Őze Tibor: az igazi motiváció az, hogy ki tudjam valakiből hozni a benne rejlő tehetséget
Őze Tibor: az igazi motiváció az, hogy ki tudjam valakiből hozni a benne rejlő tehetséget
Őze Tibor: az igazi motiváció az, hogy ki tudjam valakiből hozni a benne rejlő tehetséget- Régóta követem az edzői, testnevelői tevékenységedet, amely az elmúlt időszakban már inkább a gyaloglásról szól, legalábbis az eredményességet illetően. Nem véletlenül vagy az atlétika helyi "gyaloglópápája", akinél országos összevetésben sem sokan vannak jobbak, eredményesebbek. Mielőtt azonban a jelenlegi helyzetről beszélnél, kérlek avasd be az olvasókat abba a titokba, amely arról szól, hogy a gyermek Őze Tibi nagyjából mikor és hogyan került kapcsolatba a sporttal. A kezdetektől a futás, az atlétika volt a szerelem, vagy netán más sportág fogott meg először?
- Ráhibáztál: nem atlétaként, hanem tornászként kezdtem Szentgotthárdon kisiskolásként, aztán amikor Fehérvárra kerültem a 60-as években, akkor jött a foci, mert a testnevelőm nagyon labdarúgócentrikus volt, s csak ezt követően érkeztem meg az atlétika, a futás világába, ugyanis éppen ennek a testnevelőmnek az unszolására részt vettem egy diákolimpián, amit megnyertem, ennek okán hívtak a MÁV Előrébe atletizálni. A középiskolában kézilabdáztam, innen vezetett egyenes út a tanári pálya felé.
- Konkrétan mi terelt később edzőként a hosszútávfutás és a gyaloglás felé?
- Érdekes történet. Még a 80-as években az Ikarusnál az egyik kollégámat rávettem arra, hogy kezdjen el foglalkozni gyaloglókkal,
amikor pedig a 90-es évek hajnalán megalapítottuk a Hunyadi DSE-t, akkor nem volt kiemelkedő képességű futónk, viszont közülük többen is jó alapokkal rendelkeztek a gyalogláshoz. Mind a kettő keringési sportág, amelyeknél sokat kell edzeni, viszont a nagyon jelentős különbség az, hogy a futásban nem túl kiemelkedő, kevésbé gyors gyerekek is sikerélményhez jutottak azzal, hogy kipróbálták a gyaloglást. Itt volt az a pont, hogy először csapatokat szedtem össze, indultam velük csapatbajnokságon, de mellette futóim is voltak szép számmal, nem is rosszak. Aztán valahogy a futásról átcsúszott a tevékenység java a gyaloglás felé, mivel jöttek az egyéni eredmények.
Érdekesség, hogy a "fagyi visszanyalt", mert most a csoportom nagyjából harmada ugyancsak futó. Ha valaki nem szeretne gyalogolni, jöhet futni, nálunk nincs kényszer, hogy csak a gyaloglással foglalkozunk, bárkit szívesen fogadunk.
- Kicsit előre szaladtunk az időben, így lépjünk vissza egy picit még Szentgotthárdig. Onnan miként vezetett éppen Székesfehérvárra az utad?
- Úgy, hogy az édesapám az 50-es években minisztériumi dolgozó volt, s gyakran helyezgették ide-oda, ahol úgy gondolták, hogy az ő munkájára szükség van. Akkoriban nem volt választási lehetőség, nem lehetett a pártnak nemet mondani, így ahová helyezték, menni kellett TSZ-t, gazdaságot csinálni, így vándoroltunk családilag városról városra. Úgyhogy én eredendően Mezőhegyesen születtem Békés megyében, de megjártuk Zalaegerszeget, Sárvárt és Szentgotthárdot, sőt, közben Mezőhegyesre is vissza kellett menni. Édesanyám unta meg a vándoréletet a 60-as évek közepén, megmakacsolta magát, úgy döntött, ő bizony nem megy innen már sehová! Nagyjából 60 éve élek itt már.
- Megbántad, hogy itt ragadtál?
- Igazából nem, de ez egy jó kérdés, mert gyakran éreztem azt korábban, hogy nem köt le semmi, bárhol, ahová vet a sors, meg tudom állni a helyem. Ez lett a vándorélet következménye, mivel gyerekként nem alakult ki kötődésem egyik lakóhelyünkhöz sem.
- Vissza a szakmához és időben is a 80-as évekhez: az Ikarusban már voltak remek eredményeid, amit elértél a tanítványaiddal. Talán nem kényelmetlen erről beszélni, hiszen rég volt, de egyértelmű, hogy az első komoly sikereidet az ex-nejed, akkori nevén Őzéné Sipka Ágnes szállította.
- Igen, mi Ágival egy csoportban futottunk a TF-en, ott ismerkedtünk meg, majd ebből lett barátság, végül házasság.
A 80-as évek elején, talán 1982-ben a maratonifutás bekerült a hivatalos nemzetközi programba és Magyarországon is bajnoki versenyszám lett, akkor úgy határoztunk, hogy a 3000 méter helyett a maratonra helyezzük a fő hagsúlyt. Ez annyira jól sikerült, hogy 1986-ban Ági a 6. helyen állt a világranglistán és ő volt az első magyar nő, aki 2 óra 30 percen belül futotta le a maratoni távot!
Mondható tehát, hogy jó döntést hoztunk.
- Nehéz volt férj-feleség viszonylatban együtt dolgozni? Szerencsés egy ilyen kapcsolat a sportban?
- Na, látod, te is nevetsz ezen a kérdésen! De a tréfát félretéve állítom, hogy vannak, legalábbis a mi esetünkben voltak előnyei és hátrányai is. Amikor sokkal fiatalabb voltam, akkor nem éreztem, hogy ez szerencsés, mert hazavittük a problémákat, otthon beszéltük át, hogy mit miért és miért nem. Ma már azt mondom, hogy sokkal több türelem kellett volna mindkettőnk részéről, a problémákat pedig nem kellett volna hazavinnünk, hanem kint hagyni a pályán.
- A pályán, ahol most is állunk, a Bregyóban, ahol éppen iskolás gyerekek körözgetnek, de a te tanítványaid is szoktak, klub és iskolai szinten egyaránt. Apropó klub! Van egy saját alapítású egyesületed, a Hunyadi DSE, ám az elmúlt években már a Honvéd Szondi SE szakosztályának vezetőjeként, edzőjeként találkozhattunk a neveddel. Miképpen jött a szondis szál, egy olyan klubbal való együttműködés, amely a korábbi eredményes birkózóiról, hajdani nagy kézilabda csapatáról volt híres, viszont atlétái soha nem voltak korábban?
- Ez egy három évvel ezelőtti történet, amikor a Szondit a Nemzeti Sportügynökség felkérte arra, hogy a Sportoló Városok programban legyen Székesfehérvár koordinátora, tehát a Szondit jelölték ki itt a városban annak az egyesületnek, amely taglétszámánál, szakosztályainak mennyiségénél fogva lehetett ennek az úttörője, amiért a sportügynökség egy nagyon komoly összeggel megtámogatta az egyesületet. Ennek viszont komoly létszám- és eredményességbeli feltételei voltak, így került szóba, hogy mi beszállunk szakosztályként a Szondiba, emelve a létszámot, a szakosztályok számát és az eredményességet egyaránt.
- Hunyadi DSE ezzel inaktív lett? Mert azért azt a kis egyesületet te alapítottad, mindig is te voltál az "apukája".
- A Hunyadit is megtartjuk! Pont ahogy mondtad, az ez én "édes gyermekem", ragaszkodom hozzá. Akkor hoztuk létre, amikor az Ikarus gyakorlatilag megszűnt a rendszerváltáskor a gazdasági problémák okán. Nem tudható, hogyan alakul a jövő, amúgy is szeretem, ha több lábon állok, ez is az oka, hogy megtartottam a Hunyadit, tehát köszöni, jól van és él!
- Mennyire volt nehéz a nulláról építgetni az új szakosztályt?
- Nem volt ez probléma, mert adminisztrációs szempontból a versenyzőimmel együtt átkerültünk a Szondihoz, átvétellel átjöttünk, tehát a gyakorlatban sok változás nem történt, nem kellett új szakosztályt építeni a Szondiban. Csak a címke változott a fejünk fölött és a pólónkon, öltözékünkön, a zöldet lecseréltük pirosra és folyamatos volt az a munka, amit addig a Hunyadiban végeztünk el.
- Egy név: Tóth Norbert. Egy versenyző, aki most van talán pályafutása csúcsán, három országos rekord birtokosa, ott volt az olimpián Párizsban, ha csak tartalékként is, de megjárta az ötkarikás játékokat. Ő a legújabb reménységed, elit tanulód, aki a te segítségeddel és irányításoddal érte el kiváló eredményeit. Mit lehet róla tudni? Mivel a gyaloglás nem éppen kirakatsportág, nincs a médiák érdeklődésének homlokterében, viszont ő megérdemli azt, hogy beszéljünk róla külön is.
- Ő egy érdekes történet.
2015 és 2017 között három évig tanítottam Csóron is, Tóth Norbi ott volt tanítványom hatodik-hetedik osztályos korában, de focizott, hallani sem akart másról. Csakhogy volt egy olyan osztálytársa, aki hajlott a szép hívó szóra, eljött hozzám edzeni, indult versenyeken és mindjárt az első évben három országos bajnokságot nyert! Na, erre figyelt fel Norbi, mondván, erre ő is képes lenne, így végül ő is megérkezett az én csapatomba, a gyaloglók közé.
Először csak hetente egy-két alkalommal, még csinálta mellette a focit is, aztán ahogy jöttek az eredmények nála is, egyre többet jött edzeni és szépen lassan a foci elmaradt, győzött a gyaloglás. Akkor volt egy nagyon jó csapatunk a 2001-2002-es születésűekből, köztük volt öt válogatott versenyző, velük nagyon jól lehetett dolgozni, egészen a COVID utáni időszakig, amikor ez a garnitúra leérettségizett és a legtöbben "kirepültek", mert elmentek más városok egyetemeire tanulni, Norbi viszont maradt, mert bár Győrbe vették fel a Széchenyi Egyetemre, ott egy olyan szakot választott, a sport és rekreációt, ami mellett tudta nálunk folytatni. Ehhez nagy segítséget nyújtott a Szondi, mert egyből egy sport ösztöndíjat adott neki, ami által anyagilag tudtuk támogatni három éven keresztül, bízva abban, hogy az egyetem után a Szondihoz fog jönni. Így is történt, a mi főállású sportolónk lett, majd úgy alakult, hogy jelentkezett a sportszázadba, ahová egyesületi támogatással be is került, éppen most esik át a kötelező alapkiképzésen Várpalotán, ahol remélhetőleg megtanítják lőni is.
- Mi kell ahhoz, hogy valakiből jó gyalogló lehessen? Fizikai paraméterek, magasság, elhivatottság, kitartás, mik a legfontosabbak?
- Pont ezek, amiket felsoroltál! Leginkább az kell hozzá, hogy akarja csinálni, aki belevág a gyaloglásba. A megfelelő szándék, elhivatottság fontos, rendelkezzen olyan belső motivációval, hogy ő ebben tényleg jó akar lenni, és az alkati tényezők is számítanak. Hihetetlen fontos a családi háttér is, mert anélkül nem lehet ideális munkát végezni, előre lépni, szükség van a támogató családra. Tehát összetett a dolog, kell a sikehez a jó szakmai munka, erőnléti munka, felépíteni azokat a versenyszámokat, amelyekben az adott sportoló eredményes tud lenni, majd ezekhez jön a már említett családi háttér és természetesen az egyesületi háttér, valamint legfőképpen az akarat. Tóth Norbi esetében ezek mind adottak voltak, ezért tart ott, ahol.
- Te magad is ott vagy, ahol: igen jól pozícionálható módon az atlétika, ezen belül a hosszútávfutás és a gyaloglás elitjében, edzői szinten. Mi az, amit úgy érzed, hogy adni tudtál ennek a sportágnak, és amit kaptál tőle, általa?
- Amit kaptam, az a lényeg: a sok élményt, az első sikereket, amikor az első bajnoki címeket megszereztük, amikor jöttek az első rekordok, ezek mind Sipka Ági nevéhez kötődnek, de említhetem Kovács Józsit vagy éppen Zsigovics Tibit, Erdélyi Andreát, Majzer Ildikót, aztán később Horváth Bélát, Farkas Ágotát - Gábor fiamat ki ne hagyjam, ő is ide tartozik -, Varró Katit, Papp Dénest, így, velük jutottam, jutottunk el a máig. Ők és a közösen elért eredmények, a melléjük társult élmények meghatározták az egész pályámat, motivációmat. Egyébként most, mielőtt fejben készültem kicsit erre a beszélgetésre, akkor döbbentem rá, hogy már
44 éve dolgozom a szakmában edzőként és talán egy, maximum két olyan évem akadt, amikor nem volt magyar bajnokom, válogatott tanítványom. Számomra az az igazi élmény és motiváció, ha látom valakiben a tehetséget és azt ki tudom belőle hozni, nyilván az alany segítségével. Nekem ez a legnagyobb kihívás,
egy belső motiváció a részemről.
- Megérte? Ha visszatekintesz a kezdetekre, ha újrakezdhetnéd, ugyanezt az utat választanád?
- Nem feltétlenül, megmondom őszintén. Gyakran el szoktam gondolkodni azon a kérdésen - mivel komolyan érdekel a Buddhizmus -, hogy a következő életemben szeretnék-e emberekkel foglalkozni? A válasz pedig egyre inkább az, hogy nem. Ha újra kezdhetném, szeretnék egy csendesebb foglalkozást, mert minél jobban belelátsz, minél jobban kvalifikált versenyzőid vannak, annál inkább látod, hogy ez nem egy ideális világ. Amikor alulról felfelé törekszik egy 10, 12, vagy 14 éves gyerek, aki még nem lát bele, nem lát a dolgok mögé, neki még ideális ez a dolog, abban a hitben van, hogy a sport, az atlétika tiszta, a versenyszámoknál az eredmények számítanak. Nem, sajnos, amikor már élsportolóval, olimpikonnal dolgozol, akkor látod, hogy rettentő sok háttér dolog is akad, ami bizony befolyásolja a teljesítményt, eredményességet. Szóval nem vagyok róla meggyőződve, hogy ha újrakezdhetném, ezzel szeretnék foglalkozni.
- Összességében, ha mérlegre teszed azt, amit elértél pályafutásod során, ha már ezt az utat jártad végig, elégedett vagy?
- Szakmailag kezdek közelíteni ahhoz, amit szeretnék elérni. A Norbert révén van egy olimpikonom, s itt gyorsan hozzá is teszem, hogy már 1984-ben, amikor a sportolóink nem vehettek részt az olimpián, csak az "ellenolimpián", a távolmaradó szocialista tömb országainak versenyén, akkor már volt versenyzőm, Sipka Ágnes, aki ezen szerepelt, ha már a rendes olimpiára nem volt esélye kijutni, tehát mondhatnám, hogy 40 év után újra ötkarikás résztvevővel dolgozom. Annyi mellékes körülmény van, akadnak apró sikerek, amelyek mindig tovább lendítenek a problémákon, mindig találsz tehetséges gyerekeket, szóval valahogy az ember bevonzza őket, de mint pedagógus is, azt kell mondjam, hogy igazán naivak vagyunk, mert hiszünk az embereknek, hogy a következő versenyzővel való munka már más lesz, jobb lesz, nem fogod azokat a csalódásokat újra meg újra átélni. Szakmailag tehát közelítek a céljaim felé, függetlenül attól, hogy lassan 45 éve állok a pálya szélén, de nem mindig érzem elégedettnek magam és szakmailag kiteljesedettnek ezt a pályafutást.
