Sitku Illés - a vándormadár gólvágó, aki Fehérváron talált otthonra
Sitku Illés - a vándormadár gólvágó, aki Fehérváron talált otthonra
Sitku Illés - a vándormadár gólvágó, aki Fehérváron talált otthonra- Mikor és hol kerültél kapcsolatba először komolyabban a focival gyerekkorodban?
- Kilenc éves voltam, amikor a szüleim olvastak az újságban egy toborzóról szóló hirdetést, amelyben a KSI keresett ügyes, futballozni szerető srácokat tehetségkutató táborába. Megkérdezték, hogy volna-e kedvem elmenni. Természetesen volt, hiszen eleve szerettem focizni. Ez a próbajáték valószínűleg jól sikerült, mert azonnal ki is választottak, így akkor és ott a KSI-ben kezdődött az én hivatalos kapcsolatom a sportággal 1987-ben, s 2020-ig tartott, tehát elég hosszú ideig szaladgáltam a pályán NB-s szinten.
- Az élvonalban már a Ferencvárosban mutatkoztál be. Emlékszel erre?
- Persze,
a Debrecen ellen játszottunk, egy győztes meccs volt az első, s jól emlékszem, kezdőként kaptam lehetőséget, aminek nagyon örültem, hiszen azért a Fradiban debütálni egy fiatalnak nem kis dolog.
Sokan álmodnak erről.
- Éppen az FTC lett aztán az a csapat, amelyben nem sikerült tétmeccsen gólt szerezned hosszú és eredményes pályád során.
- Így van, jól tudod. Az is igaz, hogy csak 8 NB I-es és 3 UEFA-kupa meccsen kaptam lehetőséget, talán nem is játszottam ezeken rosszul, de betalálnom valóban nem sikerült.
- Egy kicsit még ugorjunk vissza a kezdetekhez: emlékszel még arra, hogy kinél kezdted, ki volt az első edződ?
- Természetesen igen. Szerintem mindenki, aki focizott, az első edzőjére biztosan emlékszik. Én a KSI-ben Őri Tibi bácsinál kezdtem, s vele együtt mentem, mentünk át a BVSC utánpótlásába, miután a KSI-ben megszűnt a foci.
- Az megvan, hogy kisgyerekként kik ellen léptél pályára először szervezett keretek között mérkőzésen?
- Akkoriban a fővárosi csapatoknak volt bajnokságuk, egymás ellen sokszor játszottunk. Honvéd, Fradi, Újpest, MTK és a többiek, akikkel folyamatosan játszottunk az első években.
- Debrecen, III. Kerület, Pécs, sorolhatnám a klubokat, amelyekben megfordultál a Fradi után, de még bőven a fehérvári szerepvállalásod előtt, s ezekben a csapatokban már te voltál az elsődleges gólfelelős.
- Mondhatni így is, de azért szinte mindenhol akadtak még mások is a csapattársaim közül, akik eredményes góllövők voltak. A Ferencváros után a III. Kerülethez kerültem, aztán Pécsre, ahonnan Pápára igazoltam, majd vissza az NB I-es körforgásba a Siófok csapatában. Azt gondolom, ott indult meg igazán a szekerem, abban a csapatban 2003-ban. Ezt követően vitt el a csúcson lévő DVSC, majd már bajnokként igazoltam 2005-ben a Videotonhoz.
- Kinek, minek a hatására igazoltál ide, Fehérvárra?
- Nem titok,
Csertői Aurél volt a kulcs abban, hogy a Vidinél kötöttem ki. Ő volt az edzőm korábban Siófokon, ahová már az ő hívására érkeztem, igaz, elsőre még csak amolyan próbajátékra, de megfeleltem, s aztán remek kapcsolat alakult ki közöttünk, nagyon szerettem vele dolgozni. Ezek után, amikor felvetődött a lehetőség, hogy jöhetnék ide a Videotonhoz, számomra nem is volt kérdés, hogy jövök is. Jó döntésnek gondoltam.
Azt hiszem, tényleg az is volt.
- Valóban, ha azt nézzük, hogy 116 bajnoki meccsen kettő híján szereztél 50 gólt, az egyebekről nem is szólva, akkor kifejezetten ó döntésnek tűnik.
- Igen, bár lehetett volna több is, mert sok helyzetet kihagytam, de nem lehetek elégedetlen, mindig mindent megtettem a csapat sikeréért.
- A közelmúltban volt egy kis ünnepség, a klub első MK-győztes csapatát köszöntötték a szezonzáró meccs előtt. 2006-ban az éppen kieső Vasas ellen - nem éppen könnyű, hosszabbításba, majd 11-es rúgásokba torkolló csata végén - sikerül megnyerni a Vidi és a város első Magyar Kupáját, ráadásul a 2-2-es meccsen az első gólt éppen te szerezted. Milyen emlék ez neked?
- Természetesen remek!
Schwarcz Zoli mellett valóban én is betaláltam az Üllői úti kupafináléban. Nagyot küzdöttünk, mindent megtettünk a sikerért, ami végül össze is jött, azt gondolom, hogy megérdemelten, főként ha az egész kupamenetelést nézzük, ami kompletten egy emlékezetes történet volt nekünk. Fantasztikus élményként éltük meg, főképp olyan szurkolókkal, olyan buzdítással, amit mi akkor kaptunk a drukkerektől. Ilyen körülmények között nem is lehetett más az eredmény, minthogy mi nyerjük meg a trófeát.
Ez nem kérdés, főleg így utólag, számomra.
- Mondhatjuk, hogy a komplett pályafutásod egyik, ha nem a legfontosabb gólja ez a kupadöntős találat volt?
- Azt hiszem, igen. Mert pl. Debrecenben bajnokságot nyertem, de akkor abban a csapatban még nem voltam annyira eredményes, nem tudtam annyit hozzátenni a csapat sikeréhez, mint amit szerettem volna, úgyhogy azt gondolom, itt a Vidinél lettem kiforrott játékos, és ez az MK-siker volt az, amiben valóban fontos szerepem is volt.
- Mi volt még Vidit követően?
- Először elmentem Újpestre egy évre kölcsönbe, de az nem volt egy jól sikerült időszak, nem volt jó döntés. Ezt követően már alacsonyabb osztályban játszottam, NB II, NB III-ban, Tatabányán, Dunaújvárosban, végül pedig Dorogon fejeztem be az aktív pályafutásomat.
- Ahol belekóstoltál a vezetői munkába, hiszen te voltál néhány évig a csapat sportigazgatója.
- Igen, mondhatni
sportigazgatóként az elnök úr munkáját segítettem, tárgyaltam menedzserekkel, játékosokkal, próbáltuk a lehetőségekhez mért legjobb csapatot összehozni. Ez három évig tartott, amikor a Dorog kiesett az NB II-ből, s a tulajdonos úgy döntött, hogy nem folytatja tovább,
így én is eljöttem onnan.
- Visszatérve még egy kicsit a Videotonhoz: mondhatjuk, hogy Csertői volt pályafutásod egyik meghatározó edzője?
- Inkább úgy mondanám, hogy ő volt itt az első, mert aztán volt még más trénerem is. Érdekesség, hogy amikor eljöttem a Fradiból, éppen az a Marian Vlak volt a vezetőedzőnk, aki akkor már a Vidi szakmai munkáját vezette amikor én idekerültem. Zöld-fehérben nem számított rám, itt pedig alapember voltam nála. Lehet, hogy későn érő típus vagyok, ez is közrejátszhatott ebben. Volt aztán még itt edzőm Disztl László és dr. Mezey György is, akit Magyarországon egyetlen futballkedvelőnek sem kell bemutatni, talán ő tette hozzá a legtöbbet a pályafutásomhoz.
- Az MK-győztes és bajnoki bronzérmes Vidi, a Csertői-féle alakulat egy igen jó összetételű és szellemű társaság volt. Így emlékszel rá te is?
- Igen, mindenképpen. Akár fiatalok, idősebbek, légiósok, mindenki jól illeszkedett abba a csapatba, mindenki elfogadott mindenkit, valóban egy jó kis közösség volt.
- Gólok ide vagy oda, válogatottságból nem túl bőkezűen mértek neked a mindenkori szövetségi kapitányok. Belekóstolhattál a címeres mez világába, de ebben a tekintetben talán több maradt benned.
- Belekóstolhattam, valóban.
Egyszeres válogatottnak mondhatom magam. Én azt gondolom, ha hívják az embert, akkor az megtiszteltetés, menni kell, én nagy örömmel fogadtam a meghívást és nagyon büszkén vettem fel a címeres mezt.
Úgy gondolom, ezzel az érzéssel, véleménnyel nem vagyok egyedül.
- Amikor befejeződött a dorogi kalandod, mint vezető, visszatértél Fehérvárra, most is itt beszélgetünk a klub utánpótlás központjában. Jelenleg az egyik korosztályos csapat mellett ténykedsz edzőként. Hogy érzed magad a bőrödben? Főleg úgy, hogy a már utánpótlás válogatott fiad is itt fejlődik komoly léptekkel a szemed előtt.
- Valóban, itt kötöttem ki, mert nekem a Videoton a szívem csücske. Már korábban megfogalmazott célom volt, hogy amikor lehetséges, vissza szeretnék ide térni a munka frontján is, szerencsére sikerült. Ahogy mondod, itt játszik a fiam is, de nem csak a nagyobbik, akit említettél, ha nem a kisebbik is, mind a kettő a szemem előtt van napi rendszerességgel. Az idősebbik az U15-ös csapatban játszik, eddig mi vittük őket Palkovics István kollégámmal, kifejezetten a szemem előtt van, de remélhetőleg a "kicsivel" is dolgozhatok együtt.
- Mekkora tehetséget látsz a két srácban?
- Ez nehéz kérdés. A szülő általában kicsit elfogultabb a saját gyerekével, de én próbálok szakemberként rájuk tekinteni, de ami a lényeg, hogy nem csak én, más szakemberek is úgy vélik, hogy tehetségesek, úgyhogy így is lehet. NAgyon sok van még előttük, sokat kell fejlődniük, tanulniuk. Meglátjuk, mi jön ebből ki a végén, de én már így is nagyon büszke vagyok rájuk, úgyhogy dolgozunk, s majd meglátjuk, mire lesz ez elég, meddig jutnak.
- A felnőtt futball nem hiányzik, hogy ismét vezetőként, vagy éppen edzőként dolgozz "nagyokkal"?
- Engem jelenleg teljesen kielégít az, amit itt csinálok, jól érzem magam. Anno Dorogon belekóstoltam a felnőtt fociba vezetőként, soha nem is lehet azt mondani, hogy kizárt a visszatérés a felnőttekhez, nem tudni mit hoz a jövő, de tényleg jól érzem itt magam a jelenlegi szerepkörömben az U15-ös csapatnál.
- Amennyiben mérlegre teszed a sok csapatot, gólt, győzelmet, amikben részed volt, a debreceni bajnoki címet, a vidis bronzot és MK-sikert, mi a legnagyobb élmény ami a pályán vagy azon kívül de a sportágban ért?
- Ezek, amiket felsoroltál, de én Inkább időszakot mondanék, ez pedig a Videotonban töltött időszakom volt, ami szerintem nagyon rendben volt. Itt lettem igazán érett játékos, itt tudtam elérni a kitűzött céljaimat leginkább.
Kijelentheted, hogy elégedett vagy, teljes a pályafutásod, úgy ahogy történtek a dolgok?
- Biztosan lehetett volna több és jobb. Például 2007-ben játszottam Törökországban egy fél szezont, aminél talán volt bennem több. Biztosan én is oka vagyok annak, hogy ez nem jött össze, de így alakult. A pályafutásom közben soha nem voltam elégedett, mindig többet szerettem volna elérni, de így utólag visszagondolva, azt mondom, nem volt ez rossz.
