Mindegy, csak húrja legyen - fehérvári beszélgetés Cseszárik Lászlóval, a világjáró utcazenésszel
Mindegy, csak húrja legyen - fehérvári beszélgetés Cseszárik Lászlóval, a világjáró utcazenésszel
Mindegy, csak húrja legyen - fehérvári beszélgetés Cseszárik Lászlóval, a világjáró utcazenésszel– Hol élsz?
– Veszprémben születtem, de most Budapesten élek.
– Pestről jársz le Fehérvárra zenélni? Miért?
– Mert szeretem. Úgy érzem, itt van olyan közeg, ahová illik a zeném. Vannak városok, amiket megszerettem az utazásaim során, ahol jó zenélni. Fehérvár mellett még Pécs és Kőszeg is ilyen.
– Mióta zenélsz?
– 13 évesen kezdtem bőgőzni, és már akkor megéreztem, hogy a zene engem hosszútávon érdekel. Mint minden tini, én is átestem a gitáros, rockbandás korszakon. 17 évesen ismerkedtem meg Pécsett egy furulyás-tamburás muzsikussal és egy világzenét játszó blues-rock gitárossal. Bár akkor a lázadó rocker korszakomat éltem, mégis elmentem a Kaláka fesztiválra. Ami olyan nagy hatással volt rám, hogy attól kezdve 25 évig egyszer sem hagytam ki. Hagyományosan minden év július második hétvégéjén rendezik meg, s még az esküvőm időpontját is ehhez a dátumhoz igazítottam. Ez egy nemzetközi folkfesztivál, ahol az autentikus népzenétől a népzene alapú dzsesszig, az ír punktól a finn sámánzenéig minden megtalálható. És ez hozta magával, hogy olyan zenéket kezdtem keresni, lemezen, mint a Pentangle, akik walesi, skót és ír népzenét dolgoznak fel. Ők adták a legnagyobb lökést - nem feltétlenül kell a népzenéhez az autentikus megközelítés -, nyugodtan kísérhetem magam akár gitárral is. Hisz a népzene lényege, hogy hat ránk, megmarad bennünk, és mivel mindenkinek mást jelent, ez a másság megjelenik aztán az előadás során.
– Hány hangszeren játszol?
– Ahányon csak húr van.
Cseszárik László és a gitár is alkotói szüneten (Fotó: Kiss László)
– Hogyan lettél színész?
– Az is érdekelt, így elvégeztem a Nemzeti Színiakadémiát. Két lábam van: egy színész és egy zenész. Melyik erősebb, hol tartok éppen önmagam szabadságában, az határozza meg, mivel foglalkozom éppen. Érdekes volt, ahogy 1989-ben a kaposvári Csiky Gergely Színházba kerültem: telefonon jelentkeztem be, és adtak egy időpontot. Bementem, a portás pedig azt mondta: „Üljél le ide, aztán várjál!”- egyszer csak a hívóba beszóltak, várnak a stúdió színpadon. Bementem, és velem szemben ott ült a társulat: Babarczy László igazgató, Ascher Tamás, Ács János rendező, és a színészek, Pogány Judit, Lázár Kati, Lukáts Andor, Bezerédi Zoltán… akik miatt színész akartam lenni. „Akkor mondj egy verset” – szólt Babarczy László. Mondtam, és közben az akadémiai felvételin éreztem magam. Kértek egy monológ részletet is. Belekezdtem, aztán leállítottak. Feloltották a villanyt, Pogány Judit pedig váratlanul odafordult hozzám: „Te hol voltál idáig?” Így kerültem Kaposvárra, ahol 15 évig maradtam. Jó volt, mert olyan színházat műveltek, amiből sokat tanultam, és ahol szerettem játszani. Ott nőttem bele a szakmába. Az, hogy milyen színész leszek, vagyok, akkor formálódott ki bennem. Később játszottam Pécsett, Pesten - és egy reneszánsz színházban Bikalon… De most megint a zene érdekel.
– Vannak szép élményeid az utcazenéléssel kapcsolatban?
– Szolnokon játszottam éppen, amikor odajött hozzám egy fiatalasszony, a babakocsiban egy fél év körüli babával. „Elénekelné nekem a Flórás dalt?” – kérdezte. Ez egy József Attila vers, Sebő Ferenc feldolgozásában. „Persze” – mondtam, és elénekeltem neki. Végigpityeregte az egészet… Amikor befejeztem, megköszönte, majd elmesélte, hogy egy évvel korábban a férjével együtt hallgattak engem, akkor még várandósan. Annyira megtetszett nekik a dalom, hogy a kislány neve ezért lett Flóra. Ennél szebb ajándékot nem is kaphattam volna. Kaposváron pedig egyszer leült velem szemben egy kislány a padra. Harmadikos forma lehetett: levette az iskolatáskáját, kivette belőle a tolltartót, és mivel hideg, novemberi nap volt, az iskolatáskát gyűrte maga alá, hogy ne fázzon. Rajzolni kezdett, és úgy 6-8 nóta után odahozta, és letette a kész művet a gitártokra: egy nagy szívecske volt gondosan kiszínezve, sárgával körbekeretezve, ragyogó nappal az égen.
– Van egy zenekarod is, a SebtibenD Zenekar…
– A bikali reneszánsz színházban dolgoztam együtt a szekszárdi Német Színház egyik színészével, Horgász Dezsővel, és összehaverkodtunk. Amikor Szekszárdon járok, mindig nála alszom, és ha a munkája engedi, akkor kiáll velem az utcára zenélni. Darbukán játszik (ez egy közel-keleti dobféleség), ami azért is jó, mert így dobolás közben énekelni is tud. Nagyon jól szólunk együtt, és jó szólamokat talál ki a nótáimra.
– Azt mondod, „nótáimra”. Ezek szerint dalszerző is vagy?
– Igen… dalokat is írok, és régi zene valamint népdalfeldolgozásokat is készítek. De a történetünk úgy folytatódott, hogy elmentem a Caminóra, és ez hihetetlen spirituális élmény volt számomra. Amikor először mentem, 2013-ban, akkor lelkileg nem voltam túl jó állapotban. 40 euróval vágtam neki az útnak, és úgy éreztem: ha meghalok, hát meghalok, az sem érdekel. Ez az érzés azonban már a második napon teljesen átfordult. Végig zenéltem az egész utat, és olyan felemelő, lelkesítő hatással volt rám, hogy amikor elmeséltem Dezsőnek, rákérdezett: „Nem volna kedved eljönni velem jövőre újra?” - Miért is ne? Így egy év múlva már együtt vágtunk neki a 800 km-es útnak, hangszerekkel megpakolva. Végig csak magyarul énekeltünk, és nem csak a zarándokok gyűltek körénk, hanem a helyiek is. Mivel sokan kértek tőlünk CD-t, így beleült a fülünkbe a bogár: legyen lemezünk! Jó, de hogyan készítsük lemezt egy szál gitárral és egy darbukával? Azt olyan snassznak éreztük. Beszéltünk egy lánnyal, Katarina Kelliggel, ő fantasztikusan furulyázik és énekel. Akkor már voltunk hárman, de nem volt basszusgitárosunk. Amikor a stúdióban feljátszottuk az első 2-3 nótát, akkor a stúdió tulajdonosának, Fenyvesi Ferencnek nagyon megtetszett a zenei világunk, s azt mondta, szívesen beszáll a buliba a basszusgitárjával. Vele egészült ki a zenekarunk, és azóta négyen vagyunk. Így született meg az első lemezünk. Nagyon jó együtt játszani: kiegészítjük és érezzük egymást. Azóta több fellépésünk is volt, Kapolcstól a szolnoki Örökség Fesztiválig, a szennai skanzentól Kaposvárig sokfelé.
– Mit érzel zenélés közben?
– Inspirál… Azt érzem, hogy egyre jobb vagyok. Körbenézek, és mindenhol csillogó szemeket látok… sőt nem csak a szemük, hanem az egész lényük csillog. Egyben van minden, mint a vallásban, hiszen mindenütt ott az Isten. Nem vagyok vallásos, a magam módján hiszek. Az alapérzést nem zárom dogmák közé, ketrecbe, mivel maga a Szellem - szabad. Mindenhol, mindennel kapcsolatban van, mindent áthat.
– Hogy viseled a kötöttségeket?
– Sehogy. Meghalok a kötöttségektől. Gyakorlatilag minden nap zenélek, és szeretem azt érezni, hogy szabad vagyok.
