Kadlecsik Tibor: Nem én voltam a legjobb, leggyorsabb, de mindent megtettem a pályán
Kadlecsik Tibor: Nem én voltam a legjobb, leggyorsabb, de mindent megtettem a pályán
Kadlecsik Tibor: Nem én voltam a legjobb, leggyorsabb, de mindent megtettem a pályán- Esetedben mi volt az első kapcsolódás a sporthoz, még a rögbi előtt?
- A sporttal már általános iskolás koromban barátságot kötöttem. Először tájfutó voltam, az Alba Volánban a Schneider Béla és Törjék György-féle ikonikus társasággal sportoltam, majd jött egy kis súlyemelés, egy kis birkózás, tehát kipróbáltam mindent is, de végül a rögbiben találtam meg saját magamat, azt, ami igazán nekem való volt.
- Mi volt a csábító számodra ebben a sportágban, amiről akkoriban legfeljebb néhány újságcikkből lehetett tudni, hogy egyáltalán létezik?
- Az összetettsége, hogy a legkisebbtől a legnagyobbig, a soványtól a kövérig, a lassútól a gyorsig mindenkinek megvolt a posztja, feladata. Akik szerettek focizni, vagy éppen kézilabdázni, de nem voltak túl tehetségesek, ők is megtalálták nálunk a helyüket, szóval mindenkinek volt egy olyan poszt, amiben ki tudott teljesedni.
- Esetedben mi volt ez a poszt?
- Az akkori alkatomból, súlyomból kifolyólag - könnyebb volt engem átugorni, mint megkerüli - a tolongásban, pillérként voltam a leghasznosabb, később bekerültem a két pillér közé, sarkazóként játszottam nagyon sokáig.
- Megvan még emlékeidben az első nap, amikor elkezdtétek? Az első edzés a gázgyári füvesen 1985 szeptemberében?
- Naná!
Most is előttem van a fehérvári rögbi első napja. Fogalmam sem volt arról, hogy mi is ez a sport, de lementem a Gyolcsos Feri által ismerősökből, és az ismerősök ismerőseiből verbuvált társaság edzésére. A Gázgyár füves területén - pályának az nem volt nevezhető - jöttünk össze, ott, akkor fogtam a kezemben először rugby labdát, s akkor mutatta meg a Feri, hogyan kell passzolni, rúgni, bánni a labdával, illetve a mélyfogást, ütközést is elsajátíthattuk. Ezek aztán gyorsan belénk égtek, tetszett, amit csináltunk.
Így kezdődött.
- Ha már ilyen jó a memóriád, arra emlékszel, hogy ki ellen játszottatok először mérkőzést?
- Ajjaj, de még mennyire, akkora verést kaptunk! A Feri volt csapata, a Liget SE "próbababái" voltunk a Köfém pályán, ahol "rengeteg - nulla" lett az eredmény, számszerűen 109-0 lett, úgy, hogy a második félidőben a jutalomrúgásokat nem végezték el, ha elvégezték volna, alighanem minimum 130-at kaptunk volna... Ez volt az első olyan meccs, ahol megpróbáltunk rögbizni, s bár agyonvertek minket, ezen a mérkőzésen sokat tanultunk abból, mi is az a rugby és mi is az a csapatjáték.
- Az első csapattársak? Ezek után ez már könnyű kérdés, szerintem...
- Na, ehhez pedig kicsit puskáznom kell, nehogy kihagyjak valakit (elmegy és a szekrényből előhúz egy vaskos albumot, puskának első osztályú), szóval Elek Sanyi, akit mindenki csak Jampiként ismer, ő az, aki szintén az első naptól velünk volt, ráadásul ő lakott a gázgyári pályához a legközelebb, a lakásuk ablaka éppen arra nézett. Az első gárda tagja volt még Maróti Pisti, Hegyi Tomi, Pleszinger Ernő, Horváth Csaba, Bartsch Peti, Faragó Tomi, Dávid Zoli, Peresztegi Sanyi, Mocsonoki Gyuri, Lázi Sanyi, Zimmermann Sanyi. Ők alkották az első fehérvári csapatot, aminek először FÁSE (Fehérvár Áruház SE) volt a neve, majd ebből lett jogutódként a Fehérvár Rugby Club, ahogy ma is hívják.
- Egy nevet azért érdemes még megemlíteni, még akkor is, ha nem az első naptól volt veletek, de ő máig ikonikus figurája a helyi rögbinek: Jakab Tamás.
- Igen, a Tamásunk egy külön kategória. A Bregyóban edzettünk már, amikor megjelent egy magas, vöröses hajú srác, akiről kiderült, hogy valamikor maga is tájfutó volt, ő az öreg gőzös, aki amikor a pályán futott, azt messziről hallani lehetett, "jött, mint a gőzmozdony és ment, mint a távirat".
- Saját tapasztalat a csaknem 12 évig tartó elnöki érámból: olyan összetartó, vagány, zsivány társaság, mint a rögbisek, kevés van. Szerinted miért alakult ez így?
- Nem tudom, ámbár, ha jól belegondolok, akkor azt mondanám, hogy annyira
igazi csapatjáték a rögbi, a másik nélkül, a társak nélkül nem tudod játszani. Itt mindennél jobban érvényesül az egy mindenkiért, mindenki egyért, a jóban-rosszban elv, hogy itt van a kutya elásva. Eleve az, hogy a szabály szerint csak hátrafelé lehet passzolni a labdát, te vagy az első ember, ha egyedül maradsz, "legyalulnak", vagy amikor egy tolongás összeáll, együtt mozog az egész "kupac", az egész csapat összehangoltan, szóval a társaid támogatása elengedhetetlen.
Ez lehet a fő oka, hogy összetartó, vagány, belevaló srácok a rögbisek.
- Mi jelentette számodra a legnagyobb kihívást, amikor elkezdted a rögbit? Értem ezt leginkább a szabályokra, amelyek nem mindenki számára érthetőek elsőre és nagyon könnyen.
- Szerintem a lesszabály, az, hogy a labda vonala a lesvonal, tehát aki a labda előtt tartózkodik, az mindenképpen lesen áll. A másik pedig a labda előre ejtése, amikor kiesik a kézből a labda, ami szabálytalan. Ez a kettő, amit nehéz volt nekem is megszokni. Az egyik ügyesség, a másik figyelem kérdése.
- Milyen az ideális rögbis? Aki gyors, aki erős, aki kitartó, aki labdabiztos, ügyes, vagy aki mindezeket tudja?
- Utóbbi, aki mindezeket egyszerre tudja, nem is kérdés, csakhogy ilyen nincs egyik csapatban sem. Ezeket az apró mozaikokat, ha csapaton belül a helyére teszed, az a jó. Aki pl. gyors, az legyen háromnegyedes, aki erős, az legyen tolongásos, akinek van fifikája, az irányítson, aki pedig labdabiztos, jól rúgja a labdát, az legyen tizenötös. Aki tehát ezeket a kis mozaikokat megismeri, összerakja, annak van egy nagyon jó csapata.
- Mára már kicsit eltávolodtál a rögbitől napi szinten, de nyilván figyelemmel követed a történéseket. Például azt is, hogy a szintén tojáslabdás amerikai foci, ami a rögbinél sokkal később vetette meg a lábát Magyarországon, mára sok tekintetben lehagyta, sőt, lekörözte szeretett sportágadat. Azt látjuk, hogy jó a marketingje az amerikai futballnak, de csak ez volna az oka a jelenlegi helyzetnek?
- Szerintem igen.
Egyértelműen a marketing az, amiben jobb az amerikai foci, jól menedzselik, illetve önmagában az, hogy amerikai, ami mifelénk valamiért nagy előny. Ami amerikai, az csak jó lehet...
De ez van, ezt tudomásul kell venni, és dolgozni azon, hogy mi is magasabb polcra kerüljünk.
- Említetted már Miskolcot, volt egy néhány éves "szakmai kirándulásod" oda is. Mit "műveltél" Borsodban?
- Alapítottam egy csapatot! A hazai szövetség edzőt keresett Miskolcra, így kerültem oda, s ahogy a Gyolcsos Feri anno itt, Fehérváron, úgy kezdtem el én is a nulláról kialakítani egy csapatot, a Miskolci Keselyűket. Ez 1992-ben történt, onnan íródott ez a sztori, ami számomra sikersztori volt, nagyon nagy élményekkel, rengeteg munkával, nagyon jó embereket megismerve. Arra a korszakomra is nagyon büszke vagyok.
- A rögbivel kapcsolatos tevékenységeidre tekintettel, mi az, amire, amikre leginkább büszke vagy, büszke lehetsz?
- Úgy az egészre, mindenre, amit csináltam büszke vagyok! Egyébként arra kifejezetten, hogy most itt ülünk és veled beszélgethetek, szerepelhetek ebben a műsorban, ez számomra még mindig kicsit elképzelhetetlen. Egyébként az, hogy ha a mai napig a fehérvári rögbiről beszélünk, akkor a kezdeti lépéseknél, hogy ott lehettem, ez például nagyon büszkévé tesz, mint a miskolci csapatalapítás, vagy éppen a játékvezetés is, mert ezen a téren is tevékenykedtem, s vezettem egymás elleni mérkőzést a korábbi és az aktuális csapatom között, ami után mindkét alakulat képviselője gratulált a meccs után. Ezek mind örök életre szóló, maradandó élmények számomra.
- A veterán, botra támaszkodó "Vadkanok", a fehérvári öregfiúk összejönnek ma még?
- Valószínűleg igen, de őszintén szólva nem tudom, én már nem járok közéjük, nem veszek részt ezeken a programokon.
- Mindent mérlegre téve el tudod mondani, hogy elégedett vagy a rögbis pályafutásoddal?
- Igen, úgy érzem, elégedett lehetek a pályafutásommal.
Azt, amit az én képességeimből, fizikai adottságaimból ki tudtam hozni, azt maximálisan ki is hoztam. Nem voltam a legjobb, a leggyorsabb játékos, de mindent megtettem a pályán, amit lehetett.
Ez a maximalizmusomból fakad, mert amibe én belekezdek, akkor abba ezer százalékosan beleteszem magam.
- Végül, mit üzennél a mai fiataloknak, akik éppen keresik a helyüket a sport világában, miért érdemes a rögbi felé fordulni, ezt a sportágat választani?
- Azoknak a fiataloknak, akik úgy érzik, hogy más sportágban nem elég jók, nem elég ügyesek, mindenképpen javaslom, hogy próbálják ki a rögbit! Ez az a sportág, amiben mindenki megtalálja a helyét. Nem számít, ha nincs elég gömbérzéked, ha nem tudsz két egyeneset rúgni a labdába, vagy éppen nem ügyes mind a két kezed, meg fogod találni a helyed, próbáld ki. Nem beszélve arról, hogy itt valóban egy jó közösségbe, összetartó társaságba kerülsz. Az egészséget, a mozgás iránti szenvedélyt szem előtt tartva is csak ajánlani tudom.
