Szabolcs Ferenc, akinek a karácsonyfára akasztották az első válogatott meghívóját
Szabolcs Ferenc, akinek a karácsonyfára akasztották az első válogatott meghívóját
Szabolcs Ferenc, akinek a karácsonyfára akasztották az első válogatott meghívóját- A gyermek Szabolcs Feri, hogyan miképpen ismerkedett meg a sportággal, illetve magával a sporttal?
- Fehérvári srác vagyok, a gyerekkoromat a kórház környékén, többnyire a Haleszban töltöttem, olyan értelemben, hogy a tanulás mellett öcsémmel a szabad időnk nagy részében ott fociztunk, nagy csatákat vívtunk. Abban az időben szinte minden fiúgyermek labdarúgó szeretett volna lenni, de ez nem is csoda. A sportot édesapám révén kedveltem meg, aki 1966. decemberében felvitt engem egy Vasas - Inter BEK (a BL elődje) mérkőzésre, ami hatalmas élmény volt számomra, és a mai napig egy nagyon kellemes emlék. De hát, mivel az iskolában a labdarúgással nem nagyon foglalkoztak, nem az volt a kiemelt sportág a testnevelők körében, ezért általános iskolás koromban, a felső tagozatban röplabdázni kezdtem, még Kiss Elemér tanár úrnál az akkori Petőfi általános iskolában. Aztán múltak az évek, befejeződött az általános iskolai tanulmányom,
a Jáky József szakközépiskolába felvételiztem, ahova fel is vettek, és azon a nyáron a család és magam meglepetésére is közel 14 centit nőttem, elértem a mai 194 centiméteres magasságot. Ez aztán oda vezetett, hogy rövid időn belül az iskola kosárlabda csapatában találtam magam, Meretei László testnevelő tanár vezetésével. Városi és megyei bajnokságokon indultunk, több mérkőzésen keresztül voltam az iskola csapat tagja, de mivel abban az időben a Videoton férfi kosárlabda csapata szintén a Jáki József szakközép iskolában edzett, hamar szemet vetettek rám a Videoton vezetői.
Így kerültem a sportágba, illetve a klubhoz.
- Innen tehát a Vidis szál, nem a szülők tereltek le a klubhoz, vagy barátokat, osztálytársakat irigyeltél meg, hogy ők már edzésre jártak, hanem a Videoton felfedezett.
- Így is lehet mondani, 1974-ben leigazolt a Videoton. '74-től '76-ig az ifjúsági csapatban játszottam, amely általában nagy mérkőzések előtt vagy után játszott, és 1976 februárjában bemutatkoztam az NB I-ben. Ez 18 éves koromban történt, s bizony elég nagy szó volt akkor. Aztán jött egy időszak, amikor '77 őszén elég sok játékost igazolt a Videoton felnőtt csapata Budapestről, így én fiatal játékosként körön kívül kerültem, és ekkor Guóth Iván, aki ugye az edzéseket vezette, akitől emberileg és szakmailag is nagyon sokat kaptam és tanultam, és később is többször volt edzőm a Videotonban, ő javasolta, hogy kölcsönjátékosként változtassak csapatot, és Oroszlányban próbáljak szerencsét.
- Én úgy emlékszem, hogy jól sikerült ez az oroszlányi időszak, mert bár utána be kellett vonulnod katonának, de a Videoton mellett még számos NB I-es csapat udvarolt neked, amikor leszereltél, és aztán végül úgy döntöttél, hogy visszajössz a Vidibe. Mennyire tett jobbá, többé ez az oroszlányi időszak?
- Érdekes, mert kölcsönjátékosként kerültem oda, de
az akkori viszonyokra jellemző volt az, hogy a vezetőség egy évig nem adott ki. Ezt sokan nem tudták, de egy évig én csak edzettem Jugovics József kezei alatt, akitől nagyon sokat tanultam szintén abban a két évben, amikor ott szerepeltem. Szóval csak a második évben léphettem pályára bajnoki meccseken, de elég jól sikerült ez a szezon nekem, sokat fejlődtem, nem utolsósorban köszönhetően az edzőmnek.
Aztán egyszer csak 1981 februárjában érkezett a behívó. Ez egy új fejezet volt az életemben, mert ahogy mindenkinek, a katonaságnál nekem is eleget kellett tenni a kötelezettségeknek, de nagyon szerencsés voltam, mert a Táncsishoz vonultam be Kaposvárra, ahol másfél évet töltöttem, szinte napra pontosan. Akkor éppen felfutóban volt az akkori Táncsics Sportegyesület. Februárban vonultunk be, többen tehetséges játékosok, és a bajnokság végére, májusban két osztályozót sikeresen letudva, Fonyódon feljutottunk az NB I-be. És '81-től, egészen '82 májusáig, egy bajnoki szezonban szinte minden mérkőzésen játszottam. Nagyon jól ment a játék, a kosárdobó pontlistán harmadik, negyedik helyen végeztem, ami egy fiatal játékosnak, azt hiszem, elég nagy szó volt, ilyen nevek először meg, mint Losonczi, Henrik, Horváth Attila, Szűcs Józsi, ezért sem ért meglepetésként, hogy a Videoton - menet közben változás állt be a vezetőségben - szemet vetett rám, és szerette volna, ha a leszerelés után visszaigazolok ami 1982 augusztusában meg is történt. Igaz, hogy akkor - ha jól emlékszem - 14 fős, illetve 16 fős mezőnyből, az NB I-nek kb. 80%-at tett ajánlatot. Én úgy éreztem, hogy tősgyökeres fehérvári vagyok, minden ideköt, így hát Oroszlányt kicsit sajnálva, visszaigazoltam Székesfehérvárra.
- Utólag azt mondod, hogy jól döntöttél?
- Természetesen igen, hiszen hazai környezetbe, jó kezekbe kerültem, ment is a játék, ami pedig megkoronázta az akkori visszatérésemet, hogy még annak az évnek a végén, decemberben jött a válogatott meghívó! Abban az időben Ránky Mátyás volt a válogatott edzője, tőle kaptam lehetőséget a nemzeti csapatban.
- Mennyire lehetett erre reálisan számítani?
- Részben számítottam rá, mert a dobólistán azért ott szerepelni az élen, az mindig komoly teljesítménynek számított.
Decemberben kaptam meg a meghívót, úgyhogy szüleim azzal leptek meg, hogy a karácsonyfára akasztották föl a levelet, és akkor mondták, hogy "nézd meg a karácsony ajándékodat!" Én akkor levettem a fáról a borítékot, és örömmel olvastam, hogy december 28-án a válogatott összetartására jelentkezzek. Talán a csapattársaimat is egy kicsit meglepte, mert sokan gratuláltak, de voltak, akik annyira nem lelkesedtek ezért, vagy nem tetszett nekik, de én nagyon büszke voltam akkor, hogy a címeres mezt magamra ölthetem. Úgyhogy gyorsan pörögtek az események, mert 1983 januárjában már egy négyes tornán Svédországban szerepeltünk. Az első válogatott mérkőzésem január első napjaira esett, rögtön az izraeli válogatott ellen, amely akkor igen komoly játék erőt képviselt.
Igaz, hogy a Tel Aviv egy-két játékosa nem volt ott, de mi azon a meccsen egypontos győzelmet arattunk, úgyhogy az első válogatott meccsemen győzelemmel mutatkoztam be, amit még követett 21 válogatott mérkőzés. Ezek között akadtak meccsek a Szófiai Nagydíjon, Konzum Kupán és a Mezőgép kupán, illetve olaszországi túrán is pályára léptünk mérkőzéseken. Végül '84 augusztusáig voltam a válogatott tagja, összesen 21 alkalommal.
- Tulajdonképpen egy "pót" Olimpián is részt vettél, hiszen a '84-es Los Angelesi játékokon végül a szocialista tömb országai - Románia kivételével - nem utaztak el, viszont az e helyett rendezett baráti Druzsba Kupán ott voltál, játszottál, s erről egy emléklapot is mutattál nekem. Itt a mellékelt fotón illusztráljuk is ezt a történetet. Miképpen emlékszel vissza a Druzsba Kupára?
- Abban az időben nem képviselt jelentős játékerőt nemzetközi szinten a magyar férfi kosárlabda-válogatott, viszont a hölgyek nemcsak, hogy kivívták az olimpiai részvétel jogát Kubában, az ötkarikás játékokon is esélyük lehetett volna egy jó szereplésre. Akkor sajnálatos események zajlottak le:
az OTSH részéről Buda István elnök bejelentette, hogy nem utazik a szocialista tömb az olimpiára, így Magyarország sem. Erre a Szovjetunió úgy döntött, hogy szinte ugyanabban az időben, amikor az olimpia zajlott, augusztusban megrendezi a Barátság - az úgynevezett Druzsba - Kupát, amire aztán, hogy minél több résztvevője legyen ennek a tornának, mi is meghívást kaptunk. Egész nyáron edzőtáboroztunk, fel tudtunk készülni becsülettel erre a versenyre, úgyhogy Moszkvában két héten keresztül teljes olimpiai ellátásban részesültünk, a Rosszia szállót megtöltötték szocialista országok sportolóival. Nekünk egy nagy élmény volt, a hölgyeknek annyira nem, ugyanis ők rendkívül csalódottak voltak, hogy elvették tőlük az olimpiát. Mi, ahogy tudtunk, éltünk a lehetőséggel, megmérkőztünk a nagy Szovjetunió csapatával, amelyben még a kor legendája Sabonis is játszott. Végül is a hatodik helyet értük el, ami nekünk siker volt.
A lányok viszont sokkal jobban szerepelhettek volna, de a csalódottságuk ugyanúgy hatodik helyet ért mint a mi esetünkben. És ebben az az érdekes, hogy simán megnyerhették volna ezt a Druzsba kupát, így az olimpia részesedésből a mai napig részesednének, mivel később úgy döntöttek az illetékesek, hogy a kiesett olimpia helyett rendezett verseny is számít, de mivel csak hatodikak lettek, így hát ettől elestek. Amikor visszajöttünk a Druzsba Kupáról, akkor én éreztem, hogy nem nyújtottam ott jó teljesítményt, így az Eb-selejtezőre készült a válogatott, és Ránky Mátyás korrekten közölte velem, hogy egyelőre ennyi volt az én válogatott szereplésem, ezért aztán utána én már csak a Videotonra koncentráltam.
- Ahol még volt néhány jó éved, a Vidi után pedig még eligazoltál Siófokra is egy jó projekt kedvéért. Erről mesélj nekünk, légy szíves egy picit.
- Igen, 1984-től egészen 1990-ig szerepeltem a Videotonban, közben több edzőváltás történt, többek között újra találkoztam két alkalommal Guóth Ivánnal, akinek a mai napig hálás vagyok az odaadó munkájáért. Úgy érzem, hogy egyik kedvenc játékosa voltam. Amikor visszakerültem, akkor a Tóth Attila volt az edző, aki már szegény nincs közöttünk. Madocsay Miklós keze alatt is dolgoztam, majd aztán
1991-ben, fájó körülmények között elköszöntem a Videotontól. Szépen el is búcsúztattak, megfelelő körülmények között, de úgy éreztem, hogy 32-33 évesen én még fiatal vagyok ehhez. Ezért aztán sokáig nem is tétlenkedtem, mert a siófoki csapat megkeresett, mivel éppen NB I-es álmokat dédelgettek. Szeptemberben jó pár volt Videoton és Építők játékos társaságában eligazoltunk a Balaton partjára. Hetente kétszer-háromszor jártunk le edzésre Siófokra , hétvégén pedig a mérkőzésekre, ami nem jelentett gondot a közelség miatt. Végül elértük azt a bravúrt, hogy a bajnokság végére feljutottunk egyenes ágon az élvonalba.
Aztán az első nyolc mérkőzésünket ott is megnyertük nagy meglepetésre. Két évig szerepeltem a Siófokban, de utána egy makacs sérülés, egy porckorongsérv leparancsolt a pályáról, és aztán 1993-ban úgy gondoltam, hogy végleg szögre akasztom a kosaras cipőt, de nem teljesen így történt.
- Merthogy maradtál a sportágban, edzősködtél, pályaedzője is voltál Fodor Péternek az Albánál, és egyébként sem szakadtál el gyakorlatilag a mai napig a sporttól, és így igazából a kosárlabdától sem.
- Valóban így volt. Még játékos pályafutásom során megszereztem az edzői képesítést, és' 96-97-ben felkértek a Fehér Kosársport Egyesület utánpótlás csapatánál, hogy vállaljak edzői állást. Én ezt boldogan el is vállaltam, szívesen dolgoztam a lányokkal. 2006-ig tartott ez, amikor aztán Tóth Attila sajnálatos halála miatt megüresedett a másodedzői poszt, valóban Fodor Péter kért fel személyesen, hogy segítsek neki az akkori Albacompnál mint másodedző. Én ezt örömmel el is vállaltam. Októberben elkezdtünk dolgozni, de januárban megbicsaklott egy kicsit a csapat játéka, és bizony elég gyorsan megváltak Fodor Pétertől. Én akkor úgy gondoltam, hogy nekem is távozni kell, de ezt nem engedték, mondták, hogy a bajnokság végéig tartsak ki. A Fodor-utódként kinevezett Matus Gabival aztán meg is próbáltunk mindent, s csak hajszál választotta el minket attól, hogy a végén a legjobb négybe kerüljünk, ugyanis a negyeddöntőben az ötödik meccsen itthon elbuktuk a párharcot a későbbi ezüstérmes Körmend ellen, így aztán az ötödik-hatodik helyen fejeztük be a bajnokságot Én már edzősködni nem akartam, megköszönték hát a tevékenységemet, ami rövid ideig tartott. A Fejér Kosár Sport Egyesületben sem vállaltam már a trénerkedést, viszont vezetőként folytattam. Elvállaltam az ügyvezetői feladatokat, amit 2014-ig végeztem.
- Két, sőt három dologról szeretnélek még mindenképpen megkérdezni. Ezek a Masters kosárlabda, a futás és a privát szféra, a taxizás, merthogy manapság már inkább ebből kifolyólag ismernek téged a városban. Kezdjük az öregfiúknál, a magyar válogatottal Masters világjátékokat, kvázi vb-t is nyertél, több más siker mellett.
- Igen, büszke is vagyok ezekre.
2002-ben lehetőségünk volt kiutazni Melbourne-be, a World Masters Gamesre, a szenior világjátékokra, amit négy évente rendeznek meg, ugyanúgy, mint az olimpiát. Óriási élmény volt első alkalommal szerepelni ezen a versenyen, főleg, hogy ezen a tornán kategóriánkban az első helyezést értünk el!
2005-ben - ekkor csak három év volt a két torna közti időkülönbség - Edmontonban került megrendezésre ez a világjátékok. Ezen szintén egy jó képességű csapattal ezüstérmesek lettünk, majd 2009-ben visszatértünk a távoli kontinensre, Ausztráliába, és ott Sydney-ben léptünk újra pályára. Ott már "csak" negyedik helyezést értünk el. 2013-ban, kicsit közelebb, az olaszországi Torinóban rendezték ezeket a játékokat, amin bronzérmet sikerült szereznünk. Majd pedig 2017-ben, megint sokat utazva, Új-Zélandon, Aucklandben újra a negyedik helyezést értük el. Közben a feleségem is becsatlakozott egy pesti kosárlabda csapatba, Turbo Csigák néven. Ott pedig az a megtiszteltetés ért, hogy a hölgyek felkértek - korábbi edzői pályafutásomra tekintettel- , hogy vállaljam el a felkészítésüket, és büszkén mondhatom, hogy ezzel a csapattal az első helyezést értük el.
- Itt térjünk át egy picit a futásra. Te Ultra Balatonokat teljesítettél, nem egyet, nem kettőt, nem hármat és nem is négyet, sokat. Olyan versenyeken, olyan megmérettetéseken indultál, olyan távokat teljesítettél, amik azért átlag embertől nem elvárhatók.
Igen, tíz éves koromban kezembe került a Schirilla-sztori című könyv. Elolvastam és irigykedtem egy kicsit Schirillára, hogy ő 1967-ben, - az akkor ünnepnek számító nagy októberi szocialista forradalom évfordulójának apropóján - kifutott Moszkvába, amit én egy hatalmas teljesítménynek éreztem, és valahol motoszkált bennem, még felnőtt koromban is, hogy mi lenne, ha az ember egy ilyen hasonlót tudna teljesíteni? 2003-ban aztán Kaufer Tomi barátom felhívott, hogy lenne-e kedvem egy Bécs-Budapest váltófutásra, amit akkor még szupermaratonnak hívtak. Kapva kaptam hát az alkalmon, és a MATASZ színeiben (Magyar Tartalékosok Szövetsége) öten teljesítettük ezt a távot, amit aztán még - egészen a viadal megszűnéséig - hét alkalommal sikerült teljesíteni. Ma már csak, mint Kolonics György Emlékfutás, rendezik ezt meg félmaraton távon.
- Most jön egy kis privát szféra. A Szabolcs család, mennyire sportos most, és persze taxizást sem hagyjuk ki, hiszen téged, Fehérváron nagyon sokan ismernek személyszállítóként. Hogy jött az ötlet? Unatkoztál, és azt mondtad, hogy "oké, hát akkor én megszerzem az engedélyt az autómra, beülök, és mivel szeretek beszélgetni az emberekkel, viszem őket a városba, ahová kérik, tök jó lesz ez nekem." Nagyjából így történt?.
- Teljes mértékben! Valóban így volt, világéletemben szerettem vezetni, s játékos pályafutásom után válaszút előtt álltam, hogy mi legyen tovább? Valóban, ahogy mondtad, megszereztem a taxis vezetői engedélyt, volt egy Lada személygépkocsim, amibe beültem, és elkezdtem még párhuzamosan a siófoki évek mellett személyszállítással is foglalkozni. Ez a mai napig tart, most már több, mint 33 éve. Nagyon kedvelem ezt a munkát, most már nyugdíj mellett teszem természetesen, saját időmet tudom úgy beosztani, és a családra is jut így időm. A feleségem is a kosárlabda révén ismertem meg, pontosan 1980-ban, egy Göcsej kupán, ő is szintén kosárlabdázott a Veszprém színeiben, majd később aztán átigazolt Fehérvárra az Alba Regia Építőkbe. Negyvenkét éve élünk boldog házasságban, két lányunk született, akik szintén a sport irányába lettek terelgetve általunk, mind a ketten kosárlabdáztak utánpótlás szinten. A kisebbik lányom aztán átnyergelt a táncra.
Menet közben aztán múltak az évek, mindketten párra leltek, de két sportos vejet is kaptunk a családba, úgyhogy ők öt unokával leptek meg minket az elmúlt tizenöt év során. A két nagy fiú a nagyobbik lányomnál, a MÁV Előre röplabda csapatának utánpótlás csapataiban pallérozódik, illetve a kisebbik lányom két gyermeke a Dávid Kornél Kosárlabda Akadémia kötelékében kosarazik, a legkisebb pedig édesanyja nyomdokaiba lépve táncol. Úgyhogy nagyon büszke vagyok mindannyiukra, sőt a vejeimre is, mert az utóbbi két évben rávettem őket arra, hogy mivel én már csak a két csípőműtét után inkább az úszásra és a kerékpározásra koncentráltam, induljunk el a Vasi Vasember nevű megmérettetésen, amit tavaly éppen negyvenedik alkalommal rendeztek meg. Ők vállalták a kerékpározás és a futás részét a váltóban, én vállaltam az úszás részét, így a család - összesen tizenegyen megyünk - Szombathelyen mindig egy nagyon kellemes hétvégét tölt el ezen a remek rendezvényen.
- Végül de nem az utolsó sorban, ha mindent bepakolunk egy zsákba, amit elértél a pályafutásod során, akkor mondhatjuk, hogy már alig lehet bekötni a zsák száját, annyira tele van? Ehhez kapcsolódva pedig, ha újra kezdhetnél mindent, akkor ugyanígy járnád végig ezt az utat?
- Ugyanígy járnám végig, büszke vagyok az eddigi teljesítményemre, de még vannak terveim! Amint említettem az Ultra Balatonon, amit jövőre rendeznek meg huszadik alkalommal, szeretnék ott lenni. Mögöttem van már 20 Vérteskozma futás, 20 Kékes Csúcsfutás, 13 Balaton átúszás, és úgy gondolom, hogy abba a zsákba még lehet egy kicsit belepakolni.
