Árki Gábor: Ha a Vidiről van szó, nem kell kétszer szólni
Árki Gábor: Ha a Vidiről van szó, nem kell kétszer szólni
Árki Gábor: Ha a Vidiről van szó, nem kell kétszer szólni- Hol, miképpen indult a te ismeretséged a focival, vagy éppen azzal a sportággal, ami az első volt az életedben?
- Nekem a foci volt az első és az utolsó is! 1978-ban történt, hogy Kispesten Babolcsay kupát rendeztek, a kerületi iskolák tornáját, amin én is játszottam, harmadik osztályosként, s ott láttak focizni a Honvéd utánpótlás szakemberei, akik jelezték, hogy szívesen látnának a kispesti serdülők között. Nem kellett kéretniük, így természetesen a Honvédban kezdtem klubkeretek között.
- Ki volt az első edződ, akitől az alapokat leginkább megtanultad?
- Kácsor Béla bácsi, akit nehéz lenne elfelejteni, hiszen ő legendás alakja volt a Honvéd utánpótlás-nevelő rendszerének, számos élvonalbeli és válogatott futballista pallérozódott a kezei között.
- Az első meccsed is megvan még, amit Honvéd mezben játszottál?
- Hú, na, most megfogtál, konkrétan ez nincs meg, de nagyon sok emlékezetes meccs maradt meg a fejemben utánpótlás koromból, mert nekünk Budapesten nagyon szoros, színvonalas bajnokságunk volt, amelyben rengeteg tehetség játszott a fővárosi élvonalbeli csapatokban. Komoly presztízscsatákat vívtunk egymás ellen. Ezek a meccsek nagy kihívások elé állítottak bennünket, kiváló élményeket szereztem ezek által.
- Elindultál aztán "világot látni", nem egy és nem is kettő csapatban fordultál meg az évek folyamán. Miért távoztál Kispestről, először Szegedre, ha jól emlékszem?
- Igen, Szegedre mentem, de csak kölcsönbe adott a Honvéd, nem mondott le rólam. Alapvetően én soha nem akartam elmenni Kispestről, csak a Honvédban szerettem volna játszani, az a csapat volt a szívem csücske. Ott szerettem lenni, gyerekként labdaszedőként és utánpótlás játékosként is, ott szívtam magamba a pálya, a klub hangulatát. Később aztán,
amikor már korosztályos válogatott lettem, egyre több olyan kihívás elé állítottam magam, ami nagyon motivált. Hamar felkerültem az első csapat keretéhez, de abba a bajnokságokat sorozatban nyerő, a Mezey-féle válogatott 70 százalékát adó csapatba bekerülni rendkívül nehéz volt.
Én azonban szerettem volna rendszeres játéklehetőséghez jutni felnőtt szinten is. Ekkor igazoltam, alig 19 évesen kölcsönjátékosként Szegedre, ahol játszottam is az NB I-ben, és kiváló lépcsőfok volt a pályafutásom elején. Azt követően szerepeltem valóban más csapatokban is, de nem volt szándékomban gyakran klubot váltani, sőt, egyáltalán nem voltam vándormadár-típus. Egyébként is nagyon jól éreztem magam a saját közegemben. Aztán, amikor bajnokságot nyertünk a Honvéddal, amikor már én is játszottam, a Kuusela-féle időszakban, éppen ő, a finn szakember kérdezte meg tőlem, hogy volna-e kedvem Finnországban légióskodni. Belevágtam az ismeretlenbe, de utólag egyértelműen jó döntésnek bizonyult, a mai napig nem bántam meg. Nagyon jól éreztem ott magam, jó közegbe kerültem, és meglepődtem a bajnokság színvonalán is, előzetesen nem gondoltam, hogy olyan jó színvonalú lehet ez a liga, mint amit tapasztaltam aztán. Nem kevés csapattársam került onnan Angliába a Premier League-be.
- Egy picit még vissza a te korosztályodhoz és az utánpótláshoz: kik voltak Kispesten a legismertebb csapattársaid, akikből szintén élvonalbeli, netán válogatott játékos lett?
- Először is Orosz Ferit kell említenem, gólkirály és válogatott is volt, aztán Szauer, aki később Dunaújvárosban focizott NB I-ben, Kovács Béla (Siófok), Bene Tibi (Baja), Hlinka Gabi és Berecz Gabi kapusként szintén NB I-ig vitte. De nemcsak a mi korosztályunk, szinte minden korosztály nagyon erős volt a Honvédnál, mindegyikben akadt 7-8 olyan tehetség, aki később eljutott az első osztályig, de legrosszabb esetben is az NB II-ig.
- Honvéd, Szeged, Finnország és még néhány klubváltás közben megérkeztél Székesfehérvárra a 90-es évek második felében. Hogy került képbe a Vidi és a Gázszer?
- Amikor hazajöttem Finnországból ősz derekán, akkor
nekem már Németországba szóló szerződésem volt egy harmadosztályú klubbal, s szerettem volna szinten tartani magam. Mivel az akkori párom ide járt főiskolára, én jöttem vele. Akkor Disztl Laci volt a második csapat edzője, akivel anno a Honvédban együtt játszottam még tiniként. Megkértem, hogy hadd készüljek nála, de aztán pár nap múlva felajánlották, hogy maradjak ott, játszhatnék a Vidiben. Maradtam, s akkor szerepeltem is azon a 12-13 meccset a csapatban, ami még hátra volt a bajnokságból. Emlékszem az első mérkőzésemre piros-kékben: a ZTE elleni összecsapás volt, 1-0-ra nyertünk Takács Lajos góljával,
egy remek meccsen.
- És a Gázszer?
- Az is egy érdekes sztori volt. Már ősszel kerestek, de először még nem jöttem, a Vidiben szerettem volna maradni. Ám közben januárban, amikor hosszabbítani akartak velem, tárgyaltam az akkori elnökkel, Szuna Józseffel, de nagyon messze volt az, amit ő gondolt, mint amit én szerettem volna, pedig nem volt semmiféle magas igényem... Mivel a Gázszer folyamatosan jelezte, hogy vár, úgy gondoltam, hogyha annál a klubnál ennyire szeretnének, jobban bíznak bennem, akkor megpróbálom. Az edző és a vidis társaim is marasztaltak, de mentem, nem is bántam meg. Az első félszezonom még az NB II-ben volt, amit simán megnyertünk és felkerültünk az élvonalba. A Gázszerben csodálatos három évet töltöttem, ami jelentős mértékben meghatározta életem ezen időszakát. Rendkívül jó társaság alakult akkor ott ki, ráadásul 70-80 százalékban volt vidisekből állt a csapat, adott volt az a kohézió, ami elengedhetetlen ahhoz, hogy eredményes legyél. Azokkal a körülményekkel együtt minden nagyon szép volt, amikkel akkoriban rendelkeztünk, a régi MÁV Előre pályán. Ez a közösség a mai napig összetart, időnként összejövünk nosztalgiázni egy kicsit, amikor nagyon örülünk egymásnak.
- Végül aztán itt is ragadtál Fehérváron, ahol máig a bázisod van. Mi döntött anno a város mellett?
- Fehérvár mindig vonzott. Már akkor kinézett magának a Vidi, amikor a Honvéd kölcsönadott Szegedre, amikor még éppen 18 éves voltam. Jól ismertük egymást az utánpótlás vezetőivel, akik akkor a magyar válogatottban is ténykedtek. Nem tudtam akkor még a Vidihez jönni, mert a Honvédnak más tervei voltak velem, nem adott el. Aztán amikor végül megérkeztem, elsőre magával ragadott Székesfehérvár. Azóta is is jól érzem itt magam, nekem ez a bázisom valóban, innen járok dolgozni oda, ahol éppen tevékenykedem.
- Játékos pályafutásod után később vezetőként is megfordultál itt-ott. Alapvetően két hazai élvonalbeli klubot említ mindenki, ha rólad van szó: Lombard Pápa és DVTK. Ezeknek a csapatoknak voltál a klub- illetve sportigazgatója. Éppen két olyan alakulat, amelyben soha nem játszottál, mégis benned gondolkodtak vezetőként. Miképpen alakultak ezek így ki?
- 16-17 évig dolgoztam NB I-ben vezetőként. A kétezres évek elején még
játékosként a Lombard FC Tatabányában szerepeltem, ahonnan a tulajdonos, Bíró Péter Szombathelyre ment, akkor hívott oda, majd egy súlyos sérülést követően már eljött az a pillanat amikor úgy döntöttem, 34 évesen nem a pályán van a jövőm, hanem pályán kívül. Már korábban elkezdtem képezni magam, így minden olyan végzettséggel rendelkeztem, ami a vezetői munkához elengedhetetlen. A sérülésem után Bíró Péter megkérdezte, hogy nincs-e kedvem mellette vezetőként dolgozni, s én igent mondtam, így először Szombathelyen, majd Pápán folytattuk a közös munkát, ami éppen 10 évig tartott, amikor olyan irányba mentek a dolgok, amit én nem szerettem volna, ezért felmondtam.
Alig pihenhettem, mert két hónap elteltével jött a diósgyőri felkérés, hogy szeretnék, ha én lennék a sportigazgatójuk. Ez is bejött, egy nagyon jó kollektívában tevékenykedtem, a csapatunk is jó volt, nemzetközi kupában szerepelhettünk, három kört mentünk az EL-ben, s csak az orosz Krasznodar búcsúztatott minket, egy sokkal erősebb csapat, amely Európában is tényező volt már akkor. Jött aztán a családban egy súlyos betegség, ami miatt fel kellett adnom a DVTK-val az együttműködésemet, mert oda kellett koncentrálnom. Marasztaltak, adtak volna fizetés nélküli szabadságot, s akkor megyek vissza, amikor rendeződik a helyzet, de én ezt nem akartam, mert a Diósgyőr egy olyan klub, ahol vagy ott vagy, vagy nem, de csak akkor megy a szekér, ha teljesen arra tudsz koncentrálni. Nem akartam én ezt kihasználni, ha valaki korrekt velem, én is az vagyok.
nagyjából egy év után, amikor már megtehettem, hogy újra vállalok munkát, kaptam egy felkérést, hogy az akkor a román másodosztályban szereplő Sepsiszentgyörgy csapatát építsem föl, úgy, hogy három éven belül legyünk az első osztály tagja. Ezt sikerült is jóval kevesebb idő alatt elérni,
egyben megteremteni azokat a feltételeket, amik az élvonalhoz elengedhetetlenek voltak.
- Említetted, hogy itthonról jött a feladat, a felkérés. Ez a szponzori kört jelenti?
- Igen, támogatói körből kaptam a felkérést, semmi szenzáció nincs benne, nyilván a határon túli akadémiák programjában ezek a klubok benne szerepelnek, és ez alapján kellett elvégezni a feladatot.
- Szinte minden Vidi meccsen ott vagy már régóta, néha kérdezgetik is a szurkolók, hogy csak nem vállaltál valamiféle szerepet a klubnál?
- Nem! Egyszerűen
szeretem a Videotont, akár NB I-es, akár NB II-es, én ott vagyok a meccseken, szorítok értük, ennyi, nem több. Jelenleg az SBTC-nek (Salgótarján) vagyok az ügyvezetője, ami most a DVTK kiemelt partneri klubja, tehát azt kellett rendbe tenni, mert az is nagyon rossz állapotban volt, nem csak szakmailag, minden téren. Szerencsére kezd most már egyenesbe kerülni,
az utánpótlás kezd úgy működni, ahogy kellene, bár ezt lehet még fejleszteni. Jelenleg ez van nekem, semmi más.
- Azért játsszunk el a gondolattal: ha érkezne egy felkérés a Vidivel kapcsolatban, hogy vállalj szerepet a menedzsmentben, elgondolkodnál rajta?
- Nem kellene gondolkodni rajta! A Vidi az Vidi. De nem szeretnék hátsó gondolatokat ébreszteni senkiben, nem pályázom senki helyére, főképp nem a háta mögött. Ha jön, jön, ha nem, nem. Ez a jövő kérdése.
- Amennyiben mérlegre teszed a pályafutásodat pályán és azon kívül, elmondhatjuk, hogy egy elégedett Árki Gabi áll most itt velem szemben?
- Ez egy nagyon érdekes kérdés. Ezt szerintem minden egyes labdarúgó felteszi magának amikor befejezi a pályafutását. Lehetett volna jobb? Netán rosszabb? Én azt gondolom, hogy azok a példák amik előttem vannak, vegyesek, hiszen rengeteg kiváló futballista akadt máig akikből nem lett senki, hiába a tehetség, a tudás. Amit az utánpótlás érában elértem, az alapján lehetett volna jobb is, ami nekem jutott felnőttben.
Nagyon sajnálom, hogy az A-válogatottban csak kerettagságig jutottam, de nem mutatkozhattam be címeres mezben. Igaz, voltam ligaválogatott, amelyben két meccsen léptem pályára, két nagyon jó csapat, Paraguay és Uruguay ellen. Ehhez kapcsolódik, hogy a 90-es évek közepén nekem két lehetőségem akadt arra, hogy Angliába szerződjek, de végül nem jöttek ezek össze, pont azért mert nem lehettem felnőtt válogatott, ugyanis kint az volt a szabály, hogy csak azt szerződtethették légiósként, az kaphatott munkavállalási engedélyt, aki az adott évben hazája válogatottjában a mérkőzések 70%-án pályára lépett. A Watfordnál pl. már megszületett a megállapodás közöttünk. Graham Taylor volt a menedzser, a vezetőedző, ő szeretett volna igazolni, de emiatt a szabály miatt kútba esett a lehetőség.
Taylor kérdezte is tőlem, hogy miért nem szerepelek a válogatottban? Nem tudtam neki mást mondani, mint az igazságot: Halmai Gabi, Lipcsei Peti játszott a posztomon, s ők jobbak voltak akkor nálam, megérdemelték a bizalmat, ebben, ilyen téren nem is lehet hiányérzetem. Azt mindenesetre sajnálom, hogy amikor nagyon jól ment nekünk a Gázszerrel, amikor az év csapatába is befértem Tiber Krisztiánnal együtt, akkor behívtak minket a keretbe, de éppen - micsoda véletlen - ketten maradtunk ki a keretszűkítésnél. Akkoriban az ügynökök nagyon sok mindent elintéztek a játékosaiknak, ami komoly mértékben számított. Nekünk nem volt ügynökünk... Ez egy kis hiányérzetet generált bennem, de egyébként, mindent mérlegre téve én elégdett vagyok! Nem is nagyon szeretek visszafelé tekintgetni, előre szeretek nézni, annak van értelme. A múltról ezeken az említett összejövetelen jókat sztorizunk, poénkodunk, ennek ott a helye. Ez ennyi, nem több.
