Színész vagy tanár? Leginkább mindkettő! – beszélgetés Törsök Mártával
Színész vagy tanár? Leginkább mindkettő! – beszélgetés Törsök Mártával
Színész vagy tanár? Leginkább mindkettő! – beszélgetés Törsök Mártával– Mindig is színésznőnek készültél?
– A családból egyedül Törsök nagymamám hitte azt, hogy színésznő leszek. „Milyen kár, hogy én ezt nem fogom megérni!”– mondogatta. Ő volt az egyetlen, aki észrevette rajtam, hogy tehetséges vagyok. Egyke voltam, és nagyon jól elszórakoztattam magam mindenféle szerepjátékkal.
A mi házunkban – a háború utáni Fehérváron – minden családnál volt kisgyerek. Az akkori lakóközösségek egészen mások voltak, mint manapság… A cisztertemplommal szemben laktunk, és lakom most is. Ez egy régi típusú, körfolyosós ház: az asszonyok délutánonként a korlátnál állva beszélgettek, mi gyerekek meg körülöttük rohangáltunk. Ha valamelyikünk rossz volt, az kapott egy fülest, és ment az élet tovább. Ez a belső tér adta az ötletet, hogy színházat csináljunk, mi gyerekek.
Augusztusban, iskolakezdés előtt három héttel kezdtük az előkészületeket: színes krepp-papírból szoknyákat készítettünk. Szereztünk nagyméretű ágytakarókat – a lakók szívesen kölcsönadták, amijük volt. Ezeket kicsipeszeltük egy szárítókötélre úgy, hogy aztán el tudjuk húzni – máris megvolt a függöny. Meghirdettük az előadást, csokoládé volt a belépődíj. Az első műsorszám torna volt: bemutattam a hidat, a hídból való felállást, és az egyhelyben szaltót. És úgy mozogtam, ahogy a cirkuszban láttam. Kis jeleneteket adtunk elő, aztán kuplékat énekeltünk: „Hadd essen, hadd essen a nagy eső” – közben mi, gyerekek, mint a görlök egyszerre emelgettük a lábunkat. Ez volt a finálé. Az utolsó előadásunkon éppen ekkor valóban esni kezdett az eső, és mi úgy éreztük, az ég is támogatja az produkciónkat.
Törsök Márta vés a körfolyosós ház (Fotó: Kiss László)
– Milyen benyomások őrződtek meg benned az akkori életedből?
– Nagyon szeretem figyelni az embereket, mert a lelkemben örök gyerek maradtam. Észrevettem, hogyha például megtetszik valakinek a járása, akkor utánozni kezdem a mozgásának a jellegzetességeit, vagyis mint egy kaméleon, felveszem a karakterét, a színeit… Régebben ezért sokszor feltettem magamnak a kérdést: „Ki vagyok én?” A színészi játéknál mindenféle tapasztalatszerzés hasznos, nem csak az, ami a sajátunk… Nem éltem át így, ebben a formában például a Holdfényszonátát sem, de láttam, hallottam hasonlót, és a hézagokat a fantáziámmal töltöttem ki.
Nagyon sok élményt, benyomást őrzök magamban. A negyvenes évek végén, az ötvenes évek elején, kisgyerekként ámulva figyeltem a cisztertemplom déli, úgynevezett „szagos” miséjére érkező embereket. Az illatos úrinők kedvelték ezt az időpontot, innét az elnevezés. Mivel cselédjük volt, nem kellett az ebédfőzéssel törődniük, tehát jöhettek délre. A felsővárosi, módos parasztok is – de csak a férfiak – erre a misére jártak. Talán azért, mert a felsővárosi templomot találat érte, de lehet, hogy azért, mert itt találkozhattak a terménykereskedőjükkel. Hétről-hétre miséről kijövet a családtagok, barátok, üzletfelek a templom előtt váltottak pár szót. Minden alkalommal ámulva néztem száras, tükörfényes csizmájukat, jellegzetes viseletüket: fekete posztó buggyos nadrág, fekete kabáttal, fehér inggel, nyakkendő nélkül.
Most megy az Igézőben Liszkay Teréz: Vak Béla király című darabja, Barbély Gábor főszereplésével. Valaki a kollégák közül megkérdezte:”Hogy tetszik az előadás?” Én pedig nevetve válaszoltam: „Kitűnő a darab, csak az a baj, hogy nem én vagyok II. Béla.” Persze ezt most viccelve mondom, de igazából azt érzem, hogy olyan szívesen játszanék még, hiszen annyi karaktert megfigyeltem, és őrzök, de szűkülnek a lehetőségeim, fogy az időm… 71 éves lettem az idén.
– Mit jelent számodra a közönség?
– Ki vagyok szolgáltatva magamnak is, és a nézőnek is, bár a tényleges nézőszám nem érdekel az előadás minőségének szempontjából. Egyszer volt olyan Holdfényszonáta-előadás, amin a megszokottnál kevesebben ültek, mégis úgy sikeredett, mintha ott és akkor nem páran, hanem ezren éreztek volna velem. Minden közönségnek más a légköre. Ez egy dráma, és nagy feladat nem csak nekem, de a nézőnek is.
Egyszer előadás végén egy 18 éves fiatalember odajött hozzám, s elmesélte, hogy életében először igazán szerelmes, és most döbbent rá, hogy a szerelmét akár el is veszítheti… Ez egy gyászoló nő története. Van, aki éppen emiatt nem tud mit kezdeni vele. Volt olyan néző, akinek tudom, hogy két éve halt meg a férje – ő alig várta, hogy vége legyen a darabnak. Azt hitte, már feldolgozta a gyászát, de nem. Aztán van egyfajta hitetlenség is: akik engem ismernek, el sem hiszik, hogy ilyen kijöhet belőlem… Nem ismernek erről az oldalamról.
Törsök Márta a közönségért él (Fotó: Kiss László)
– Milyen oldaladról ismernek akkor?
– Bár fiatal koromban dolgoztam a kecskeméti és a veszprémi színházban is, de mégsem ezt az utat választottam. Olyan pályán vagyok, amely közel áll a színészethez: pedagógus lettem. Nap mint nap ki kell állnom egy-egy „osztály-közönség” elé, hogy színesen és érdekesen előadjam a magyar tantárgyat. Nem egyszerű terepen mozgok: harminc éve dolgozom a Szent István Mezőgazdasági és Élelmiszeripari Szakképző Iskolában. Még most is visszajárok, óraadóként. Onnét veszem észre, hogy nehéz volt egy-egy csapattal, hogy „előadás” után hazamegyek, és egyszerűen bedőlök az ágyba, mert aludnom kell. De nem szabad a megkezdett folyamatokat abbahagyni, következetesen ki kell tartani az elképzeléseink, vagyis a diákok mellett. Ha ezt nem tennénk, akkor minden jóakaratú, tanító igyekezet kisuttyanna a fejekből.
– Hogyan lehet hatni a diákokra?
– Volt egy kollégám, néhai Beniczky Pista. Mindig ápolt, rendezett volt, és a hatására a hentes fiúk egy hónap leforgása alatt zakóban kezdtek iskolába járni. Pista nem azt mondta, hogy „Nézzenek rám, így kell megjelenni”, hanem egyfajta értékrendet képviselt, amit a fiúk kimondatlanul is érzékeltek, és igazodtak hozzá.
– Ennyire könnyű?
– Nem, vannak nagyon nehéz közösségek is. Volt, hogy év közben kaptam meg egy osztályt, ahol a gyerekek nem fogadtak örömmel. Nem hangoskodtak, hanem „kifinomult” módszerekkel éltek vissza a türelmemmel, például rajzszöget tettek a székemre. Vagy provokáltak, szisztematikusan figyelve a határaimat. Többször éreztem, hogy fojtogatja a torkomat a sírás. Szóval nehéz osztály volt, mégis hozzájuk fűződik az egyik legkedvesebb pedagógiai élményem, vagyis a türelem náluk meghozta az eredményét.
December 6-án velük volt az első órám. Megnéztem a kiírást: földszint, F3-as terem. Odamentem, de nem láttam senkit a folyosón. Csodálkoztam: nincsenek itt? Visszamentem a tanáriba, ismét megnéztem a kiírást, s láttam, hogy nem tévedtem, a földszint 3-ban kezdek. Bemegyek az osztályba,(lelkemben felkészülve mindenre), s látom ám, hogy szépen, csendben a helyükön ülnek. A jöttömre egyszerre felállnak. Mindenki nagyon szépen kiöltözve: fiúk fehér ingben, a lányok is csinosan. Nem tudom elmondani, mit éreztem akkor... Kijött a hetes, elmondta a jelentést, beírtam a naplóba a hiányzókat, és ekkor… kijött négy fiatal: két fiú, két lány, a kemény mag szószólói – egy kis mikulás csomaggal a kezükben. Kérték, hogy fogadjam el tőlük, mert bocsánatot szeretnének kérni tőlem az eddigi viselkedésükért. Elkönnyeztem magam, de ezek örömkönnyek voltak. Nem is tartottam igazi órát. De azért mégis beszéltem nekik az anyagról is, nehogy azt higgyék, hogy ebből rendszert csinálunk, meghatnak és elmarad az óra, résen kell lenni!
Ha a helyzet úgy kívánja, Törsök Márta szigorú tanárnő is tud lenni (Fotó: Kiss László)
Ezután olyan bensőséges, jó viszony alakult ki köztünk, hogy még színházba is elmentünk. Könyveket vettünk, nem csak a kötelezőket, és el is olvasták. Elmentem velük Iszkázra, hogy meglátogassuk Nagy László szülőházát, és egyedül vittem őket, nem volt más tanár velem. Nagyon büszke voltam rájuk, mert nem rúgott be senki sem! Ők egy molnárosztály voltak. Amikor végeztek, és jöttek szerenádot adni, akkor szív alakban álltak az utcán, és az egyik fiú gitárral kísérte az éneküket. Sosem feledem őket: nagyon sokat tanultunk egymástól.
A lelkem mélyén mindig szeretem learatni a babérokat. Szeretem és szeretném látni, hogy mindabból, amit mondok, valami rögzült. Ha arra gondolok, hogy miket játszhattam volna el, ha kezdettől fogva a színészi pályán mozgok, akkor szomorú leszek egy kicsit. De mégis… boldog családban élek, született négy gyermekem és van öt unokám… így teljes az életem.
– Hol láthatunk legközelebb?
– Április 22-én Hubay Miklós: Római karnevál című darabját játsszuk az Igézőben – abban egy kiöregedett színésznőt alakítok. Később pedig a Florálián is részt veszek Tácon, a Matuz János által rendezett Békétlenek című előadásban Perszephonét alakítom.
