Babiczky Tibor - a fehérvári kézilabda elnyűhetetlen mindenese
Babiczky Tibor - a fehérvári kézilabda elnyűhetetlen mindenese
Babiczky Tibor - a fehérvári kézilabda elnyűhetetlen mindenese- Annak idején, valamikor nagyon régen, a kis Babiczky Tibi hogyan, miképpen ismerkedett meg a sporttal, a kézilabdával?
- Én sok mindent kipróbáltam gyerekként, nem a kézilabda volt az egyetlen, például atletizáltam. Gyöngyösön a Varga Pali bácsi hívott engem kézilabdázni, de akkor én már középiskolás voltam. Az osztálycsapatban, iskolacsapatban lőttem meccsenként a húsz gólokat, ami felkeltette a Pali bácsi figyelmét, ezért irányított a sportágba. Az Egyesült Izzónál kezdtem a pályafutásomat, majd onnan hívott Fehérvárra a Szondi SE a 70-es évek közepén. 1975-ben kerültem ide, először nem akartak elengedni, egy évig ment a huzavona, aztán a Szondi bevonultatott, így a honvédség megoldotta a dolgot. Örültem, nagyon boldog voltam, hogy itt kötöttem ki, életem egyik legjobb döntése volt ez, egyben legszebb időszaka.
- Annak idején, az a "nagy" Szondi kétségtelenül egy nagyon komoly csapat volt.
- Igen! 1976-ban ért az a gárda a csúcsra a bajnoki bronzéremmel. Nemzetközi sztárok, sőt, világsztárok szerepeltek abban a csapatban, olimpikonok, világválogatottak, így Bartalos Béla, Kontra Zsolt és számos kiválóság. Pál Árpi, Gede Pista, Madár Imre, Ulcz Laci, Végh Józsi, Vura Józsi, lehetne még sorolni. Tulajdonképpen ez a 76-os eredmény volt a legkiemelkedőbb, majd néhány év múlva már fogyott a pénz, a támogatás a csapatnál, a sorkatonai szolgálat lerövidülésével, majd megszűnésével pedig teljesen el is lehetetlenült a Szondi. Ezt én mind végig kísértem, 1975-től 1993-ig voltam a klub tagja, először játékosként, majd egy komoly sérülésem okán visszavonulva már az aktív játéktól az utánpótlás edzőként kezdtem el tevékenykedni. Szépen, fokozatosan elvégeztem a szükséges iskolákat, megszereztem a segédedzői, középfokú edzői, majd a TF-en a szakedzői képesítést is. '93 tájékán, amikor már teljesen kicsúszott anyagilag a talaj a Szondi lába alól, akkor keresett meg a női csapat, az akkori KÖFÉM SC, hogy építsem fel a klub utánpótlását, mert teljesen romokban van. Akkor kerültem át a női vonalra, ami mellett máig kitartok.
- Ahogy én emlékszem, akkoriban gyakorlatilag szinte nem is volt utánpótlás a klubnak, nem is tudtad volna a nullánál sokkal feljebb kezdeni...
- Valóban. Viszont még két mondatot hadd mondjak a Szondival kapcsolatban:
én soha nem voltam sztárjátékos, viszont rettentő büszke voltam akkor és vagyok ma is, hogy a már említett sztárokkal, Bartalossal, Kontrával és a többiekkel egy csapatban szerepelhettem, illetve az ő oldalukon más csapatok klasszisai ellen játszhattam. Ez nagy büszkeséggel, dicsőséggel tölt el.
Na, de vissza az utánpótláshoz, a kezdetekhez! Tulajdonképpen amikor ide jöttem - hiszen most is itt a Köfém csarnokban beszélgetünk, ahol évtizedek óta a női csapat játszik -, öt-hat gyerek volt összesen, márpedig kötelező volt komplett csapatot indítani az utánpótlás bajnokságban is az élvonal klubjainak, de rászervezés, építkezés nélkül nem tudott volna kiállni egy komplett csapattal a Köfém, illetve aztán Cerbona néven futó csapa. Elmentem iskolákba toborozni, hívtam a gyerekeket, s nem is volt sikertelen a törekvésem, szépen bővült a létszám. Akkor még kevésbé vitte el a gyerekeket a digitalizáció, az internet, a közösségi média, úgy általában a modern világ. Elkezdtem a dolgozni a gyerekekkel, de volt egy kis gondom: a Cerbona, a névadó főszponzor vezérigazgatója, Csodó Tibor behivatott, miután kerestem, hogy szeretnék még fejlődni, tovább bővíteni az utánpótlás bázist, és közölte, hogy ne szárnyaljak nagyon, mert éppen csak annyi pénze van a klubnak, hogy a bajnokságban a felnőttek biztonsággal végig tudják csinálni az adott idényt, másra nem telik. Mindenesetre egy stabil középcsapatot sikerült utánpótlás szinten felmutatnunk.
- Aztán az évek során lettél minden, talán portás nem, de másodedző, technikai vezető, létesítményvezető, sőt, játékvezető igen, ami nagyfokú elkötelezettséget mutat a kézilabda irányában. Láttam ezt magam is közelről, hiszen rövid ideig dolgoztunk együtt ennél a csapatnál.
- Tulajdonképpen abban az időben, az ifi edzőség után, akkor kerültem a felnőtt csapathoz, amikor a Köstner Vilmos ide került. Ő kért fel, hogy legyek másodedző, majd két esetben hozta úgy a sors, hogy be kellett szállnom ideiglenesen első számú trénernek is, mert éppen vagy kirúgták az aktuális edzőt, vagy magától ment el. Összességében sokat dolgoztam a csapattal edzőként, majd később adódott a lehetőség, hogy létesítményvezető legyek, én pedig elvállaltam. Akkoriban már játékvezető is voltam, többnyire az NB I/B-ben fújtam a sípot, de néhány NB I-es férfi meccs is jutott nekem Marczinka Csabával, majd a Skriba Zsoltival. Elég jól ment ez is, úgy gondolom, jó értékeléseket, visszajelzéseket kaptunk. A bíráskodást csak úgy tudtam megoldani, ha létesítményvezető vagyok, mert hétvégenként elfoglaltságaim voltak ezzel kapcsolatban.
- A sok feladat, munka közül mi az, amire így utólag azt mondod, hogy, na, ez az, amit mindvégig csinálnék, ha újra kezdhetném?
- Pici hiányérzet volt, van bennem, mert az edzősködés tekintetében mindig olyan feladat jutott nekem, amikor tüzet kellett oltani, amikor egy rossz széria volt, kirúgták a vezetőedzőt és nekem kellett beugrani, egyedül az akkor már NB I/B-s Szondinál adódott, hogy én kezdtem el felépíteni a csapatot és kétszer is bronzérmesek lettünk. Ezek jók voltak, de pici hiányérzetem lehet. Játékvezetés terén szintén, mert akkor, amikor oda kerültem, hogy NB I-ben stabil játékvezető lehettem volna, akkor a szövetség furcsa döntése okán nem kerültünk be a 15-be, ami nem csak számomra, számunkra volt érthetetlen, hanem azok számára is, akik ismertek bennünket és a tevékenységünket is. Akkor döntöttem el, hogy felhagyok a játékvezetéssel, mert ha a szakma azt mondja, s ha mi is azt érezzük, hogy oda valók vagyunk, de mégsem kapunk lehetőséget a rendszeres élvonalbeli tevékenységre, akkor hogy lehet az, hogy mégsem vagyunk ott?
- Tehát, akkor ez a két vonal maradna, vagy ezek közül az egyik, amit végig szeretnél csinálni, ha ismét elindulhatnál az utadon?
- Nézd,
az életem során sok minden történt, akár szándékosan, akár véletlenül, én semmit nem bántam meg. Büszkén vállalom az összes feladatot, munkát amit én csináltam! Az volt és most is az a legfontosabb, hogy amit teszek, azt teljes szívvel, odaadással teszem, minden tekintetben a tudásom legjavát adva.
A mai napig benne vagyok a sportágban. Nyugdíjazásom okán a létesítményvezetést átadtam egy kolléganőmnek, viszont versenybíróként még mindig dolgozom, jövő héten is megyek Veszprémbe élvonalbeli mérkőzésre ténykedni, az NB I-ben dolgozom a Papp Andris kollégámmal, itt a csapatnál pedig a meccsekkel járó részfeladatokat intézek, a zsűrivel, játékvezetőkkel kapcsolatos dolgokat. Szóval vagyok, csinálom, amit lehet és amit tudok.
- Idén ősszel lesz 70 éves, van mire visszaemlékezned. Én arra emlékezem veled kapcsolatban, hogy amikor együtt (is) dolgoztunk itt a klubnál, mindenki szeretett, te voltál mindenki "Babája". Ez a becenév például honnan jött?
- A Köstner Vilitől! Amikor ő lett itt az edző, mondta, hogy "Babiczky, Babiczky, Baba! Ez jobb, ezentúl Baba leszel!" És rajtam is ragadt.
- Gyorsan hozzáteszem, az akkori csapat is "baba" volt, miként maga az edző, hiszen Köstner Vilmos méltán elismert szakembere a sportágnak.
- Igen, Vilkóval ma is gyakran beszélünk, ha erre jár, beugrik hozzánk, bár Debrecen azért nincs a szomszédban, ahol ő él. Nagyon kedvelem a mai napig. Nekem mindig fontosak voltak az emberi kapcsolatok, a barátságok, ezeket ápolom is, ahogy csak lehet. Nem szeretek és nem is tudok haragot tartani, ha van megoldás egy adott konfliktushelyzetre, akkor én arra törekszem. Mindig szemtől-szembe, őszintén, becsülettel. Én mindig így éltem, ezentúl is így fogok.
- 2005-ben, éppen 20 éve, ez a csapat, akkor Cornexi néven EHF-kupát nyert. Nem is akárhogyan, hiszen az elődöntőben a Ferencvárost, a fináléban pedig a Győri ETO-t győzte le, nem kis küzdelemben és nem mindennapi körülmények között. Ebből a diadalból te is kivetted a részed, mivel a mérkőzéssel járó technikai és egyéb feltételek megteremtése nem kevés feladatot adott számodra, pl az, hogy korábban soha nem tapasztalt módon a régi jégcsarnokban volt a döntő! Miként emlékszel erre vissza?
- Nagyon kemény sorozatunk volt ez, jó játékosokkal és szakmai stábbal. A végjátéknál az volt az érdekes, ami azóta sem történt meg egyik kupában sem, hogy három magyar csapat is bekerült a négy közé.
Mi a Fradit kaptuk az elődöntőben, és amikor itthon vereséget szenvedtünk, az ellenfelünk a visszavágó előtt talán egy kicsit elbízta magát, úgy hitte, ez a párharc neki már zsebben van. Csakhogy a mi lányaink kiválóan játszottak és megfordították a párharcot, döntőbe jutottak a Népligetben! Na, itt kezdődtek az igazán komoly kihívások, miután az EHF közölte, hogy a Köfémben nem lehet döntőt játszani, nem felel meg a kritériumoknak. Ekkor kitaláltuk, hogy legyen a meccs a jégcsarnokban. Először is elnökünk intézkedett, hogy kapjunk a jégfelületre alkalmas borítást Dunaújvárosból, egyebekben nekem, mint technikai vezetőnek akadt dolgom ezzel bőven. Nem volt kis meló lerakni, de megoldottuk, csakhogy a csarnok teteje akkoriban nem volt éppen tökéletes állapotban, és mivel komoly esőzés volt a meccs előtti napon, beázott és a lerakott műanyag borítás éppen kezdett volna feljönni, így 15 emberrel egész este kint voltunk és vödröket tettünk a becsorgó helyekre, hogy felfogjuk a vizet. Imádkoztunk, hogy ne essen több már a meccsig. Sikeresen tettük.
Elállt az eső, így alkalmas volt a játéktér a meccs megrendezésére. A lényeg azonban a szakmai rész volt és a végeredmény, ahogy kialakult. Az első meccsen Győrben nagyon simán kikaptunk, ha a végére nem vesz vissza az ETO, amely már 8-10 góllal vezetett, s nem tudtunk volna hat találatra faragni a hátrányunkat, akkor semmi esélyünk sem maradt volna a visszavágóra. De a Győr korán örült, behozta a végére az ifiket, így nem nőtt, csökkent a különbség, ami minket életben tartott. Ennek dacára is ők maradtak a toronymagas favoritok, csakhogy a mi lányaink is látták az esélyt, hogy ezt némi szerencsével és nagyon jó kézilabdával meg lehet fordítani. Egyébként annyira biztosra mentek Győrben, hogy több millió forintot költöttek előre az ünnepségre, a körítésre, már az is megvolt, hogy a busz az ETO-s lányokkal pontosan hová fog begördülni és beállni a város központjában, ahová rámpát is ácsoltak. Ne feledjük, addig még nem nyert nemzetközi kupát az ETO, ez lett volna az első!
Meggyőződésem, hogy ha ezt a meccset kilencvenszer lejátszottuk volna, abból nyolcvankilencszer a Győr nyer, de ezen a mérkőzésen nekünk minden sikerült, a lányok, mint az istenek, úgy játszottak! A kapuban a "Susu" (Sugár Tímea) mindent fogott, a mezőnyben is minden ült. Lefaragtuk a hatgólos hátrányt, a hajrában már tízzel vezettünk, végül kilenccel győztünk! Fantasztikus diadal volt, életem legnagyobb élménye.
Akármi történhet már, ezt felülmúlni nem lehet.
- Az EHF-kupa diadaltól elvonatkoztatva, mi volt a legnagyobb élmény még a sportágban számodra? Pozitív, akár negatív, több is lehet.
- Sok csodálatos pillanatot, élményt éltem át a pályán és azon kívül is. Játékosként például jó szívvel emlékezem vissza a frankfurti újévi kupákra, amelyekre rendszeresen kijártunk, s játszottunk a kubai válogatottal, a világ talán akkori legjobbjával, a CSZKA Moszkvával és klasszisok sorát felvonultató csapatok ellen is. Itthoni élmény még az, amikor a Nagyerdei stadionban 10 ezer néző előtt (!) játszottuk a Varga Pistával és Süvöltős dokival felálló Debreceni Dózsával, vagy itt Fehérváron a híres - sajnos már nem létező - "Gödörben" az Elektromossal vagy a Honvéddal küzdöttünk és kaptuk is el őket néha. Ez az 1955-ös születésű magyar férfi kézis korosztály egy zseniális korosztály volt: Kovács Péter, Kenyeres Józsi, Kontra Zsolt, Pál Árpi, mind rendkívüli spílerek, akik ellen, illetve többük esetében velük együtt nagyon nagy élményt jelentett játszani.
- Elégedett vagy, amit elértél a sportágban?
- Igen. Ez nem kérdés, mindig elégedett vagyok. Azt amit én kitűztem magamnak célként, azt a legjobb tudásom szerint igyekeztem elérni, s ez sikerült is jórészt. Nincs bennem semmiféle olyan hiányérzet, hogy én bármit ellazáskodtam, elszalasztottam volna, amit adott nekem a sors és amit lehetett, azt én mindig megcsináltam. Boldog vagyok, hogy ilyen életem lehetett, boldog vagyok, hogy ennek legnagyobb részében azzal foglalkozhattam, amit szeretek, s a mai napig ezt tehetem!
