Szerelem, ami visszahoz a kómából
Szerelem, ami visszahoz a kómából
Szerelem, ami visszahoz a kómából- A folyosón várakoztam, amikor kijött egy doktornő, és elmondta: berepedt a szívburok, megszakadt a kötőszövet folytonossága a nyakától egészen a hasáig. - emlékszik vissza a történtekre Eszter - Elmeséltem, hogy a nagyobbik lányunk Marfan-szindrómás. Ez egy súlyos, kötőszöveti gyengeséggel járó betegség, amely okozhat szív- és érrendszeri problémákat is. Gyengék az érfalak, emiatt kitágul az aorta, a szívbillentyűk nem zárnak rendesen. Már az első vizsgálatkor jeleztem, hogy a családban Marfan-szindróma érintettség van, és lehetséges, hogy ez a férjemnél is szerepet játszik a rosszullétben… de valahogy figyelmen kívül hagyták a közlésemet. Amikor bementem Csabihoz, már lélegeztető gépre volt kapcsolva, és összefüggéstelenül beszélt. Arra kért, hogy adjak neki vizet. Próbáltam megnyugtatni, elmondani neki, hol van, és miért, de vizet nem adhattam… „Már nem szeretsz!” - vádolt meg, mert azt hitte, nem akarok neki segíteni. Aznap ebben a nagyon rossz lelkiállapotban váltunk el.
A CT-vizsgálat után egy kedves doktornő arról tájékoztatott, hogy meg kell őt operálni, különben meghal. Mélyaltatásban tartották, én pedig az éjszaka közepén nekiálltam telefonálni, hogy olyan orvost találjak Budapesten, aki jártas a Marfan-szindrómás betegek sebészeti ellátásában. Nagy nehezen kaptam egy számot, ekkor már hajnal kettő felé járhatott, az orvos az ágyból kiugorva vette fel a telefont, s én ekkor már olyan állapotban voltam, hogy szinte kiabálva könyörögtem neki, hogy mentse meg a férjemet. Elvállalta a műtétet, így Csabát még akkor éjszaka rohammentő vitte fel Budapestre. A barátnőm és férje segített, és kocsival követtük a szirénázó mentőautót. A Városmajori Szív-és Érrendszeri Klinikára mentünk, az ágyból kiugrasztott orvos már ott várt minket. Csabát azonnal a műtőbe vitték, minket pedig hazaküldtek azzal, hogy nem tudják, milyen hosszú lesz a műtét, majd telefonálnak.
Hazamentem a gyerekekhez, és a végső kimerültség határán vártam, mi lesz. Csak imádkozni, és sírni tudtam. Aztán reggel kaptam egy telefont: a műtét rendben lezajlott, Csabát megpróbálták felébreszteni, azonban kapott egy epilepsziás rohamot, ami miatt felszakadtak a friss belső varratok, tehát vissza kellett vinni a műtőbe. Mindenképpen menjek be. Ez már a hatodik nap volt az első rosszulléte óta. Vonatra ültem, bementem hozzá: ott feküdt az intenzíven, és mindenfelől csövek lógtak ki belőle. Nem tudom elmondani ezt az érzést: ott van az én magas, jókedvű férjem, aki értünk élt, és… csak sírtam, és sírtam, mert azt éreztem, hogy minden elveszett. Nem akarok hazamenni, nem akarok élni, nem akarom elmondani az édesanyjának… és a két kislányunknak, akik imádják, hogy… nincs többé. Az orvos szólt, hogy ne adjam át magam ennek az érzésnek, mert ezzel nem segítek. Csaba még ebben a kómás állapotában sem egy tárgy: lehet, hogy nem tud jelezni, de előfordulhat, hogy most is mindent ért, és átérzi a bánatomat, tehát nem abban segítek neki, hogy felépüljön, hanem csak gyengítem. Ezen elgondolkodtam, de nem maradt erőm. Ekkor felhívtam a barátaimat, és elmondtam nekik, mit érzek. Ők azt mondták, hogy hülye vagyok, alakulhat még minden jól is, és értem jönnek, aludjak náluk. A lelkemre beszéltek, melynek hatására megszületett bennem a döntés: nem adom fel!
Van egy kis cégünk, annak az ügyei is rám maradtak. Amikor a munkatársaink megtudták, hogy Csaba az intenzíven van, alkalmasnak látták az időt arra, hogy felmondjanak. Egyetlen kolléganő maradt velem, aki viszont mindenben megpróbált segíteni.
Reggelente tanfolyamra jártam, aztán elintéztem a cég ügyeit, majd felvonatoztam Budapestre, végül onnét a gyerekekhez - szerencsére Csaba édesanyja vigyázott rájuk. Minden nap ugyanúgy, gyötrelmesen. Már másfél hónapja feküdt kómában: nem reagált semmire, nem tudták felébreszteni. Próbáltam segíteni neki, sokat beszéltem hozzá. Vettem egy mp3-lejátszót, és készítettem egy speciális összeállítást: felvettem a kedvenc zenéjét, amit gyakran hallgatott az autóban, ha utazott. Megkértem a testvérét, és az édesanyját, hogy mondjanak egyszerű mondatokat, mint pl.: „Kisfiam, kérlek, hozz tejet a boltból!” Aztán a kislányokat, hogy ők is kérjenek valamit tőle. Anna, aki akkor volt négyéves, azt mondta: „Apu, vigyél ki pisilni!” - Az interneten olvastam ugyanis, hogy a kómában fekvőnek cselekvésre ösztönző mondatokat kell mondani, hátha hat, és életre keltik, mert végre szeretné hajtani őket. De hiába ment végtelenítve a felvétel, Csaba nem reagált, így egy napon látogatáskor arra érkeztem a klinikára, hogy arról tartanak éppen konzíliumot, lekapcsolják-e a lélegeztető gépről. Ezt nem hagyhattam!
Tele volt a szoba orvosokkal, s én végső kétségbeesésemben könyörgőre fogtam: adjanak egy utolsó lehetőséget, mert fel fogom ébreszteni! A kezelőorvos nem szólt semmit, én pedig az ágy mellett állva megfogtam a férjem kezét: „Csabi, ha tudod, hogy itt vagyok, fordíts ide a fejed!” - de nem reagált. - „Csabi, ha tudod, hogy itt vagyok, fordíts ide a fejed!”- ismételgettem ezt a mondatot sokszor-sokszor. Először még hittem benne, de amikor láttam, hogy mozdulatlan, akkor szép fokozatosan összetört bennem valami. Végkimerülés. Vagy inkább idegösszeroppanás. Kínos pillanat ott, a nagybeteg mellett: valami kimondhatatlan, fájdalommal teli harag támadt fel bennem, úgy hogy kontrollt vesztve üvölteni kezdtem: „„Csabi, ha tudod, hogy itt vagyok, fordíts ide a fejed!”- és ekkor, szinte hihetetlen, de odafordította a fejét. Az orvos pedig azt mondta: „Nem tudom asszonyom, hogy mit csinál, de csinálja!”
Csaba megfordította a fejét először jobbra aztán balra, én pedig gyorsan bekapcsoltam neki az mp3-lejátszót, megkerestem rajta Anna hangját, és azt mondtam neki: „Itt a lányod, arra kér, hogy vidd ki pisilni! - és lejátszottam az édes kis hangot. Ekkor Csabi megpróbált lemászni az ágyról, csak a csövektől nem bírt. „Nem tudom asszonyom, hogy mit csinál, de csinálja!”- szólt ismét az orvos, nálam pedig elpattant valami, és azt kiabáltam: „Csabi, ha tudod, hogy itt vagyok, fogd meg a kezem!”- ő pedig - bár csukva volt a szeme, de megszorította a kezemet. Mivel nem volt magánál, valahogy a mozdulat közben erősen hozzávágta a kézfejemet az ágy korlátjához. Én abban a pillanatban végleg kiborultam. Nem is értem, hogy miért, de zokogva kiabáltam: „Doktor úr, én ezt abbahagyom! Már nem szeret engem! Nézze milyen sebet okozott!” Az orvos megfogott, és úgy mondta: „De hisz a legcsodálatosabb dolog történt most, ami csak történhet! Reagált!”
Mint amikor egy lécdarab kettétörik a megterheléstől, és az egyik fele hegyesen felhasad. Szúr és kilátszanak a rostjai – ilyen lettem én. Mondhatott nekem bárki bármit, meg voltam győződve arról, hogy Csaba már nem szeret. Másnap, amikor bementem, már fent volt. A nővérkék vidáman mesélték, hogy meg tudja mondani a nevét. Istenem, a nevét! Ő a cég lelke, informatikus… Engem fel sem ismert, és nem tudta, ki vagyok. Rám sem nézett. Nem tudtam, mi lesz ezután, nagyon rossz volt. Harmadnap azonban teljesen magához tért, de mindent újra kellett tanulnia. A járást, evést, ivást. És csináltuk, rendületlenül. Mára szinte teljesen felépült. A családunk újra együtt, de nem maradtak nyom nélkül bennünk a történtek. Ha Csabi valahová el akar menni, Anna sír, és rácsimpaszkodik. A lányok sokkal erősebben igénylik a jelenlétét, félnek, hogy megint elveszthetik őt.
Tudom, hogy az én odafigyelésem is segítette a felépülését, de nagyon sokat köszönhetünk a Városmajori Klinika orvosainak és nővéreinek. Illetve a fehérvári ügyeletes orvosnak, dr. Papp Katalinnak, hisz ő volt az első, aki felismerte a bajt. Ha látom, mindig csak mély, remegő hálát érzek, és szeretném neki megköszönni az emberségét, odafigyelését, és elmondani: „Köszönöm, hogy megmentette a férjem életét!”
