Cs. Horváth Tibor: 10 évig nem voltam képes meccsre menni, annyira fájt a lelkem
Cs. Horváth Tibor: 10 évig nem voltam képes meccsre menni, annyira fájt a lelkem
Cs. Horváth Tibor: 10 évig nem voltam képes meccsre menni, annyira fájt a lelkem- Ami a kezdeteket illeti, tudom, hogy unokabátyád, az 1972-ben olimpiai ezüstérmes, későbbi BEK (BL) döntős fehérvári legenda, Kű Lajos vitt le magával már egészen kicsi korodban a Sziget utcai grundra, ahonnan a Vidihez vezetett az utad. Ott jártad végig a szamárlétrát, ám aztán mégsem a piros-kékeknél, hanem a Rába ETO-nál lettél élvonalbeli játékos, majd visszatérve Fehérvárra az akkor már NB I-es MÁV Előréhez igazoltál, amelynél fociztál korábban, alacsonyabb osztályban. Mi ennek a története? Miképpen kerültél a Lokihoz?
- Kaposváron a Táncsics SE-ben töltöttem a sorkatonai szolgálatomat, s amikor leszereltem, szabadon igazolhatóvá váltam, mivel nagy bánatomra a Videotonnál nem tartottak igényt rám. Ekkor igazoltam a kisebbik fehérvári csapathoz.
- Egykori mávelőrés labdarúgó voltam magam is, és mondhatom, hogy szinte második családommá vált a Loki már serdülő játékos koromban. Szerettem ott lenni. Te miként élted ezt meg? Szerinted is egy családias - az egykori legendás ügyvezető elnök, Dévényi Tibor szavaival élve - "kis munkás-vasutas csapat" működött "a síneken túl"?
- Igen. Itt nem voltak sztárok,
aki a MÁV Előrében focizott, szerette ezt a játékot, és a meccsekkel nem ért véget a mi együttlétünk, összetartó csapatot alkottunk a Takarodó úton eltöltött időn felül is. Együtt jártunk szórakozni, egy meccs után nem futott mindenki haza, együtt maradtunk, jó közösséget alkottunk.
A vezetők is helyiek voltak, szívügyükként kezelték a Lokit, mint például a két Bognár, Feri bácsi és Józsi bácsi, akik szintén palotavárosi családban nőttek fel a Tolnai utcában, családilag is ismertük egymást, családi barátságok is kialakultak egyes vezetőkön keresztül, nagyon meglátszott a közösségen az összetartás. A feleségek is jóban voltak egymással, közös bulikat szerveztek, a meccsek után felmentünk a klub Prohászka (akkor Lenin) úti kézilabda pályájának klubhelyiségébe, ahol "szendvics partit", klubdélután-jellegű programokat szerveztünk, ahol - bármennyire is furcsa - nem az alkohol játszotta a főszerepet. Jó közösséget alkottunk, szerettük, tiszteltük egymást.
- Én úgy hallottam, hogy jó zsugások is voltak a csapatban pályán kívül is...
- Na, igen! Gondolom a kártyázásra gondolsz. Valóban, többen is szerettek és nagyon jól tudtak is kártyázni, azonban én nem tartoztam közéjük, soha nem voltam nagy kártyabarát, nem vonzott.
- Ha nem is pontosan kronológiai sorrendben haladva, de következett a győri állomás is pályafutásod során. Ennek mi a története?
- Amikor leszereltem a honvédségtől, mélyen megérintett a Vidi mellőzése. Arra hamar rádöbbentem, hogy a MÁV Előrével nincs esély a feljebb lépésre, senki sem tartotta első osztályra alkalmasnak a klubot, de még az egy osztállyal lejjebb való szereplést sem támogatta akkor senki. Én ott voltam 23 évesen, esélytelenül arra, hogy a Lokival legyek NB I-es, amikor a szerencse a segítségemre sietett: kétszer is játszottunk a Dunaújvárossal, amelynek az a Palicskó Tibor volt az edzője, aki utána Győrbe, az ETO-hoz szerződött és ott rögtön kérte is a vezetőket, hogy szerezzenek meg engem a MÁV Előrétől. Ez sikerült, így ősfehérvári srácként a Vidi helyett a rivális Rába ETO-nál adatott meg az első osztályú bemutatkozás és szereplés lehetősége.
- Ehhez pedig nem menedzserek segítettek, mint ahogy ma divatos...
- Igen! Így van. Nem menedzserek által, de nagyon jó lehetőség állt előttem Győrben, ahol minden feltétel adott volt a jó szerepléshez. A vezetők biztosítottak arról, hogy rendszeres játéklehetőséghez jutok, lakást is kaptam általuk Győrben. A nagyobbik fiam is ott született, éppen most ünnepeljük a 48. születésnapját. Szóval tényleg minden akkor elképzelhető feltétel adott volt számomra, hogy csak a focira koncentráljak. Én úgy gondolom, tudtam is ezzel élni, hiszen már három meccs után bekerültem a kezdőbe, s ott is ragadtam, mindvégig, amíg ott játszottam. Csak akkor kerültem ki a csapatból, amikor eljöttem onnan, akikor visszatértem az időközben nem kis meglepetése már NB I-es MÁV Előréhez.
- De, ha minden adott volt az ETO-nál, ha minden klappolt és folyamatosan játszottál az első vonalban, miért váltottál?
- Ennek mély okai voltak. Nem volt igazán jó a közösség,
egyre gyakoribbakká váltak az úgynevezett "megegyezéses" mérkőzések, nevén nevezve a gyereket, pénzért adták-vették a meccseket. Én ebben a közegben már nem éreztem magam jól. Nem a pénz motivált, sportsikert akartam elérni, győzni szerettem volna, minél többször, de erre kevés esély volt így, ez a közeg erre nem volt alkalmas.
Összességében nem láttam az esélyét annak, hogy fejlődni tudjak, ez vezetett a váltáshoz. A MÁV Előre egy kis csapat volt, sokan már eleve elindulni sem akarták engedni az NB I-ben, de abban végképp majdnem mindenki biztos volt, hogy gyorsan ki fog esni az NB I-ből. Én mindenesetre úgy gondoltam, hogy ha én jó formában, jó állapotban hazaigazolok Fehérvárra a Lokihoz, tudok annyit segíteni, hogy legyen esély a megkapaszkodásra. Sajnosa távozásom nem volt egyszerű, nagyon ragaszkodtak hozzám Győrben, amit meg is értettem, hiszen biztosították a feltételeket, sokat fektettek belém, lakást is adtak, stabil játékosává váltam a Rábának, ők viszont nem értették meg az érveimet, hogy miért akarok eljönni. Ennek az lett a vége, hogy egy évet ki kellett volna hagynom a vonatkozó szabályok szerint, amit vállaltam is, de aztán a MÁV Előre ügyvezetője, Dévényi Tibor fél év elteltével meg tudta győzni az ETO elöljáróit arról, hogy mivel semmiképpen sem fogok hozzájuk visszamenni, járuljanak hozzá a távozásomhoz. Ebbe aztán végül belementek. Nagyon jól sikerült ez a fél évem, ami a szezonból maradt, gyorsan beilleszkedtem a csapatba, nagyon jó meccseket játszottunk, tudtunk mindenkinek bizonyítani, akik nem hittek bennünk. Nekem is elégtételt jelentett bizonyos mértékben a Loki szereplése, a Vidi 3-0-ás legyőzése a Sóstón kifejezetten, mivel az talán jelezte a klub illetékesei felé, hogy kicsivel többre lettem volna hivatott, ha bíznak bennem. Nagyon fájt, hogy 18 évesen egyszerűen lemondott rólam a klub, pedig korosztályomban a legtehetségesebbnek tartottak.
- A vége, az utolsó NB I-es szezon azonban mégsem lett túl szép, mivel súlyos sérülést szenvedtél, ami megfosztott több, mint 30 NB I-es meccstől.
- Sajnos itt volt egy kis probléma a MÁV Előre szakmai munkáját, lehetőségeit illetően, mivel kis csapatként nem voltak olyan anyagi lehetőségei, mint az ETO-nak, vagy más tradicionális, nagyobb csapatnak, amelyekkel a különböző feltételeket biztosítani tudták. Itt nem volt olyan lehetőség, hogy a játékosok sérülésveszélyét minimalizálni tudják, hogy mikor mennyi meccset lehet lekötni, hogy a megfelelő terhelést kapják a játékosok. Győrben minden háttér, fizikai, orvosi, technikai feltétel adott volt, ellentétben a kis MÁV Előrével. Nem véletlen, hogy az ETO-ban két teljes évet lehúztam sérülés nélkül.
A sérülésem, ami érdemben véget vetett a pályafutásomnak, egy keletnémet túrán történt, ahol játszottunk az NDK két csapatával, egymást követő két napon: az akkori időszak egyik keleti kirakatgárdájával, a Dynamo Dresdennel, illetve a második vonalbeli Lokomotiv Dresdennel csaptunk össze. Ezek felkészülési meccsek voltak. Az elsőt 8-1-re megnyertük, az alacsonyabb osztályú egylet ellen, s ezen a találkozón történt, hogy edzőnk, Szőke Miklós bekiabált nekem a pályára, hogy menjek előre, rúgjak még gólt, azok után, hogy ekkorra már kettőt szereztem...
Másnap jött a drezdai nagy klub, a bajnok Dynamo elleni meccs, ami végzetessé vált számomra, mivel nem tudtuk magunkat kipihenni, be sem melegítettünk rendesen. Egy szituációnál - talán 5-6 perc elteltével - a bal oldalon kisegítettem Tóth Lajost, kereszteztem, kirúgtam a labdát bedobásra, amikor a lendületből érkező keletnémet csatár a csípőjével "elvitte" a felső combomat, ekkor kificamodott jobbra az alsó lábszáram, elszakadt a keresztszalagom. Ennyi volt a pályafutásom.
Itt ezzel gyakorlatilag búcsút mondhattam a további élvonalbeli álmaimnak.
- Gyakorlatilag kihagytad az egész idényt, csak a zárómeccsen kaptál kevés lehetőséget a bajnok, klasszisokkal tűzdelt Újpest ellen, ami máig - s gyaníthatóan mindörökre - a MÁV Előre utolsó első osztályú bajnokija volt. Ez amolyan vigaszdíj lehetett, de láthatóan nem teljesen egészségesen teljesítetted azt a 25 percet, amit kaptál az edzőtől.
- Egy térdvédőt felhúzva mentem a pályára, ahol aztán a lilák ezüstcipős klasszis csatára, Fekete Laci meg is kérdezte, hogy hol voltam eddig? Neki is elmondtam, hogy milyen sérülés ért, és hogy legnagyobb igyekezetem ellenére sem tudtam százszázalékosan meggyógyulni, sajnos nem voltak olyan műtéti lehetőségek, technikák, mint ma. Utána még nagyjából 50 perceket tudtam játszani az NB II-es MÁV Előrében, de nem bírtam már többet és be is fejeztem a focit.
Bántott, hogy néhány szurkoló azzal vádolt, hogy szándékosan nem akarok játszani. Dehogynem akartam, hiszen imádtam a labdarúgást! Egyszerűen nem tudtam, nem bírtam sajnos. Ez olyan szinten megviselt, hogy 10 évig nem tudtam, egyszerűen képtelen voltam meccsre menni. A lelkem, a szívem annyira fájt, hogy - bár itt van a Sóstói Stadion a szomszédban -, oda is csak jó tíz év elteltével merészkedtem ki, amikor európai élcsapatokkal játszott a Vidi.
Egy évtizedre volt szükségem, hogy a pályafutásom ilyen mértékű megtörését, végét meg tudjam emészteni.
- A focitól azonban nem távolodtál el, maradtál a sportágban, nem is mindennapi módon.
- Valóban, a gyermekeim fejlődését is elősegítve saját forrásból alapítottam és működtettem régi harcostársaim - Karsai Laci, Lechner Karcsi, Pemmer Gyuri - segítségével és szakmai tudásukra alapozva egy klubot, a Junior FC-t, amely a megyei I. osztályban szerepelt. Említett egykori kiváló játékosok vezették az edzéseket, de magam is ott voltam mellettük végig és csináltuk jó pár éven keresztül. Kisebbik fiam, Gábor itt futballozott, de NB I-es játékosok is kikerültek tőlünk, mint Kovács Norbert, aki később Kispestre került és csapatkapitánya is lett a Honvédnak, Kovács Krisztián pedig a Gázszerben szerepelt az első osztályban. Ezek a srácok így meghálálták, hogy napi edzéslehetőséget és folyamatosa játéklehetőséget biztosítottam nekik.
- A múltad okán is kérdezem: az elmúlt 10-20 évben volt bárki, aki a labdarúgásban mozog itt, helyben és kért tőled tanácsot, véleményt?
- Nem emlékszem ilyenre. A velem egykorúakat, régi Videoton és MÁV Előre játékosokat ismerem, tartom velük a kapcsolatot, más sportágakba is betekintgetek időnként, például kosárlabdába, de közvetlen tanács kérés nem volt. A vezetőket is jórészt ismerem, olyan előfordult, hogy beszélgettünk sportos dolgokról, de egyéb nem történt. Lehet, én nem voltam annyira agilis, hogy jobban figyeljenek rám, kérjék a véleményem, de ez nem volt soha probléma számomra.
- Említetted a fiaidat, aki szintén sportoltak. Manapság mennyire sportos a Cs. Horváth család?
- Sportosak annyira vagyunk, hogy a nagyobbik fiam a szörfözésben tevékenykedik, ez lett az ő sportos területe, míg a kisebbik fiam, akiről már beszéltem korábban, sajnos 20 éves korára már két keresztszalag-szakadása és műtétje volt, így nem tudott továbblépni. A helyi, országosan is elismert specialista, Dr. Abkarovits Géza műtéttel helyrehozta a lábát, de komolyabb szintű sportolásra már nem volt alkalmas a fiam, így, mivel a megyei bajnokság nem volt vonzó már számára és az egészségét is féltette, nehogy újra megsérüljön, abbahagyta a focit. Most a 17 éves unokám az, aki a családban aktívan kergeti a labdát, ügyes is, de már túl van azokon az éveken, amik meghatározók a jövő szempontjából, és mivel gyakorta küzdött légúti problémákkal, sokat kihagyott, emiatt komoly lemaradásba került azokkal szemben, akik vele együtt 6 éves korukban elkezdték és problémáktól mentesen végigjárták a szamárlétrát 17-18 éves korukig. Ő egyébként az Ikarus pályára jár focizni a Csókakő csapatával, de kosarazik is, a Jáky suli csapatával egy országos tornán jól szerepeltek. Legutóbb rúgott a focicsapatában két gólt, amitől nagyon boldog volt, mi is gyakran ott vagyunk a meccsein, s látom, hogy jól mozog, jó a felépítése is, de reálisan arra már kevésbé számítok, hogy ő lehet a nagypapa utóda az NB I-ben.
- Ha végiggondolod azt amit elértél, és amit elérhettél volna még a focipályán, ha nincs a súlyos sérülés, illetve mellé a privát életedet is mérlegre teszed, akkor félig teli, vagy félig üres a pohár?
- Szerintem összességében teli van a pohár, de az kétségtelen, hogy ha a focira gondolok, valóban lehet hiányérzetem.
Én mindenáron labdarúgó akartam lenni, fehérváriként címeres mezben játszani, de itt a Vidiben nem volt türelem hozzám, 18 éves koromban lemondtak rólam. Ma már hihetetlen volna, hogy egy fiatalemberről, aki végig korosztálya legtehetségesebbje, így lemondjanak. Ezt talán bizonyítja, hogy ha megnézzük a születési időpontokat a helyi élvonalbeli játékosoknál, nem nagyon találunk 1953-as születésűt...
Nekem az NB I, nagy szívfájdalmamra csak Győrben adatott meg, illetve később a MÁV Előrében, de ahol nevelkedtem, ahol felnőtt labdarúgóvá értem, a Videotonban nem adták meg a lehetőséget. A családi életemet tekintve viszont tényleg teli a pohár, hiszen 48 éve élek boldog házasságban, tökéletes a kapcsolatunk, soha nincs nálunk veszekedés, a gyerekkel, unokákkal is jó a kapcsolat, vidáman, boldogan vagyunk így együtt. Anyagilag szintén stabil lábakon állunk, mindenünk adott, ami szükséges, szóval ebben a tekintetben minden nagyon jól alakult.
