A város szélén, de a figyelem középpontjában - Iszkádi Erika, a Gárdonyi Géza Művelődési Ház igazgatója
A város szélén, de a figyelem középpontjában - Iszkádi Erika, a Gárdonyi Géza Művelődési Ház igazgatója
A város szélén, de a figyelem középpontjában - Iszkádi Erika, a Gárdonyi Géza Művelődési Ház igazgatója– Miként kerültél a Gárdonyi Géza Művelődési Házba?
– Szeretek szervezni (családi ünnepek, meglepetés bulik, osztálytalálkozók), így adta magát, hogy rendezvényszervezői pályára lépjek. A főiskolai évek alatt kellett egy gyakorlati helyet keresnem - így jött a képbe a Gárdonyi Géza Művelődési Ház, melynek akkor Adorján Viktor volt az igazgatója. 2006-ban elég mostoha körülmények uralkodtak itt, hiszen felújítást rég nem látott az épület, és akkor még a tető is beázott. Így utólag visszagondolva, nagyon jó lecke volt számomra, mert sokat tanulhattam arról, hogy mi mindent lehet elérni kitartással és akarattal, főleg ha valaki olyan szeretettel és odaadással végzi a munkáját, mint Adorján Viktor. Az elmúlt tíz évben ez a Ház aztán megkapta a megbecsülést és odafigyelést nem csak a látogatók, hanem a város részéről is.
– Évek óta figyelemmel kísérem a Gárdonyi Géza Művelődési Ház életét, és mondhatom: kuriózum, hogy nektek milyen nagy létszámú, és jól mozgósítható gyerekcsapatotok van. Miként sikerült őket a művelődési házba invitálni?
– Bár művelődési házunk eléggé távol esik a városközponttól, mégis nagyon sok gyerek érkezik hozzánk Fehérvár minden pontjáról: a Csupa csoda és a Cimbora Klubba vagy a Kultúr Discóba. A Gárdonyi Géza Művelődési Ház nevéhez fűződik két híres meseíró program is: a Tollpihe Meseíró Pályázat (díjátadó minden januárban a Hiemer-házban) és a ma már nemzetközinek számító Tündérszó, ahová több száz mese érkezik évente a világ minden részéről. A Tollpihe Meseklub sok tehetséges gyereket nevelt ki az elmúlt évek során, Kálnay Adél vezetésével. Hozzánk olyan gyerekek jönnek, kiknek a szülei fontosnak tartják a tehetséggondozást, és a minőségi programokat vagy csak egyszerűen az olvasást. Hozzák őket autóval (jó látni, hogy a ház előtt tele van a parkoló), a nagyobbak pedig már ki tudnak jönni busszal is. Mese cicának és a Macskatékának pedig önálló látogatói köre van. Nem csak gyerekek, hanem felnőttek is. Tehát a jól mozgósítható, nagy létszámú gyerekcsapat sok egyéb foglalkozás, vagy csak egyszerűen a könyvtárlátogatás révén tevődik össze.
Eszembe jut egy kislány, aki segített összepakolni Macskatéka után. Azon a foglalkozáson állatmenhelyről hozott cicák is voltak, a gyerekek simogathatták őket és így olvastak, játszottak. Miközben együtt etettük a cicákat, megszólalt: „Már alig várom, hogy legközelebb is jöhessek a könyvtárba! Most is annyira akartam jönni!" – Ebből is látszik, hogy a szülőn múlik minden, mert a gyerekek akarnak jönni a foglalkozásokra. Nekik egyébként nem kell végigülniük a programot: itt hagyhatják a gyerekeket arra a 1,5-2 órára, míg a foglalkozás tart. Ez hasznos, hiszen ennyi idő alatt már el lehet menni ügyet intézni, bevásárolni. És a gyerekek (kicsitől az egészen nagyokig) tényleg jönnek: minden őszi, téli, tavaszi és nyári szünetben tele van a könyvtár. Az utolsó Macskatékánkra macskának öltözve kellett jönniük, és az a meglepetés ért minket, hogy nem csak a gyerekek, hanem a szülők is beöltözve érkeztek! Volt, aki kezeslábast húzott, volt, aki a fejére fülecskéket biggyesztett, és maga után húzta a farkincáját - nem hittünk a szemünknek! Ez is sikertörténet a számunkra.
– Van-e olyan programotok, amely a nehéz sorsú gyermekek számára jelent segítséget?
– A könyvtári munka során szembesültünk először azzal, hogy nyári szünetben néhány gyerek már nyitáskor idejön, majd egész nap itt marad, gyakorlatilag étlen-szomjan. Rájöttünk, hogy családjaiknak az is problémát jelent, hogy a gyerek napközben étkezzen, vagy nyári napközibe járjon. A könyvtáros lányokkal együtt, saját pénzből vettünk nekik kenyeret, lekvárt, zsírt, meg főztünk teát... Egy idő után úgy éreztük, ez így nem mehet tovább: több helyre is pályáztunk, sikerrel, így megvalósíthattunk egy olyan tábort, ahol minimális összegért, napi háromszori étkezés mellett, hat órás szakmai programot tudtunk biztosítani számukra. Amikor vége lett az első ilyen tábornak, annyira jó kis csapat verődött össze, hogy nem akartam elengedni őket, ezért kitaláltuk nekik a Csatangoló Klubot. Meglátogattuk a Koronás Parkot, a Múzeumot, voltunk cukrászdában, és olyan helyeken, ahová egyébként nem juthattak volna el. Mióta igazgató lettem, Gelencsér Anett vette át tőlem a feladatot, illetve az elmúlt két évben az önkormányzat támogatásával tudjuk számukra a nyári táborokat és a Csatangoló Klub foglalkozásait megtartani. Rendszeresen tartunk kézműves foglalkozásokat is, így nagyobb ünnepekre saját maguk által készített ajándékokat vihetnek haza a családtagjaiknak. Mikuláscsomagot kapnak, míg most karácsonykor mézeskalácsot sütöttünk velük.
Iszkádi Erika a könyvtárban (Fotó: Horváth Reni)
– Voltak olyan gyerekek, akiknek a művelődési ház fordulópontot jelentett az életében?
– Példaképpen egy édes, szőke kisfiú jut eszembe, aki a tavalyi táborunkon vett részt, de már hétfőn, vagyis az első napon le kellett vele ülni, hogy a lelkére beszéljünk. Káromkodott, nem figyelt, visszabeszélt, minden elviccelt és ezzel a magatartással eleinte húzta magával a többieket is. Első nap még nagyon népszerű volt a társai körében, mindenki jól szórakozott rajta. Azonban nem kellett hozzá sok idő, és a gyerekek rájöttek, hogy még sem jó ez a viselkedés, mert nem tudnak miatta a programokra figyelni. Szerdára már valósággal kiközösítették ezt a kisfiút. Akkor azért kellett dolgoznunk, hogy ne érezze magát egyedül. Átbeszéltük vele a helyzetét, a többieket pedig arra kértük, hogy segítsenek neki a beilleszkedésben. Ez eleinte csak hellyel-közzel sikerült, de ahogy telt az idő, egyre inkább megtapasztalta, hogy ha helyénvalóan viselkedik, akkor tőlünk is és a társaitól is sokkal több figyelmet, és foglalkozást kaphat. Nehéz családi háttérrel rendelkezik, tehát fontos neki a közösség. Azóta rendszeresen jár Csatangoló klubba, sőt már megjelent a Macskatéka foglalkozáson is. Az egyik alkalommal odament Fenyvesiné Zsuzsa könyvtároshoz, és kérte, ajánljon neki egy jó könyvet, amit aztán ki is kölcsönzött. Zsuzsa őt már nyugodt, okosan viselkedő fiúként ismerte meg, tehát az elmúlt időszakban elég nagy változáson esett át. Persze csalafinta és cserfes, de nem kezelhetetlen. Másnap egyébként visszament a könyvtárba azzal, hogy kiolvasta a könyvet, és kér egy másikat. Úgy örültünk neki! De maradandó élmény volt számomra az édesapja arca is. Amikor a foglalkozás végén a kisfiáért jött, a gyerek elújságolta neki, hogy beiratkozott a könyvtárba, és kikölcsönzött egy könyvet. Az a döbbenet majd büszke öröm nagyon sok mindenről mesélt…
– És hogy van a könyvtár macskája?
– Mese cica jön-megy, és a legnagyobb bulikban is ott van a gyerekek között. Akár tánc közben is elfekszik a szőnyegen, úgy figyeli őket. Persze van az a pont, mondjuk két óra bulizás után, hogy inkább elhúz egy csendes sarokba, kicsit kipiheni magát, de aztán ismét jön, hogy simogassák. Múlt héten a Mesterségem címere c. programon például Békésiné Kimiti Ágnes volt a vendégünk, ő a Maroshegyi Óvoda vezetője. Ahogy beállt az operatőr, és a kamera indult, abban a pillanatban Mese előbukkant és letelepedett Ági lába elé: mintha azt mondta volna: „Itt én vagyok a sztár, engem tessék fényképezni!”
– Mit jelent számodra ez a művelődési ház?
– Imádok bejönni, itt lenni, akármilyen állapotban is van. Szeretem azt a közvetlen légkört, amit a munkatársainkkal és a látogatóinkkal együtt megvalósítottunk. Fontos, hogy a millió tennivaló mellett mindig meg tudjunk állni, hogy váltsunk néhány emberi szót - mert csakis így teremtődik köztünk közösség.
