Siti Beáta - a legnagyobb "Kicsi", a női kézilabda legeredményesebb hazai játékosa
Siti Beáta - a legnagyobb "Kicsi", a női kézilabda legeredményesebb hazai játékosa
Siti Beáta - a legnagyobb "Kicsi", a női kézilabda legeredményesebb hazai játékosaA címeidet sem könnyű felsorolni, nyilván a pályafutásod legfontosabb állomásait sem lesz egyszerű, de fussunk neki a kezdetektől: gyermekkorodban miképpen ismerkedtél meg a kézilabdával?
- Szia Balázs, köszöntöm a hallgatókat/olvasókat! Nagykanizsai lány vagyok, szüleim mai napig ott élnek. Én 18 éves koromban jöttem el a városból, amikor Dunaújvárosba igazoltam, de azért addig sem volt rövid az út. Mi hárman vagyunk testvérek, s mint igen mozgékony gyerekek sokat játszottunk, szaladgáltunk, de az egész családunk sportszerető. Édesapám főleg nagy "fan", 70 éves koráig aktívan kosarazott, de nagynéném és nagybátyám kézizett. A testvéreimmel sokszor a lakásban is kicsit intenzívebben játszottunk, s mivel előfordult, hogy "összekoccolt" a csillár, édesanyám nem véletlenül kiabált velünk a nappaliban (nevet), hogy "labdát nem!" Szerencsések voltunk, közel volt játszótér, estünk, keltünk, másztunk, szaladunk, amire és amikor csak lehetett, apuval is sokat játszottunk, versenyeztünk, amíg a nagymamáig odaértünk, tehát gyakorlatilag egy sport és játék kombó volt az, amiben a gyerekkorunk telt. Általános iskolában már sporttagozatos osztályba jártam, ahol az osztályfőnököm és egyben testnevelő tanárom Rezsek Győző volt, aki igazi régi vágású, gyerekszerető, de szigorú "classic" formulában tevékenykedett. Általa szinte minden sportág alapjaival megismerkedtünk, pl. télen, ha rossz idő volt, a tornával - még versenyen is kellett indulnunk -, majd negyedikben jött egy városi szintű kiválasztó a Bányász pályán, ahol a különböző sportágak (atlétika, kajak-kenu, kosár- és kézilabda) képviselői figyeltek minket, kinek mihez van tehetsége vagy kinek mihez jó az alkata, gyorsasága, stb, stb... A nap végén aztán kaptam egy-két cetlit, hogy menjek edzésre az adott helyre és időpontban. Azt tudtam rögtön apu miatt is, hogy labdás sportot választok, ráadásul az Uzsoki Laci bácsi - aki szintén meghatározó szakember volt életemben, hogy merre és milyen úton indultam el - rögtön kijelentette, hogy "ennek a gyereknek van labdaérzéke!" Ezzel együtt máris csábított kézizni, s nem is kellett sokat kapacitálnia, mentem. Élveztem is nagyon a kézilabdát, a mozgásigényemet kielégítette, ráadásul a góllövés örömét is megadta, úgyhogy én ezt nagyon megéltem. Még ebben az évfolyamban,
negyedikben eljutottunk a területi kézilabda döntőre - soha nem fogom elfelejteni - Csurgóra. Én akkor voltam talán 140 centi magas, és gyakorlatilag döntő többségében nyolcadikos lányokkal szemben játszottunk, akik sokkal erősebbek, magasabbak voltak, annyira, hogy a kaput sem láttam tőlük! A pécsi kézilabdának az "Oleg" (Tóth János) volt, illetve ma is az ikonikus alakja, ő ezen a tornán a végén odajött hozzám és megkérdezte: "Te tényleg negyedikes vagy? Ügyes vagy, lesz belőled valami!". Mindezt akkor, amikor alig három hónapja kéziztem...
Így indultam. A Laci bácsi a felnőttek edzőjeként is tevékenykedett - már így hirtelen nem is tudok évszámot mondani, mikor - a velem egyidős, szintén tehetségesnek találtatott Németh Helgával gyerekként már ott találtuk magunkat az NB I/B-s felnőtt csapatban. Volt egy támogató, befogadó közeg, de akadt olyan felnőtt, rutinos játékos, akitől, bevallom, féltem, ha elrontok valamit, mit fog mondani. Alapvetően azonban tényleg egy pozitív, jó közeg vett körül, s anélkül haladtam előre, hogy bármit különösképpen terveztem volna.
- Tehetséged aztán a Duna partjáig sodort, miképpen jött képbe az újvárosi lehetőség, hogyan kerültél az időszak hazai topcsapatához?
- Mivel a korosztályos válogatottakban szerepeltem, nem voltam ismeretlen a szakemberek számára. Pont érettségiztem, amikor volt Pesten egy A és egy B-válogatott program, s erre a B-válogatottba meghívtak, bár ez azért nem volt olyan egyszerű, mint ma, amikor van sms, mobil, e-mail, messenger, minden, amivel egy pillanat alatt elérek bárkit akit szeretnék. Szóval éppen az érettségi lázában égtek, amikor jött egy távirat a Laurencz Laci bácsitól, hogy hol a túróban vagyok, ott kellene lennem a válogatottnál. Édesapámmal loholtunk a postára és visszatáviratoztunk, hogy nekem most le kell érettségiznem, csak utána tudok menni. Na, hát utána azonnal rohannom kellett. Ezen a programon, tornán az A-válogatottban ott voltak a Dunaújvárosiak, Kocsis Böbe, Meksz Anikó és a többiek, miközben az újvárosi klubból éppen eligazolt a Keczkóné, így irányítót kerestek, amit az én személyemben gondoltak megtalálni. Ezzel csúszott a régi TF-es álmom, de belevágtam, a felkészülést már ott kezdtem és onnantól kilenc évig játszottam a Dunaferrnél.
- Nem kevés sikerrel, hiszen mindent megnyertetek, amit klubszinten meg lehetett. Aztán jött a dániai kihívás, újabb sikerekkel. Mondhatjuk, hogy bár nem voltál vándormadár típus, amikor váltottál, jókor tetted?
- Valóban nem voltam az a váltogatós típus, nem véletlen, hogy majdnem egy évtizedet szolgáltam Újvárosban, pedig eleinte nem volt könnyű, mert ott játszottam először pénzért, fejben és gondolkodásban is össze kellett magamat raknom, hogy ezt a vérprofi létet is magamévá tudjam tenni. Ebben szintén édesapám volt a fő támaszom.
Kilenc, nagyon sikeres év után jött el az idő a váltásra, szükségem volt egy kis önmegújulásra, plusz motivációra, ráadásul mindig kíváncsi voltam arra, hogy a dánok, és úgy egyáltalán az általam nagyon kedvelt "skandi" játékosok hogy tudnak mindig megerőltetés nélkül, szinte mosolyogva játszani? Megéltem a saját bőrömön amikor húszat "raktak" így közénk, szóval ez is motivált, hogy ezt a laza mentalitást megtanuljam tőlük,
s hogy miképpen dolgoznak a hétköznapokon.
- Végül sikerült a terv? Megtanultad, amit ők lazán tudtak, szóval rájöttél a receptre?
- Igen, azért ez nem úgy van, hogy ez eddig titok volt, majd hirtelen leleplezzük. Ez egy hosszú önfejlődési folyamat volt számomra, ami jelenti a pályát, a 20 x 40 métert, az élet kihívásait és nehézségeit, ami szerintem máig így van. Ezt le tudom mérni utánpótlásban dolgozóként a gyerekeken, hogy a siker és kudarc kezelése mennyire fontos. Rám is például régen mindig mondták, hogy ha sikerültek az első megmozdulásaim, akkor az egész meccs remekül sikerült, ha nem, akkor nem, akkor büntettem magam. Mire én ebből kinőttem, megtanultam a saját hibáimat kezelni, az jó pár évig tartott. Egy dolog, ami soha nem változott: az alázatom a sport felé. Lehettem volna a világ legtehetségesebbje - ami egyébként sem voltam -, ha nincs a megfelelő alázatom a sport iránt, amivel azt hiszem, végig toltam az aktív pályafutásomat, akkor semmire sem jutok.
- Egy picit lépve az időben, Dániából hazatérve az akkori Cornexi-Alcoa néven szereplő fehérvári csapathoz igazoltál, és mit ad Isten? Itt is nyertél a csapattal egy EHF-kupát - aminek éppen a napokban, május 22-én lesz a 20 éves évfordulója -, ami talán a legközelebb is állhat a szívedhez. Egy olyan csapattal sikerült a bravúr, amely ugyan több, sok nagy csatát megélt, rutinos játékossal állt fel, de abban a mezőnyben, amelyben a Győr és a Ferencváros is szerepelt, egyáltalán nem számított favoritnak. Mégis, hogy jött össze ez a csodával felérő eredmény?
- Határozottan jól mondtad,
ez a legkedvesebb EHF-győzelmem a három közül! Az az igazság, hogy - ami a döntőt illeti - ha bármikor máskor játszottunk volna tízszer az ETO-val, akkor kilencszer biztos, hogy kikapunk. De ez volt az az egy nap, akikor nem, amikor minden összejött, minden klappolt ahhoz, hogy hatgólos hátrányunkat ledolgozva nyerjünk és magasba emelhessük a trófeát.
Egy komplettebb, erősebb csapata volt a Győrnek, az első meccsen meg is "zupáltak" bennünket. Kellett nekünk ehhez a sikerhez az edző, Szabó Edina, aki a maga mentalitásával tartotta bennünk a hitet, a harci szellemet, aki elhitette velünk, hogy meg tudjuk csinálni. Mindezt ráadásul különleges helyszínen, a jégcsarnokban, forróságban, négyezer fanatikus, üvöltő szurkoló előtt, extra volt minden "is", nagyon komplexen összeállt az egész. Nemcsak mi, játékosok, mindenki, aki a csapat körül dolgozott, rendkívül izgatott volt és sokat tett a sikerért. Nagyon nagy hittel mentünk neki ennek a visszavágónak, egyszerűen ott és akkor nem nyerhetett más, csak mi!
- Ehhez pedig hozzátette a magáét a Győr is, hiszen az odavágón már közte tíz is volt a javára, de a hajrában jöttek a cserék és a fiatalok, ti pedig hat gólosra faragtátok a különbséget, ami még vállalhatónak, ledolgozhatónak tűnt a visszavágóra. Ha ezt nem teszik meg és maradt volna a 9-10 gólos különbség, akkor talán más a leányzó fekvése. De nektek ez így kapóra jött, persze Edina szerepe, lelkesítése, a csapat harci szelleme és a mindig fontos szerencsefaktor mellett, ami duplán is az oldalatokra állt, mert komoly mennyiségű eső zúdult a városra a meccs előtti napon, a jégcsarnok alumínium teteje pedig több helyen is beázott, így aztán aki csak tudott, egész délután és este-éjjel segített, söpörte és itatta fel a játéktérről a vizet...
- Én nem tudom, mi járt akkor az ETO edzője, Róth Kálmán fejében, de nyilván tudta, mit miért csinál. Az tény, hogy a hat gólos hátrány egy lélektani határ volt, ami tudtuk, hogy be lehet hozni, és sikerült is. Ma már, amennyire felgyorsult a játék, az akár 8-9 gólos hátrány is ledolgozható ideális esetben. Ez a csarnok téma szintén érdekesen alakult: behívott minket az elnökünk az irodába BB-vel (Balogh Beatrix), s megkérdezte, mit szólnánk ahhoz, ha a jégcsarnokban játszanánk a finálét? Naná, hogy belelkesedtünk, mert mi anno a BL-siker idején ugyancsak a helyi, a dunaújvárosi jégcsarnokban játszottuk a döntő meccset. Aztán jött az a "huncut" hét, mivel az eső megtréfált minket, talán egyszer tudtunk edzeni a helyszínen az eső miatt, lementünk így Várpalotára, meg ahová csak lehetett, ahol normálisan lehetett gyakorolni a döntő ütközetre.
Azt sem feledem soha, amikor a meccset megelőző este mentem be a jégcsarnokba, s a Gizi néni, aki a mi mindenesünk volt anno, vödrökbe meregette néhány ember segítségével a vizet, s nézegette, melyik van tele, úgyhogy én is segítettem egy darabig, vittük és öntöttük ki a vizet, hogy úr Isten mi lesz itt holnap?
De aztán az égiek megszántak minket, az eső elállt, másnapra kisütött a nap, a pálya játékra alkalmassá vált a mérkőzésre, a többi pedig már történelem, a vége egy nagy eufória volt...
- Az EHF-siker szenzációs volt, ugyanakkor a bajnokságban akkor, de sem előtte, sem utána nem jött össze a dobogó, sorozatban negyedik lett a csapat az NB I-ben. Összességében miként értékeled a fehérvári időszakodat?
- Így utólag azt kell, hogy mondjam: annyira voltunk jók, amennyit elértünk. Az EHF-kupára végig tudtunk koncentrálni, de párhuzamosan a bajnokságra már nem jutott elég erő, koncentráció. A szezon folyamán, ahogy mentünk előre, a fókusz elcsúszott a nemzetközi szereplés felé, mert erre voltunk alkalmasak, az EHF-re tudtunk minden tekintetben rákészülné és azt végig vinni.
- Bár tudom, hogy ez egy "gyilkos" kérdés, de felteszem: a temérdek trófea, cím közül melyik áll a legközelebb hozzád, ami legkülönlegesebb számodra?
- Az összes érem közül - itt most csak a klubsikereket említeném - a BL-győzelem a legkedvesebb, ami leginkább visszaadja az egész csapatnak, szakmai stábnak, az egész team-nek a sokéves munkáját, ami a csúcsig vezetett, mert evidens, hogy ez nem a semmiből jött, ezért ez a legkedvesebb nekem.
- Pályafutásod során számos kiváló edzővel keze alatt játszottál. Ki az, akit ki tudsz emelni közülük? Természetesen mondhatsz több nevet is.
- Hú, ez így is nagyon nehéz! Az számomra evidens, hogy a 23 éves aktív időszakomat megalapozó gyerekkori testnevelőm, Rezsek Győző és első edzőm, az Uzsoki Laci bácsi, akik az első hat évemet meghatározták, egyben megalapozták a későbbieket, őket nem hagyhatom ki, ha ők nincsenek, nem valószínű, hogy bármeddig is jutok. Horváth Ervin nevét szeretném még megemlíteni, aki nagyon figyelt rám, amikor Dunaújvárosba kerültem, ő volt akkor az edzőnk és a "keresztapám", akitől a bizalmat és a hibázás lehetőségét is megkaptam az elejétől kezdve. Akinél pedig érett, tudatos kézilabdát játszó felnőtté váltam, aki által egy sztenderd tudást vihettem fel a pályára, ő Zsiga Gyula, illetve az aktív élsportolói pályám végén, amikor hazajöttem Dániából, már itt Fehérváron a Szabó Edina, aki segített a már néha el-elcsúszó fókuszomat egyensúlyban tartani, amikor már tudod, hogy mész kifelé az aktív érádból, figyelve már picit a civil szférádra, ő mindig segített a megfelelő koncentráció és motiváció szinten tartásában.
- A kérdés változatlan, csak a szereplők változnak: játékostársak tekintetében kik voltak a legmeghatározóbbak?
- Ez sem könnyű, de
gyerekkoromban már nagyon jó barátnőm, kortársam és csapattársam, Németh Helga az első, akit említenék. Együtt nőttünk föl, együtt késtünk el edzésről, amikor cicát mentettünk, később is többször játszottunk egy csapatban, úgyhogy vele mindent "is" megéltünk együtt,
ő kívánkozik az élre
- Ezt nem csodálom, ismerve mindkettőtöket, a jó értelemben vett női "zsiványságotokat", talpraesettségeteket...
- Több klubban is összefutott az életünk, a válogatottban is sokszor szerepeltünk együtt, vele csukott szemmel is megértettük egymást. Aztán ki kell emelnem a Kocsis Böbét, aki amolyan tyúkanyó volt nekem a kezdeti újvárosi években, a párom a labdás gyakorlásoknál, az ügyességi feladatokban, igazi csapatkapitány, akire mindig számíthattam, ő volt az elpusztíthatatlan erő. Aztán sorolom: Balogh Bea, Bohus Bea, Simics Judit, vagy éppen Oblisz Anita, aki nem tartozott a klasszis sztárok közé, mégis tanulhattam tőle sok mindent, pl. azt hogyan kell hangyaszorgalommal és nagy lelkesedéssel, odaadással edzeni, játszani. Kint, dániai létemben a kor talán legnagyobb gólvágó klasszisa, Kjersti Grini, aki újat hozott az életembe a "nem sikerült, jó, megyünk tovább, csináljuk!" mentalitásával, a sikerek, kudarcok feldolgozásával, sikerorientáltságával.
- A hajrához érkeztünk: a mindig sportos Siti család most mennyire az? A kislányod, aki már nem is ennyire kicsi, ha jól tudom, követett a pályán, ám most csend van körülötte, mi az oka?
- Zitu 18 éves lesz hamarosan. Nála nem volt olyan célunk, hogy mindenáron legyen kézilabdázó, élsportoló, semmit sem erőltettünk az édesapjával, Krisztiánnal (Erdei Krisztián, szintén kiváló játékos volt), nem voltak, nincsenek is olyan beteljesületlen álmaink, amit a gyerek által akartunk volna pótolni, ő akart játszani, mindössze arra tereltük, hogy szeresse a sportot, a mozgást. Persze, ezt szívta magába, ezt látta nap mint nap, a pályán volt velünk, vonzódott a labdához, nem is volt tehetségtelen. Oda is állt elém és kijelentette, hogy "Anya, én nálad is jobb leszek!" Itt kezdett Fehérvárom, aztán én "NEKA-létem" okán ő is lejött Balatonboglárra, majd nagyon gyorsan összeszedett egy vállideg-sérülést, ami megfosztotta az álmaitól. Szerencsére azért megtalálta a maga útját, amiben én támogatom. Sajnos ő nem volt olyan szerencsés, mint én, de igényes önmagával szemben, jár gyógytornára a válla miatt, személyi edzésre, spinningre, edz futópadon, fitten, sportosan tartja magát, most ez a maximum, amit meg tud tenni.
- Veled, mi van mostanság? Dolgoztál itt Fehérváron, voltál a válogatott másodedzője is, ma pedig van a NEKA, ingázás Fehérvár és Balatonboglár között, ez szinte napi penzum, ahogy én tudom, de nyilván ez nem csak ennyi. Például hogy megy az utánpótlás gardírozása?
- Nem vagyok egy vándormadár típus manapság sem, 2002 és 2015 között dolgoztam Fehérváron, előbb játékosként, majd technikai vezetőként, másodedzőként, és éppen idén lesz 10 éve, hogy úgy döntöttem, megnézném, kipróbálnám magam az utánpótlásban a NEKA-nál, ami akkor még az első akadémia volt az országban. Nagyon jó közegbe kerültem, s bár valóban van rutinom a felnőttek mellett, válogatott és klubszinten is, de az én karakterem, személyiségem önálló edzőként jobban passzol a gyerekekhez, az utánpótláshoz. Ez az a feladat, amit vezetőedzőként is jól kezelek, ami jól áll nekem.
- Milyen tanácsot tudsz adni azoknak a kislányoknak, akik most vannak abban a korban, amikor te is kezdted anno, és arról álmodoznak, hogy hasonló sikereket érjenek el, mint te. Mire figyeljenek, mit tegyenek annak érdekében, hogy a nyomdokaidba lépjenek?
- Anélkül, hogy szeretnéd, hogy ne lenne meg benned, hogy te ezt akarod és imádod csinálni, nehéz bármit és bármiben is előre jutni. Sokszor érik a gyerekeket ma olyan hatások, amelyeknek az az üzenetük, hogy kevés energiával tudsz nagy sikert behúzni, de ez nem lehetséges. Nem megbántva semmit és senkit, tök jók ezek az Insta-sikertörténetek, de a való világ, a szürke hétköznapok arról szólnak, hogy priorizálsz, figyelsz az étkezésedre, a pihenésedre, akarod, tudod kezelni a nehézségeket, a sikereket, és persze van egy segítő családi bázis mögötted, ami ugyancsak nélkülözhetetlen. Hiszek a támogató közegben, de legfőképpen abban hogy saját magad tudd elérni, hogy motivált maradj és semmiképpen se gondold azt, hogy azért, mert tehetséges vagy, az önmagában bármire is elég. Sajnos nagyon sok tehetséget láttunk elkallódni a nem megfelelő hozzáállás, motiváció miatt. Összefoglalva tehát:
ha sikereket akarsz elérni, legyél tehetséges, legyél alázatos, legyen kellő hited, mert anélkül nem megy semmi, higgyél magadban, az edződben, abban amit csinálsz, hogy ez egy jó kombó, és akkor ez átsegít mindenen, hiszen egy állandó önmegújulás kell az ember életében, hogy ne lakjon jól egy részsikerrel, tegye azt gyorsan a helyére és menjen tovább a következő cél felé.
Ez így tud működni.
- Egy bónusz a végére - bár meglepne bármiféle negatív válasz -, elégedett vagy azzal, amit elértél a pályafutásod során? Nincs benned hiányérzet? Na jó, nyilván az utolsó percekben elbukott olimpiai arany picit mindig fájni fog, de azt leszámítva.
- Nincs, az olimpiai döntőt azt igen, nagyon sajnálom, hogy nem sikerült a vége, mert nagyon közel voltunk hozzá, de igazából meg előtte azt mondtam magamnak, hogy "Úristen! Én sétálok itt a döntőben a pálya felé, miközben eddig tévén néztem, hogy hú, de jó nekik, hogy oda jutottak." Úgy éltem meg ezt az egészet és utólag azt mondom, hogy igen, nekem a kézilabda ilyen volt. Megtaláltam és kimaxoltam a lehetőségeimet, ami ebben benne volt.
