Kezdetben nem gondoltam az NBA-re, de még arra sem, hogy eljutok az NB I-ig
Kezdetben nem gondoltam az NBA-re, de még arra sem, hogy eljutok az NB I-ig
Kezdetben nem gondoltam az NBA-re, de még arra sem, hogy eljutok az NB I-ig- Miként kezdődött a te kapcsolatod a sporttal? Azt tudom, hogy számodra sokáig nem a kosárlabda volt a favorit.
- Ez már egy nagyon régi történet, bizonyos részei már számomra is homályba vesztek.
Valóban nem a kosárlabda volt az első szerelem, hanem a futball. Úgy is nőttem fel, hogy a foci volt az, amit kedveltem, csináltam szervezett keretek között is. A családban azért jelen volt a kosárlabda is, a bátyám játszott a suliban és édesanyámnak szintén volt kosaras kapcsolata, de nem NB I-es szinten, így aztán nekem is meg kellett ismerkednem a kosárlabdával. Az túlzás, hogy meccsről-meccsre jártam és faltam a sportágat, inkább barátkoztam vele, de egyértelműen a foci volt a kedvenc eleinte. Aztán mivel szép magasra nőttem, alkatilag is kézenfekvő volt, hogy a kosárlabda felé forduljak.
Így is történt.
- Nagykanizsán születtél, a kosárlabda viszont Budapesthez kötött eleinte. A focis időszak az még Zalához kapcsolódik vagy már a fővároshoz?
- Egyikhez sem! Még egy éves sem voltam, amikor Százhalombattára költözött a család, ott nőttem fel és ott rúgtam a labdát. A családom tősgyökeres zalai, én is zalainak vallom magam, de Battán gyerekeskedtem, szerettem is ott, így a futball oda kötött már, illetve a kosárlabdát is ott ismertem meg, de egyesületi körülmények között Budapesten játszottam.
- Mikor jöttél rá arra - vagy mikor jött rá más, aki esetleg felfedezte benned a lehetőséget -, hogy van tehetséged, így jövőd a kosárlabdában?
- Ez már a gimnáziumban jött, elég későn kezdtem ilyen szempontból. A Kaffka Margit (ma Szent Margit) Gimnáziumba jártam Budapesten, ekkor kerültem szorosabb kapcsolatba a sportággal, amikor a Honvédba kezdtem járni edzésre, ott játszottam először, majd volt egy másfél éves kitérőm a MALÉV-ba, de a kosárlabda már egyértelműen a fővároshoz kötött.
- Te magad mikor érezted azt, hogy otthon vagy a kosarasok között?
- Nem igazán éreztem ilyet,
egyszerűen "csak" a játék kezdett el egyre jobban menni, ezért egyre nagyobb fantáziát is láttam benne. Nem gondoltam arra akkor még, hogy ebből NB I lehet, mindössze azt éreztem, hogy ez a sport egyre jobban fekszik nekem, ugyanakkor nagy volt a hátrányom, mert igen később kezdtem el komolyabban foglalkozni vele, bár a foci a mozgást és a labdaérzéket tekintve jó alapokat adott. A MALÉV-ban játszottam, amikor korábbi NB I-es öreg rókák, akik levezetésképp kosaraztak ott, ők meséltek sokat az élvonalról, ez keltette fel jobban az érdeklődésem, s gondolkodtam el azon, hogy jó lenne visszakerülni a Honvédba, hiszen akkor ez a klub volt a legjobb idehaza, nagy hagyományokkal,
s így NB I-es lehetek.
- Ez egyértelműen sikerült, mint tudjuk, hiszen bajnok, kupagyőztes lettél a Honvéddal, illetve később Tungsram-Honvéddal, bekerültél a válogatottba, berobbantál a hazai elitbe. Aztán egyszercsak ide igazoltál az Albacomphoz Fehérvárra. Miért döntöttél így?
- A kihívás miatt! Olyan kihívás volt nekem ez a fehérvári lehetőség, amit csábítónak gondoltam. Kifejezetten szimpatikus volt számomra a Nagy Gábor és Minárovits János vezette menedzsment víziója, koncepciózus építkezése a klubnál. Az tény, hogy a Honvédban, főleg már a Tungsram-Honvédnál egy szuper társaság jött össze, de úgy éreztem, hogy a továbblépéshez olyan kihívás kell, ami egy más környezetet is jelent és akár a külföldi lehetőséget is meghozhatja nekem, mert akkor már ott motoszkált a fejemben a gondolat, hogy kipróbáljam magam külföldön. A város is nagyon megtetszett, szóval abszolút bejött az, amiért jöttem. Az eleje kicsit döcögősre sikeredett, de semmi sem megy egyszerűen, ezt tudjuk, végül minden egyenesbe jött, ami még szebbé teszi az emlékeimet.
- Főleg úgy, hogy te lettél az egyik legfontosabb láncszeme, alapembere az első fehérvári bajnokcsapatnak, amely egymás után háromszor ért fel a csúcsra az NB I-ben. Ebből kettőben komoly részed volt, a harmadikban is annyival kevesebb, hogy akkor éppen az NBA-ben vitézkedtél, már a második időszakban. Valaha, korábban volt olyan gondolatod, hogy te lehetsz az első NBA-kosaras Magyarországon?
- Nem, egyáltalán
nem gondoltam arra, hogy én lehetek az első magyar NBA-s, sőt! Itt minden adott volt a sikerekhez, akár a nemzetközi porondon való szerepléshez is, a vezetői, az edzői stáb, a feltételek, minden ideális volt az Albánál. Hosszú távú tervekkel érkeztem ide, ha nem vesznek észre pont itt Fehérváron egy felkészülési tornán és nem jön a képben a Chicago Bulls és a nyári liga, akkor itt fejezem be, hacsak egy külföldi lehetőség nem jön össze, de a későbbi külföldi éveimet is ez alapozta meg, hogy itt vettek észre,
illetve hogy a chicagói időszak, az NBA-s időszak után kerültem vissza Európába.
- Máig te vagy az egyetlen magyar kosaras, aki a csúcsligában pattogtathatott. Mi volt ennek a története, hogy te oda ki tudtál kerülni és főleg ott is ragadni? Mert a nyári ligáig azért néha el-el jut egy-két magyar, de bekerülni valójában az NBA-be senki sem tudott azóta sem. Mi, vagy inkább ki volt a döntő tényező? Jerry Krause?
- Igen, persze, ő volt akkor a Bullsban a sportigazgató, ő bólintott rá az érkezésemre, először arra, hogy a nyári ligában próbáljam ki magam, de az út azért odáig sem volt éppen egyszerű. Tényleg a mélyvízbe dobtak, hiszen abban az időben nem volt semmi tudásom és fogalmam sem arról, hogy miképpen épül föl az NBA, csak annyit tudtam, amit bárki más, hogy gyorsak a játékosok, jól dobnak és ha nemzetközi szintre kerülnek, akkor ott mindenkit jól megvernek. Amikor aztán kikerültem, mindent az alapoktól jól meg kellett tanulnom, úgy, hogy nekem akkor nem volt menedzserem, egy kosárlabdától távol álló úr segítette az első próbálkozásaimat, ő tartotta a kapcsolatot a Chicago Bulssal, de effektíve menedzser, ügynök abszolút nem volt körülöttem és ennek megfelelően nem is tudtam, mi ennek a háttere. Most már persze tudom, de ez egy nagy kihívás volt, ez tény. Akkor nagyon sok minden történt az alatt az időszak alatt, de
az első próbálkozásom szerencsére a nyári ligában sikeres volt, visszahívtak a Michael Jordan-féle utolsó nagy Bullshoz, amely éppen aztán a következő idényben nyerte meg az azóta is utolsó NBA bajnoki címét. Ott lehettem a felkészülés alatt, velük tölthettem egy hónapot,
majd kölcsönadtak a közeli Rockford Lightingnak, a "fiókcsapat-ligába", de volt lehetőségem megtapasztalni, milyen Jordanékkel együtt lenni, játszani velük, Rodman, Pippen és az összes nagymenő ott volt még akkor, készültek az "utolsó táncra", a Last Dance-re, ami annak a filmnek a címe volt, amit erről a szezonról szólt, szóval ez az egész óriási élményt jelentett.
- Ebből az utolsó táncból végül éppencsak kimaradtál, mert a végső rostán estél ki, pontosabban te döntöttél úgy, hogy nem vársz a lehetőségre tartaléksorban a fiókcsapatnál, hanem hazajössz. Tehát, ha kicsit türelmesebb vagy, lehet, hogy már volna bajnoki aranygyűrűd is.
- Igen, legalábbis Jerry Krause ezt mondta, hogy ha türelmesebb lettem volna és decemberben nem jövök el a Rockfordtól - akkor még nem G-League volt a neve a fiókcsapatok bajnokságának - ahol bevetésre készen játszottunk néhányan, akik vártunk arra, hogy ha üresedés lesz a keretben a Bullsnál, akkor bekerülhetünk. Szóval, jó lett volna, ha maradok, de azzal, hogy hazajöttem, hozzá tudtam járulni az Albacomp bajnoki címéhez, így egyáltalán nem bánkódtam ezen akkor és ma sem, hiszen az az idény is jól zárult.
- Aztán később visszatértél Chicagóba és be is kerültél a Bulls bajnoki keretébe, amelyből akkor már távozott Jordan, Pippen és több nagy sztár, igaz, nélkülük is akadtak komoly kosarasok, remek játékosok, akikkel együtt húztátok a szekeret, pl Toni Kukoc, aki kifejezetten nagy sztár volt akkor és még évekig,s akivel neked is jó kapcsolatod volt, s talán máig is van.
- Valóban,
Kukoc volt a példa előttem, amikor én először kosárlabdázni kezdtem, hiszen még Európában játszva is óriási tehetségnek számított, s végig figyelemmel követtem a pályafutását, mígnem csapattársak lettünk a Bullsban, ahol óriási élmény volt vele együtt játszani.
Mai napig, ha találkozunk, akkor mindig szoktunk beszélgetni, hogy mi lett volna, miként alakult volna a sztori adott esetben. Úgyhogy nagy élmény volt vele együtt szerepelni, ő a sportág egyik nagy egyénisége, ikonja az európai és amerikai éveket figyelembe véve egyaránt.
- Kicsit mesélj nekünk Michael Jordanről, hiszen ő a sportág megkérdőjelezhetetlen legnagyobbja, akiről ugyanakkor az a hír járta, hogy nem igazán pátyolgatta az új fiúkat, s te is egyszer úgy nyilatkoztál, hogy nem bánt túl barátságosan veletek sem. Mindazonáltal a nagyságát el kell ismerni, mert nagyon profi, minden idegszálával és mindig, mindenben győzni akar. Neked - ez kifejezetten kuriózumnak számít - nem csak Chicagóban, hanem később Washingtonban is volt vele találkozásod, amikor a Wizards-nél voltál rövid ideig.
- Ez nagyon érdekes, mert azóta is egyfajta misztikum veszi körül őt, hiszen
Jordan nem az az ember, aki éjjel-nappal a médiában, manapság a social médiában nyomul, s talán éppen abban a bizonyos Last Dance-ben lehetett reális képet kapni róla, hogy milyen volt akkor, abban az időben, amikor ugye én magam is ott voltam a felkészülés alatt. Valahol jól visszaadta, azt, hogy a minden áron való győzni akarás az nagyon jellemző rá, legyen szó bármiről, akár kosárlabdáról, akár kártyázásról, bámilyen kiegészítő tevékenységről, ő mindig nyerni akar. Ez egy büntetődobó versenyben, akár 3-3-as drillekben, mindenben megnyilvánult.
Az, hogy mit csinált közben, előtte, utána, arról már nagyon sok minden megjelent könyvekben és másképp is, de az biztos, hogy amikor a pályán feldobták a labdát, neki csak az számított, az volt a legfontosabb. Ezt tapasztaltuk edzésen is, a tudatos munkát. Ő nem az volt, aki tanulta a szakmát, mert neki olyan képességei, adottságai voltak, amik magasan kiemelték a többiek közül. De az összpontosítása, a győzni akarása is mindenkiénél nagyobb volt. Azt gondolom, szeretnének a mai sztárok is erre a szintre jutni, ez nem véletlen. Nekem is ilyen szempontból abszolút pozitív élményeim voltak vele. Attól függetlenül, hogy újonc voltam, úgy gondolom, méltányolta azt hogy én keményen dolgozom az edzéseken, plusz munkát végzek és megpróbálom felvenni a harcot a nálamnál sokkal magasabban jegyzett játékosokkal. Amikor pedig a Wizardsban találkoztunk, miután másodszor tért vissza, akkor úgy fogadott, hogy "Chicago Crew velem lesz edzésed", hiszen volt még egy korábbi Bulls játékos is akkor ott a felkészülési edzőtáborban a washingtoni csapatnál, tehát volt szerencsém akkor is látni, 39 évesen, de még mindig magasan az átlag feletti teljesítménnyel.
- Emlékszem arra, hogy volt, amikor te lettél Chicagóban a hónap játékosa,de ezen kívül is akadtak kifejezetten jó meccseid a több, mint 100 között (nem csak a Bullsban). Mi volt a legnagyobb élményed az NBA-ben?
- Természetesen
ez az a bizonyos március a csúcs, amikor én lettem a hónap játékosa. Ekkor már a nagy trió - Jordan, Pippen, Rodman - nem szerepelt, de ott volt még Kukoc, Randy Brown, Bill Wennington, Ron Harper, vagy éppen Jud Buechler, akinek a szerződése még nem járt le, s ha nem is volt igazán "vezérbika", de ebben a csapatban is nagyon keményen meg kellett küzdeni mindenért egy teljesen újonc edzővel.
Összességében ez a szezon nem kerül be a Bulls történelemkönyvének legszebb lapjai közé, de nekem abszolút pozitív volt, hiszen ekkor volt lehetőségem arra, hogy újoncként viszonylag sok játékidőt kapjak, ráadásul ez a március kimondottan jól sikerült. Jó lett volna folytatni ezt, de a nyomás ilyen szempontból mindenkire sokkal nagyobb volt, hogy a következő idényre mindenképpen egy másik csapatot kell építeni.
- Nagyon sok sztárral volt kapcsolatod, nem csak Jordanékkel, de a máig aktív, akkoriban újonc LeBron James-szel is volt találkozásod, tehát nagyon komoly minta alapján van összehasonlítási alapod. Itt visszaidézem azt a veled készített interjúmat, amit még akkor rögzítettünk, amikor először hazatértél Chicagóból a 90-es évek végén, s akkor azt felelted a "kikből gyúrnád össze a számodra ideális NBA-játékost?" kérdésre, hogy nem csak Michael Jordanből lenne benne sok, hanem pl. a Philadelphia akkori vezéréből, Iversonból. Ma is tartod ezt?
- Igen, Iverson ellen volt szerencsém többször pályára lépni, egy konferenciában is voltunk velük a Bulsszal, és amikor én az NBA-ben játszottam ő abszolút a csúcson volt, egy elképesztő jó játékosnak tartottam, nem beszélve arról, hogy benne is nagyon nagy győzni akarás dolgozott, az, hogy amikor a pályán van semmi sem számít, csak a győzelem, s akkor abban a szezonban döntőig vitte a 76ers-t, a Lakers ellen bukták el végül a finálét. Ő mindenképpen belekerült nálam abba a kategóriába, hogyha összegyúrnánk egy ideális játékost, akkor ki lenne ebben összetevő. Ő mindenképpen.
- Visszatérve az Albához nyertél még egy bajnoki címet, aztán újra jött eg NBA-állomás, Torontóban a Raptors, de összességében akadtak rövidebb időszakok Clevelandben, Detroitban, Washingtonban is. Nyilván ezeknek a csapatoknak a meze is hatalmas értéket képvisel annak, aki magára ölthette. Te eltettél magadnak emlékbe Bulls vagy Raptors mezt, van ereklye-gyűjteményed?
- Persze,
az összes csapattól van mezem, amelyikben pályára léptem az NBA-ben. Sőt, mindegyik csapat minden olyan mezéből van nekem, amiben az adott idényben pályára léptünk, tehát csapatonként 2-3 garnitúra is akár. De az európai állomáshelyeimről is örzöm a mezeket, a Vitóriától a Kaunason át a Strasbourgig, és persze az Albáig.
Egyébként nem csak én, édesanyámék is gyűjtötték a velem és a csapataimhoz kötődő relikviákat.
- Ha már a szülőket szóba hoztad: hogy vannak most ők? Édesapádra különösen szeretettel emlékezem, mert amikor te kint játszottál Chicagóban, gyakran őt hívtam fel információkért, ő mindig mindent tudott rólad, naprakész volt, miközben azért még idehaza az internet nem volt olyan elterjedt, olyan sokrétű információforrás, mint manapság, vagy már akkor az USA-ban.
- Köszönöm, jól vannak! Persze ahogy lehetnek 80 éven túl, úgy, de összességében kisebb problémákat leszámítva rendben vannak egészségileg, aminek nagyon örülök!
- Az NBA-s időszak után visszatértél Európába, de már nem az Albához, hanem a kontinens több élbajnokságában és csapatában is megfordultál. Litván bajnok lettél a Zalgiris Kaunassal, Euroliga-finalista, spanyol kupa- és szuperkupa-győztes a Vitóriával, de a francia élvonalban is bronzmeccset játszottatok. Szóval alaposan beindult a kontinentális karrier is a pályafutásod hajrájára. Érdekes, de akárhol játszottál, korábban kiemelted, hogy te voltál a "magyar", akinek bizonyítani kellett, ami persze sikerült is, hiszen mindenütt alapembernek számítottál.
- Akkor még más volt a megítélése a kosárlabdának, s azt gondolom, hogy ezek a dolgok ilyen szempontból jó pár éve elmosódtak.
Én abban az időben erőteljesen éreztem azt, hogy nagyon sokat számított, ki milyen országból, mennyire erős kosárlabdás gyökerekkel, hagyományokkal rendelkező országból érkezett az adott klubhoz. Mivel Magyarországon alig volt néhány játékos, akik külföldön próbálták ismert klubokban, bajnokságokban megvetni a lábukat úgy, hogy ez sikerült is, ez mindenképpen befolyásoló tényező volt. Aminek legjobban örülök az európai karrieremet tekintve, hogy döntősen olyan csapatokban játszhattam, amelyek komoly célokért küzdöttek.
Akadt olyan csapat, amelyiknek ez igen jól össze is jött, de volt, amelyiknek kevésbé. Többségében azért döntőket játszottunk, címeket nyertünk. Azt kívánom minden sportolónak, hogy ilyen sikeres csapatokban játszhasson, mint anno én. Ráadásul nekem ez szerencsére pályafutásom során szinte végig megadatott.
- Fehérváron máig legenda vagy, az egyetlen kosárlabdázó, akinek a mezét, a 9-es számú mezét visszavonultatták, tehát soha nem viselheti már más Alba játékos. Ennek ellenére nem az Albához van a legkomolyabb köteléked manapság, hanem a saját akadémiai klubodhoz, a DKKA (Dávid Kornél Kosárlabda Akadémia)-hoz, ti nevelitek azokat a fiatalokat, akik később akár az Albában élvonalbeli játékosok lehetnek. Anno negyed évszázada, még aktív korodban miként jutott az eszedbe ez a klubalapítás, akadémia-alapítás?
- Valóban, akkor még aktív játékos voltam. Amikor kikerültem Amerikába, akkor ott bevett dolog volt, hogy próbálnak valamit visszaadni a külföldiek ott, ahol a legtöbbet kapták talán a pályafutásuk során, amit Magyarországon nem nagyon lehetett tapasztalni, de Európában sem volt nagy divat. Úgy gondoltam, ez a legjobb módja annak, hogy a kosárlabdát jobban kiterjesszük a fiatalok körében és alapítványként létrehozunk egy olyan, tömegbázist, amire lehet építkezni a későbbiekben és ezért hoztuk létre a DKKA-t. Ekkor még viszonylag vékony volt az Alba utánpótlás bázisa, így erre próbáltunk ráépíteni egy olyan lehetőséget, hogy minél több gyere válassza a kosárlabdát. Ez egy jó időszak volt, előtérben volt a sportág, hiszen folyamatosan nyertünk, s ennek következtében alakult ki ez az egész, és most már jó 25 éve üzemel, aminek nagyon örülök, mert egyrészről továbbra is közvetlen kapcsolatom van Fehérvárral, rendszeresen "lógok" itt, másrészről a kisebbik lányom innen indult, végigjárta az összes lépcsőfokot, s most igazolt el Szekszárdra egy magasabb célokért küzdő csapathoz. A nagyobbik fiam is, aki még csak kilenc éves, ő is most már ide jár, úgyhogy vele jövök rendszeresen edzésekre, ez a második év, hogy elkezdte a kosárlabdát, s remélem ő is itt járja majd végig az útját és aztán meglátjuk, mire jut. A kisebbik fiam szintén szereti a kosárlabdát, pedig ő még csak öt esztendős, de már pattogtatna.
- Mia lányodról volt szó, ugye, aki a legutóbbi idényekben már az élvonalbeli DKKA játékosa volt, tavaly már alapembere, megmutatta a tehetségét és egy szintet lépett most a szekszárdi szerződésével. Ezt mi sajnálhatjuk is picit, mert az ő távozása is hozzájárulhatott ahhoz, hogy a DKKA csapata ebben a szezonban már nem vállalta az NB I/A-s szereplést. Ha már itt tartunk: van arra még remény, egyáltalán cél az, hogy amint lehet, újra az élvonalban szerepeljen a neved fémjelezte női - vagy akár férfi - csapat, vagy már kizárólag az alapcélhoz hűen az utánpótlásra koncentráltok?
- Azt gondolom, nagyon fontos volt, hogy eljutottunk női és férfi vonalon is elég komoly szintre, ezzel is bizonyítva, hogy lehet csinálni kosárlabdát akár a legmagasabb osztályban is, és a lányokkal is sikerült két szezont lehúzni a legmagasabb osztályban.
Nagyon sajnáljuk, én személy szerint különösen, hogy ennek most véget kellett vetnünk, de egyszerűen nem adta a környezet azt a lehetőséget, hogy tovább tudjuk az NB I/A-t vinni, de mindenképpen szeretnénk még ide visszatérni!
Férfi vonalon nem feltétlenül, mert továbbra is azt vallom, hogy egy városban bőven elég egy élvonalbeli profi csapat, de egyébként sem volt célunk, hogy versenyre keljünk az Albával. Én nagyon örülök annak, hogy ha minden évben versenyben vannak a legjobb helyezésekért, ezért nem is kérdés, hogy a fiúknál egy "kimenő" út van, és szeretnénk, ha ezen minél többen eljutnának az Alba keretébe, elősegítve az utánpótlás erősödését is.
A lányoknál viszont továbbra is azt gondolom, hogy ott ez az űr, hiszen nincs másik helyi élcsapat, s egyébként is női vonalon gyorsabban el lehet jutni magas szintre és nemzetközi porondra, akár az Euroligába is. Ezt próbáltuk mi is megcélozni, az időzítés azonban nem úgy sikerült, hogy ezt most megléphetjük, de bízom benne, hogy majd később összejöhet.
A célunk továbbra is ez, a lányokat szeretettel várjuk, szerencsére megy is az utánpótlásunk, s reméljük egyre többen fognak még hozzánk jönni. Szeretnénk tovább építkezni, és amint erre alkalom lesz ismét egy A-csoportot a lányokkal megcélozni, ami most ebben a helyzetben nem reális.
- Említetted, hogy sokat "lógsz" itt Fehérváron, de jössz-mész, sokat utazol. Ez persze nem véletlen, mert ugye, még mindig dolgozol az NBA vérkeringésében, Scout-ként, a Milwaukee Bucks európai játékosmegfigyelőjeként. Hogy telnek a napjaid, heteid ebben a munkakörben?
- Igen, ez eléggé gürcös, most már több, mint 10 éve a Bucksnak dolgozom, és ennek nagyon örülök, hiszen pont az NBA az, ahol nem lehet egyik pillanatról a másikra tervezni, évente változik a dolog és most már a 13. évemet kezdem a Milwaukee kötelékeiben, amivel lassan a legrégebbi Bucksos munkatárs leszek. Ez rengeteg utazással jár, nem nagyon lehet tervezni e mellett, de az akadémiára folyamatosan figyelek, s amikor nem vagyok itthon, rendszeres, napi kapcsolatom van Matus Gábor ügyvezetővel, képben vagyok minden tekintetben, úgyhogy amit tudok, mindent megteszek, hogy az akadémiánk még erősebbé váljon. Mindenesetre a Buckshoz kötődő munka nagyon sok időt elvesz a sport és magánéletemből egyaránt.
- Éppen most, október 22-én töltöd be az 55. életévedet, érdemes egy kicsit visszatekinteni: mennyire vagy elégedett a sorsod, a pályafutásod eddigi alakulásával?
- Én azt gondolom, hogy ami korábban volt, azzal abszolút elégedett lehetek. Jó lett volna többet tudnom bizonyos dolgokról annak idején, de ezzel így van minden ember hasonló helyzetben, rutin nélkül. Mindenesetre azt gondolom, hogy amit lehetett, kihoztam ebből, úgyhogy ilyen szempontból abszolút elégedett vagyok.
