Balsay István: miénk a leghosszabb kispad Magyarországon
Balsay István: miénk a leghosszabb kispad Magyarországon
Balsay István: miénk a leghosszabb kispad MagyarországonSokan tudják, de még többen nem, hogy kosárlabdában, sőt, kézilabdában is szép sikerek részese voltál egykor. Hol, mikor és miképpen kezdődött a vonzalmad a sport iránt?
- Szerencsés ember vagyok, mert nagycsaládban nőttem fel, hatan voltunk testvérek. Ezen kívül
nagy szerencsémre megismerhettem olyan embereket, mint Végh László tanár úr, aki már általános iskolában, a Petőfiben tanított és nevelt a sport szeretetére, majd később a József Attila Gimnáziumban, a mai Ciszterben is. A család egysíkúan kosárlabdázott, a miénk a leghosszabb kispad Magyarországon, 47 igazolt első- és második vonalban szereplő játékossal rendelkezünk.
A gimnáziumban a kézilabdába csöppentem bele. Másodikos voltam, amikor középiskolai bajnokok lehettünk, ami akkor nagy szó volt! A kosárlabdában emlékszem, az Építők szabadtéri pályáján a Ganz-MÁVAG ellen léptem pályára, olyan nagyságokkal, mint az Eb-győztes magyar válogatott csapatkapitánya, Bogár Pál vagy Tóth doktor. A másik csapatban a legendás Zsíros Tibi bácsi, a Kangyal-testvérek, akikkel ma is jó barátságban vagyok, és ez nagy élmény volt. Ifi válogatott is lettem, Hódi Szabolccsal, Gellér Sándorral, Kárász tábornok úrral, Igali Pistával együtt, és Sopronba vezetett az út, mivel nálunk a családban, a "Familien Almanach-ban" Mária Teréziáig visszamenőleg mindenki erdő, kohó és bányamérnök lett Selmecbányán. Tehát ez kijelölt út volt nekem.
Hívtak több csapathoz is, de nem volt kérdés, irány Sopron! Akkor létezett még a határsáv, de ez egy csodálatos közösség volt, egy kis zárt, de összetartó, remek közösség, egyetem. Az erdőmérnökök, faiparosok, geodéták. Ez a későbbiekre is kihatott, az a csapat akkor Magyar Népköztársasági Kupát (ma Magyar Kupa) nyert, s ezen kívül is másodikak, harmadikak voltak a hazai mezőnyben, akkor, amikor a Honvéd és a MAFC kiemelkedtek, egyeduralkodónak számítottak. Ezeken túlmenően a kosárlabda sport az egész életemre kihatott - másokéra is természetesen - meghatározó tulajdonságokat adott. Elsősorban a küzdőképességet, a kreativitást és a térlátást, ami számomra óriási előnyt hozott az életembe. Ma is képes vagyok több dimenzióban látni az eseményeket, ami egy különleges adottság. Ami pedig később a jelmondatommá vált: a célorientáltság, a sokszintű egységnek a megteremtése és az indivídum. Olyan egyéniség, aki arra törekszik, hogy Balsay Pista maradjon, arra, hogy Fehérvár például ne Győr, vagy ne más város, hanem Primus inter pares, első az egyenlők között, tehát egyéniséget adjunk mindennek. A család, a közösség, a város, az a munka, amit csinálunk. Én mindezeket a sportnak, a csapatjátéknak, egy jó közösségnek köszönhetem, s azt is, hogy pl. még fociban is nehezen viseltük a vereséget, mert olyan célratörő társaságot alkottunk.
- Ami a családodat illeti, ki kell emelni, hogy testvéred, s a Balsay név számos viselője köthető a kosárlabdához. Ahogy a bevezetőben is kiemelted, a tiétek a leghosszabb cserepad, kispad az országban. Miként élted meg azt, hogy gyakorlatilag beleszülettél ebbe?
- Szerencsés ember vagyok, hiszen bátyám, nővérem, húgom - édesanyám szerint öcsém nem - a sporthoz kötődött, ebben nőttem fel. A példaképek az apám, a bátyáim voltak, de olyan csodálatos emberekkel találkozhattam a kosárlabda által, mint a Bogár testvérek, és más területen is kialakultak példaképek. Abban az időben, amikor én aktív játékosként ténykedtem, totális amatőrizmus volt a sportban a szó legnemesebb értelmében. Nálunk a csapatban főmérnökök, igazgatók, kórházi sebész főorvos, vízügyi és erdőgazdálkodási vezetők játszottak. Akadt, aki napi 2-3 műszakban dolgozott, s napi egy edzéssel - ami nem elég ahhoz, hogy az élen végezzünk -, maximálisan helyt álltak a pályán is. Példaképek voltak, lehettek, s akkor még nem is mondtam, hogy néha beszálltunk más sportágakba, elsősorban kézilabdázni.
- Párhuzamosan tudtátok ezt csinálni, volt mindezekre energia? Honnan?
- Akkor még nem ilyen szintű, nem ennyire gyors és fizikális volt a kosárlabda, viccesen mondom néha, hogy mi még játszottunk bőr labdával. Elmondhatom, hogy olyan helyeken játszhattam - nem csak kosárlabdát -, mint a MÁV salakos pálya, a mai Földhivatal, a korábbi Köztársaság Mozi melletti területen álló egykori bombatölcsérre épült pályán, a mostani Várkörúton. Itt volt az első aszfaltos pálya a Jézus Szíve Templom mellett, a VT Vasas pályáján, és hát a Kossuth utcában volt a kiinduló helyünk, a fő küzdőtér, az Árpád fürdő mellett. Később végig jártuk a sorra épülő csarnokokat, a Jáky, a Gépipari - ma Demeter Vili bácsi nevét viselő - csarnokát, illetve az Építők, a mai Alba csarnokot, abban is játszottam még aktív koromban. Elmondhatom, hogy én húsz évvel idősebbekkel, de hússzal fiatalabbakkal is pályán lehettem, együtt kosarazhattam. Nagyon nehéz volt az egyetemi évek után beilleszkedni, hiszen mindenki dolgozott felelős beosztásban. Én a közúti igazgatóságon, volt úgy, hogy 3-4 napot folyamatos hóügyeletben, amikor még rendesen volt télen hó. A rendszerváltoztatást megelőzően már az állami vállalatok nem tudták a megszokott korábbi szinten - vagy csak kevés helyen - tartani a sport szakosztályaikat. Ma is megdobban a szívem, amikor a Veszprém kézilabda csapatának meccsén meghallom az "Építők, Építők!" buzdítást a szurkolóktól. Ahogy itt is volt "Építők, Építők", meg Vasas, Motorjavító, stb, apám vitt minden focimeccsre a Sóstóra, láttam a MÁV salakos pályáján Varga Zolinak a bombagólját, és az Ybl lakótelep helyén, az egykoron ott álló rostély-salakos pályán láttam a nagy Honvédot is játszani! Arra emlékszem, hogy
bementünk Kiss József vezérigazgató úrhoz öten, mert úgy tűnt, hogy a kosárlabda veszélyben van, elveszhet. Kérleltük, hogy ne szűnjön meg az Építők csapata, mert mi amatőrök vagyunk, nagyon szeretünk játszani. Ő erre azt felelte, hogy ha ilyen lelkes, rendes emberek alkotják ezt a csapatot, akkor nem fog megszűnni. Gyakorlatilag ennek okán lehetett az Építőkből később az Albacomp, aztán a mai Alba, ez ezen is múlott.
Miközben egy Videoton már nem tudta a szakosztályai, csapatai jelentős részét eltartani, köztük a kosárlabdát sem sokáig, így aztán sok érték elveszett. A tanácsi időszakra az volt a jellemző, hogy nagyon kevés pénzünk volt. Nagyon nagy dolognak számított, hogy az ország egyik legérdekesebb technológiájával elkészült az Építők csarnoka, az ARÉV csarnok, ami új lendületet adott a sportágnak. Aztán emlékszem arra, hogy Ocskay Gabival kiváló barátságban voltam. A belterületi földingatlan értékében meg lehetett szerezni több millió forintot, ami akkoriban nagyon soknak számított. Mi azonban helyette inkább a Raktár utcai pályát lefedtük, ezzel itt lett nálunk először vidéken fedett jégcsarnok, aminek komoly közösségformáló szerepe lett, illetve hatalmas lendületet adott a hokinak, nagyban hozzájárult ahhoz, hogy néhány év alatt a legjobb magyar csapattá fejlődött a Volán. Ez is egy csodálatos dolog volt.
- Ezen kívül is számos csodálatos dolog történt Fehérvár sportját illetően, amikor már polgármester voltál, hiszen azokban az években komoly mértékben hozzájárultál ahhoz, hogy a város erejéhez mérten országos szinten is kiemelkedő módon tudta támogatni a sportot.
- Igen. Bérces Laci barátom rávett, hogy menjünk be a Vidi öltözőjébe motivációs beszédet tartani, amire nagy szükség volt, mert hajszálon lógott a klub léte, jövője, s a kiesés ellen küzdött a csapat, mely végül bennmaradt. De a legérdekesebb dolog az volt, hogy a készfizető kezesség fogalmát megismertették velem, mert úgy mentettük meg az akkori Vidit, hogy a város készfizető kezességet vállalt, amit aztán teljesíteni is kellett, s a kollégáim mondták, hogy ez bizony nem volt éppen helyes cselekedet, de ez által a klub megmaradt, a csapat túlélte ezt a válsághelyzetet.
Fehérvár a vidéki csapatok közül - de mondhatnám a fővárost is - a legtöbb kiemelt sportágban rendelkezett jó, bajnokesélyes csapattal, de én ennél is nagyobb értéknek tartom azt - ismerve most már a röplabdában, atlétikában, kézilabdában, korábban a vívásban is a helytállást, hogy négy-ötszáz utánpótlás korú gyereket tudnak teremmel, busszal, szakedzővel, korosztályos kiemelt bajnokságokban fenntartani. Ez egy óriási érték! Én tagja lehettem annak a csapatnak, amely a Parlamentben is a mindennapos testnevelés bevezetése mellett kardoskodott. Volt köztársasági elnök úr, Schmitt Pál lett az egyes, én a kettes számú tiszteletbeli testnevelő tanár. Ennek a lényege az, hogy a magyar költségvetésből, TAO-forrásból tudunk támogatást adni ma már 530 ezer körüli utánpótlás korú fiatalnak, ez pedig óriási érték, kidobni nem szabad!
- Az a munka is nagy érték, amit te magad is végzel igen régóta, a mai napig az MKOSZ-ben, a honi kosárlabda szövetségben. Mióta is húzod ezt a "szekeret"?
- Azt hiszem, hogy 1988-ben lett Székesfehérvár a Kosárlabdázás Városa, de már azt megelőzően Nagy Gábor barátom kérésre,
Prieszol József, Bartha Ferenc, majd később Szalay Ferenc barátom mellett társelnök lehettem, s kritikus pillanatokban - szerénység nélkül állíthatom - megmentettük a kosárlabda sportágat, nem csak a szövetséget, mert néha szétfeszítette az ellentét, a meg nem értés, és én büszke vagyok arra, hogy minden időszakban a háttérből, társelnökként tudtam segíteni a működést.
Óriási mennyiségben hoztunk létre olyan sportlétesítményeket, csarnokokat, sportági bázisokat, akár más szövetségekkel együtt tornatermeket, amelyekben máig egészséges sporttevékenység folyik. Az akadémiák létrehozásában is, így a Dávid Kornél Akadémia létrehozásában is, nekünk ötünknek, komoly szerepünk volt. Ezt tovább kell vinni, folytatni.
- Amennyiben mérlegre tesszük azt, amit befutottál a sportban, amit segítettél, amit adtál, s amit te is kaptál a sporttól, akkor mondhatjuk, hogy elégedett vagy?
- Nem, szerintem egy sportember soha nem mond ilyet, hogy elégedett. Hajtja az, hogy még többet, még jobbat érjen el, ahogy az olimpiai eszme is hirdeti: Többet, jobbat, magasabbra, gyorsabban! Törekszem arra, hogy a magam elé tűzött célokat elérjem, hogy ne elégedett legyek, hanem olyan környezet vegyen körül, amelyben mindenki a legjobbját képes nyújtani. Azt látom, hogy sokan vannak, akik tenni akarnak. Nagyon sokan most kritikai oldalról figyelik az eseményeket, állandóan a negatívumokra fókuszálva, ami jó is, mert rivalizálásra készteti a másik felet, mert fontos, hogy felszínre kerüljenek a párhuzamos, alternatív lehetőségek, rámutassanak a hibákra, de én azok közé tartozom, aki képes észre venni a jót és támogatni. Napjaimat ma is azzal töltöm, hogy igyekszem segíteni annak, aki hozzám fordul, s meglátni benne a küzdő, talpon maradni akaró embert. Ez jó érzéssel tölt el. A sport nem csak a fizikai, hanem rendkívüli módon a közösségfejlesztő, szellemi tevékenységre is hatást gyakorló tényező. Lényeges, hogy Magyarország benne legyen, ne csak az európai, hanem a világ sporttevékenységének élvonalában, mert a sport, az olimpiai eszme az maga a béke, és semmire nem vágyom jobban, mint hogy béke maradjon. Semmit sem rosszabb annál, ha valaki azt erőlteti, hogy a kelet-európai fiatalokat vigyék egy értelmetlen háborúba. Mindennapjaimat legfőképpen az tölti ki, hogy próbálok hatni a környezetemre. Tehát a sport sokkal több, mint egy bajnokság, mint egy trófea, a sport maga a béke!
