Kérlek, emelj ki a pályafutásoddal kapcsolatban egy negatív és egy pozitív pontot, egy mély és egy csúcspontot, amelynek komoly hatása volt rád és a kézilabdára. Vagy akár többet is, ha úgy gondolod.
Az egyik, a mélypont vagy inkább negatív élmény, ami a válogatottsággal kapcsolatos, hogy bár klubszinten megbecsültek, és úgy érzem, jól is teljesítettem, végül nem léphettem pályára a felnőtt magyar válogatottban. Utánpótlás szinten minden korosztályos válogatottban játszottam, de a felnőtt nemzeti csapatban nem játszhattam, a kerettagságon túl nem juthattam. Akkoriban Faludi Mihály - aki korábban a rivális Vasas kapusa volt - töltötte be a szövetségi kapitányi pozíciót, ő valamiért nem kedvelt engem. Ez mindenképpen fájó pont számomra, hogy így, emiatt nem húzhattam magamra hivatalos mérkőzésen a címeres mezt.
Összességében azért nem volt okom a kesergésre, mert túl a Szondis és MÁV Előrés sikereken, az Alba Regia KSE-vel elért szép eredményeken, tényleg megbecsültek Fehérváron és máig tisztelnek, mint ahogy az egész országban a sportágban, ahol ismernek, ott - úgy érzem - el is ismernek, tisztelnek, ami számomra sokat ér. Arra pedig nagyon büszke vagyok, hogy a helyi kézilabdában sokat tudtam dolgozni és segíteni, nem csak a férfi, de a női vonalon is, sőt, mint vállalkozó, cégvezető erőmhöz mérten segítettem több más sportágat. Fiatalon kerültem ide, s bár sosem tagadtam le, sőt, kifejezetten büszkén húzom ki magam mindig, ha szóba kerül, hogy én alföldi származású gyerek vagyok, már teljes mértékben fehérvárinak érzem magam, ez az én otthonom, ez a város, ez a közeg!
Van is mivel büszkélkedni, mert például szinte mindenhol, ahol megfordultam és manapság is megfordulok, ott elismerik a fehérvári sportéletet és irigylik is sokan, ami nem véletlen. Itt van számos minőségi sportág, komoly szakmai, támogatói és szurkolói bázissal, méltán etalon ebben a tekintetben a város.
Mi a helyzet az utódokkal? Fiad, lányod egyaránt kézilabdáztak, lányod mai napig a sportágban dolgozik.
A fiam sokáig játszott az NB I/B-s ARKSE-ben, de ma már nincs a sportágban, vállalkozóként dolgozik, a kislányom (Madár Gabriella-szerk.) viszont nagyon "beoltódott" a kézilabdával, igazi megszállottja a sportágnak, szerintem sokkal ügyesebb, mint én voltam, immár mesteredző. Az aktív játék befejezése óta edzősködik, jelenleg itt Fehérváron, de játszott, dolgozott külföldön is, sokat tapasztalt, jó szakember, sokat találkozunk, ami kifejezetten örömteli számomra. Vele kapcsolatban kiemelném, hogy nem kellett segítenem, de el sem fogadta volna a segítségem, magának köszönheti az eredményeit. Egyszer, még aktív játékos korában kifejezetten kért arra, hogy bár volt róla szó, de ne vállaljam annak a csapatnak az irányítását, amelyikben ő szerepel. Nem szerette volna, ha bárki csak feltételezi is, hogy azért játszik, mert az én lányom. Ugyanígy az edzőség tekintetében sem kért soha segítséget, támogatást. Ő ilyen, erre is nagyon büszke vagyok!
Ami a jelenlegi helyzetemet illeti, itt tenném hozzá, hogy az előző idény után az aktív napi munkát befejeztem, s bár tagja vagyok még az ARKSE-nek, mint tiszteletbeli elnök is kötődöm a csapathoz, a klubhoz, de valóban ideje volt már a napi verkliből kiszállni, így jut időm arra, hogy meccseket nézzek, a lányokat is mindig megnézem, kaptam egy tiszteletbérletet az Alba FKC-tól, így amikor csak tudok, ott vagyok a lelátón. Van mit pótolnom, mert amíg aktív voltam, nagyon sokszor egybe estek a meccseink, így nagyon ritkán láttam csak a lányok találkozóit. De örömteli, hogy amióta nem vagyok ott a srácok között naponta, a régi játékosaim közül sokan rendszeresen keresnek, tartom velük a kapcsolatot. Azt is szeretném hangsúlyozni, hogy Grőber Mátyás személyében egy nagyon jó szakember, egykori remek kézilabdázó, edző volt az oldalamon sokáig, mint vezetőedző. Manapság figyelemmel követem a lányok meccsei mellett a másik, a legfiatalabb helyi egyesület, a Cunder eredményeit is, bár azt kiemelném, hogy véleményem szerint a fehérvári férfi kluboknak össze kellen fogniuk, egy egyesületbe tömörülve lenne igazán megnyugtató a jövőkép.
Ne felejtsük azt sem, hogy több olyan játékos is nálad mutatkozott be felnőtt szinten NB bajnokságban, akik később nagyobb klubokban és a válogatottban is játszottak.
Tombor Csaba, Imre Vilmos, Kis Ákos - és még sorolhatnám a neveket - válogatottak, kiváló kézisek lettek, közülük néhányan eredményes edzők is később. Ez a fehérvári műhely mindig híres volt arról, hogy sok tehetséget adott a sportágnak, olyan kiváló szakembereknek köszönhetően, mint Gárdai Ferenc vagy Végh László, és ha mint "öreg gyerek" így kérhetem, aki teheti, támogassa a kézilabdát, mert hálás, szép sport!
Számot vetve, a pályafutásodat tekintve elmondhatod, hogy minden rendben volt, úgy alakult, ahogy kellett?
Igen, egyértelműen minden oké volt, rendben volt, nem lehetek elégedetlen a sorsom, pályám alakulásával. Talán a végét egy kicsit másképp képzeltem, de akik döntési helyzetben voltak, nem tudtak dűlőre jutni, hogy a helyi erőket - amit már említettem - egyesíteni lehessen, ez kicsit keserű pirula, de reménykedem abban, hogy ez majd megtörténik, ez az összefogás, hiszen egy egyesületbe koncentrálva az erőket sokkal eredményesebbek lehetnénk.
Meggyőződésem, hogy ha a személyi kérdéseket, ellentéteket félre lehetne tenni, akkor egy igazán szép jövőt lehetne biztosítani a férfi kézilabdának Fehérváron. Mindig arról voltunk híresek, hogy egymást segítettük, támogattuk, ezt nem szabad elfelejteni. A jövőt, az utánpótlást, a gyerekek érdekeit kell nézni, ez a legfontosabb, nem más!
Nagyon büszke vagyok arra, hogy itt lehettem részese évtizedeken keresztül a fehérvári kézilabdának, sok jó szakemberrel, játékossal, támogatóval dolgozhattam együtt, ez hatalmas ajándék, miként az is, hogy más nagyszerű sportágak képviselőinek is szurkolhatok, szurkolhattam, megismerhettem őket. Egy teljes kézilabdás életet éltem, nem panaszkodhatom, köszönök mindenkinek mindent, akik segítettek, támogattak! Sokan vannak ilyenek. Köszönöm!
(Mátay Balázs)
