A brit SAS – II. rész
A brit SAS – II. rész
A brit SAS – II. részAz első részt ott hagytuk abba, hogy a brit politikusok 1945 októberében úgy döntöttek, hogy – a világbéke küszöbén átlépve – Őfelségének soha nem lesz többé szüksége az SAS (ejtsd: eszéjesz) szolgálataira.
Ahogyan azt mindannyian tudjuk, a világpolitikában nem ez volt az első eset (és nem is az utolsó), amikor a döntéshozók orbitális marhaságot csináltak. Alig telt el egy év a sokat vitatott megszüntetés után, s a londoni Nagyvezérkar feltámasztotta a brit tartalékos haderő egyik legpatinásabb ezredét (az Artists Rifles-t), s azonmód át is nevezte őket 21st Special Air Service-re, reaktiválva jó pár háborús veteránt. 1947. január elsején megkapták a vadiúj hadilobogót, s máris elkezdődött az újoncok toborzása, illetve kiképzése azzal a nem is igazán titkolt szándékkal, hogy a Brit Birodalom még meglévő ázsiai érdekeinek védelmében vetik majd be őket, ha a helyzet úgy kívánja.
Az ötvenes évek: az újjászületés
Nos, a helyzet úgy kívánta: 1949-től már kifejezetten Koreára gyúrtak, ahol az északi kommunisták igencsak sok borsot törtek a déliek (és nyugati szövetségeseik) orra alá. A politika azonban az utolsó pillanatban közbeszólt, s 1950 legelején Korea helyett Malajziába repültek, hogy az ottani, kifejezetten britellenesnek indult, s ugyancsak a kommunisták által kirobbantott lázadássorozatot valahogy megfékezzék.
Ezzel párhuzamosan Mike „Mad” Calvert tábornok ugyancsak malájföldi megbízást kapott: ő szervezte meg a britek ottani dzsungelkommandóit, a Malayan Scouts-okat. Ahogy a rómaiak már kétezer évvel ezelőtt olyan találóan megállapították: similis simili gaudet, vagyis hasonló a hasonlónak örül, a 21-es SAS-ezred rutinos harcosai és Mike Calvert egymásra találtak a délkelet-ázsiai bozótharcok során. Egy kis nosztalgiázást és tábortűz melletti sztorizgatást követően (ahogy ez katonáktól egyenesen elvárható) a malajziai SAS-t is Calvert alá rendelték, s a két elitcsapat, vagyis a légiszolgálatosok és a Malayan Scouts-ok jó másfél évig vállt vállnak vetve iparkodott a helyi kommunista felkelők számának csökkentésén. Ez volt a Helsby fedőnevű műveletsorozat.
Malayan Scouts (Fotó: Where in the World)
1952-ben a brit hadügyminisztérium példa nélküli lépésre szánta el magát: az eredetileg a tartalékos haderőhöz (Territorial Army) tartozó 21st SAS Malajziában szolgált tagjaiból, illetve a Malayan Scouts legtökösebb embereiből létrehozta az immáron a reguláris hadsereg (Regular British Army) szerves részeként műkődő testvéralakulatot, a 22nd SAS-ezredet. A korszerű SAS, ahogyan ma ismerjük őket, megszületett.
A növekvő igények miatt 1959-ben megalakult a 23rd SAS Regiment is, ugyancsak a Territorial Army fennhatósága alatt.
A hatvanas évektől kezdve a 22-esek neve az SAS szinonimájává vált, noha szigorú értelemben ők csak egy részét jelentik az ezrednek. Reguláris alakulatként őket küldték minden olyan bevetésre, ahol a különleges katonai szakértelem olyan fokára volt szükség, amit tartalékosok, akármennyire is profik lennének, nem tudnak nyújtani.
A minta
A brit SAS számos külföldi SF-alakulatnak szolgált (és szolgál a mai napig) követendő példaként. Az ő képükre és hasonlatosságukra hozták létre 1954-ben az új-zélandiak, majd 1957-ben az ausztrálok a saját SAS-üket (még a nevet is megtartották: New Zealand SAS, illetve Australian SAS Regiment). Még a franciák is tőlük kölcsönözték az ötletet, amikor a saját tengerészgyalogos ejtőernyőseiket brit módszerek szerint képezték és amikor ezeknek mottót választottak (Qui ose gagne = Who dares wins, vagyis Aki mer, az nyer). És ne feledkezzünk meg a jenkik Delta Force-áról sem, hiszen ennek létrehozója, Beckwith ezredes egy angliai SAS-csereprogramon sajátította el az ilyen típusú alakulatok megszervezésének és vezetésének minden csínját-bínját.
Az iráni nagykövetség elfoglalása
Nem akarunk itt az elmúlt évtizedek valamennyi SAS-műveletéről megemlékezni, de az 1980-as londoni terrortámadás megemlítését nem lehet kihagyni. Már csak azért sem, mert egészen addig az ezred konkrét létezéséről inkább csak laza folyosói pletykák, bennfentes minisztériumi sutyorgások és a bulvársajtó másodlagos megbízhatóságú hírei szóltak, biztosat senki sem tudott.
Mielőtt belevágnánk a Nimród fedőnevű sztori ismertetésébe, egy-két mondattal lépjünk vissza öt és fél évet az időben. 1973 végén Edward Heath miniszterelnök arra utasította védelmi és belügyminiszterét, jelesül Peter Carringtont és Robert Carrt, hogy kezdjék meg a fegyveres erők, illetve a rendőrség és a titkosszolgálatok terrorelhárítással, továbbá túszejtések felszámolásával foglalkozó kapacitásának intézményes kiépítését. Lord Carrington (a későbbi NATO-főtitkárt inkább ezen a néven ismerhetik hajlottabb korú olvasóink) nem sokat teketóriázott, s ezekre az új feladatokra szemrebbenés nélkül a 22-es SAS-t jelölte ki. A fiúk pedig nem kérdeztek vissza (nem szokásuk), hanem inkább elkezdték a felkészülést.
De térjünk vissza 1980. április 30-ra, amikor egy, a Brian élete című mesterműbe illő elnevezésű terrorcsoport, a Demokratikus Forradalmi Front Arabisztán Felszabadításáért szervezet hat fegyverese délelőtt fél tizenkettőkor behatolt a londoni iráni nagykövetség épületébe, s túszul ejtette az abban tartózkodó 25 embert (diplomatákat, személyzetet, látogatókat egyaránt), plusz az épület előtt őrködő angol rendőrt. Ahogy ez már lenni szokott, a terroristák közel száz, a dél-iráni Kuzesztán tartományban bebörtönzött társuk szabadon bocsátását követelték, valamint egy repülőgépet, amivel szabadon távozhatnak Angliából.
A brit illetékesek első körben a Scotland Yard túsztárgyalóit és bevetési osztályát riasztották, de hamarosan rájöttek, hogy itt combosabb beavatkozásra is fel kell készülniük, úgyhogy felrendelték a herefordi laktanyából az SAS műveleti tervezőit is. A rendőrök eleinte szép eredményeket értek el (ami öt túsz szabadon bocsátásában is megnyilvánult), de a hatodik nap kora délutánjára a túszejtők idegei felmondták a szolgálatot, s agyonlőtték az egyik iráni túszt, majd holttestét kidobták az ablakon.
Kormányzati oldalról a reakció természetesen az azonnali fegyveres beavatkozás elrendelése volt, tűzparanccsal. Ez a döntés volt az akkor pontosan egy éve miniszterelnökösködő Margaret Thatcher becenevének, a Vaslady-nek az egyik magyarázata. És az is természetes, hogy a végrehajtás az SAS feladata volt.
Az SAS akcióban: Operation Nimrod (Fotó: IMgur)
Az időközben telepített technikai eszközöknek köszönhetően délután ötre az SAS már centire tudta, hogy melyik túszejtő hol áll, hol vannak a túszok, s tán még azt is, hogy hány légy és hol mászkál a nagykövetség belső falain. Mike Rose alezredes, a helyszínen tartózkodó két, egyenként 16 fős SAS-különítmény parancsnoka (amúgy a 22-esek vezetője) 19.23-kor adta ki a támadási ukázt. A kommandósok több oldalról és több hullámban hatoltak be az épületbe, ahol a heves tűzharcban öt terroristát agyon is lőttek a hatból. Sajnálatos módon egy túsz is életét vesztette a rajtaütésben, további kettő súlyosan megsebesült. Lehet, hogy cinikusan hangzik, de ezt hívja a szakmai zsargon járulékos veszteségnek.
Az egész akció, amit a tévé egyenes adásban közvetített, egészen pontosan 17 percig tartott. 19.41-kor Hector Gullan őrnagy, a műveletirányító tiszt már a szóbeli jelentést fogalmazta magában, miközben kilépett a nagykövetség kapuján.
Akadékoskodók és szőrszálhasogatók már akkor is voltak: az SAS-t később feljelentették, mondván, hogy a telexszobában őrködő két terroristát már akkor lőtték agyon, amikor azok eldobták fegyvereiket. A rendőrségi vizsgálat végül megállapította, hogy a katonák mindegyik fegyverhasználata és leadott lövése jogszerű volt, még akkor is, ha volt olyan túszejtő, akiről a boncasztalon derült ki, hogy mellkasát 21 (huszonegy), fejét 3 (három), végtagjait pedig további 3 (három) lövés érte. Mit lehet erre mondani? Hát talán csak annyit, hogy talán tetszett volna könyvtárosnak menni, nem terroristának.
A Nimród után az SAS ázsiója elképesztő mértékben megnőtt belföldön és külföldön egyaránt. Az SAS akkori főigazgatója, Sir Peter de la Billière dandártábornok külön titkárt kellett alkalmazzon, akinek kizárólag az volt a feladata, hogy a külföldről beérkező és kiképzési segítséget kérő hivatalos megkereséseket érdemben megválaszolja. Mindenki velük szerette volna csiszolgatni saját különlegeseik szakértelmét: jött felkérés az USA-ból, az NSZK-ból, a franciáktól, Skandináviából, a teljes Brit Nemzetközösségről nem is beszélve. A kommunista tömb természetesen nyíltan nem nagyon fejezhette ki érdeklődését, a Varsói Szerződés tagállamainak Angliában tevékenykedő katonai hírszerzői azonban rácuppantak az ezredre, s mindent megtettek, hogy használható információkat szerezzenek a kiképzési és felkészülési módszereikről.
Más műveletek
A brit titkosszolgálatok rendszeresen az SAS-hez fordulnak olyan esetekben, amikor a fegyveres beavatkozás tervezhető és elkerülhetetlen. Nem szokásuk büszkélkedni vele, de bizony előfordultak olyan ügyek, amelyeket a legnagyobb jóindulattal se lehet másnak nevezni, mint ítéletvégrehajtásnak (a rosszindulatúbbak kivégzésnek is titulálhatják).
Az egyik ilyen, annak idején nagy port kavart eset a Flavius fedőnevű művelet volt. 1988 márciusában egy SAS-csoport érkezett Gibraltárra azzal a – hivatalos – feladattal, hogy akadályozzon meg egy IRA-robbantást a brit kormányzó rezidenciája előtt. Nem megyünk bele a részletekbe, a lényeg: ahelyett, hogy a három, napok óta a brit elhárítás által szoros megfigyelés alatt tartott ír terroristát elfogták és hazavitték volna, hogy a bíróság előtt feleljenek addigi és tervezett merényleteikért, mindhármójukat – nincs jobb szó rá – szitává lőtték. Az eset még az Emberi Jogok Európai Bíróságát is megjárta, ahol igen szoros szavazataránnyal (10:9) végül úgy döntöttek, hogy a fegyverhasználat nem volt jogszerű, s emberi jogi szempontból elmarasztalták a brit kormányt.
Három halott az Operation Flavius során
(Fotó: crimethroughtimecollection.wordpress.com)
A másik emblematikus művelet, amely elsősorban a német GSG-9-hez kötődik ugyan, de amelyben az SAS tanácsadóként és (állítólag csak) megfigyelőként ugyancsak részt vett, az 1977-es mogadishui repülőgép-eltérítés volt. 1982-ben ott voltak a Falkland-szigeteken is, és nem hiányoztak sem Irakból, sem Afganisztánból, sem Líbiából.
Szervezeti felépítés, szakosodás
Szeretném hangsúlyozni, hogy a következő pontokban kifejezetten a Hereford bázisú 22-es SAS-ről beszélünk, mint a reguláris hadsereg és a brit különleges erők megkerülhetetlen alkotóeleméről. A tartalékosok részét képező 21-es és 23-as SAS-ről most nem számolunk be, ami távolról sem jelenti azt, hogy lebecsülnénk őket. Maradjunk annyiban, hogy vannak országok, ahol örülnének annak, ha a hadrendi elitalakulat olyan képességekkel bírna, mint a brit tartalékosok.
Azt talán már említettem, hogy az SAS szemmel láthatóan a négyes szám bűvöletében él, szemben a mifelénk hagyományos hármas tagozódással. A 22-es ezred négy, egyenként 64 fős squadronból áll (talán nevezzük műveleti századnak), ezeket az A, B, D és G betűkkel jelölik. Hogy a C mit vétett, hogy kimaradt, nem tudom, miképp azt sem, hogy a G mitől került az E és az F elé. A squadronok élén egy-egy őrnagy áll.
Minden századot négy, 16 fős troop alkot (legyen ez akkor szakasz). A századokon belüli szakaszok mindegyike egy-egy speciális területre szakosodott, vagyis minden században van egy hajós–vízalatti, egy szárazföldi–sivatagi, egy légimozgékonyságú–ejtőernyős és egy hegyi–sarkvidéki hadműveleti körülményekre kihegyezett csapat. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy szakbarbárok lennének, hiszen kiképzési értelemben rendszeresen belekóstolnak egymás szakterületeibe – ez a híres „belső rotáció”. 1976 óta mindegyik troop mindegyik harcosa elsajátítja a terrorelhárítási ismereteket is, beleértve az épületharcászatot (Close Quarter Battle, CQB) és a gerillaellenes hadviseléssel összefüggő tudnivalókat (Counter Revolutionary Warfare, CRW).
És a négyes osztódásnak még nincs vége: mindegyik troop (amelyet olykor Special Project Team-nek is neveznek, igaz, főként akkor, amikor terrorelhárítási feladatokat látnak el) négy rohamcsoportra (assault team vagy patrol) tagozódik, s – talán mondanom sem kell – minden rohamcsoport négy főből áll.
Természetesen a srácok nem hagyhatták ki a magas labdát: a belterjes herefordi mondás szerint a négyes szabály folytatódik: mindegyik SAS-katona négy helyett harcol, iszik és izé, szeretkezik.
Mindig négyen (Fotó: Tapety)
Az SAS belső rotációs módszereinek és legendás kiképzési programjának köszönhetően egy négyfős rohamcsoport legalább nyolc szakosodással rendelkezik, úgyhogy nagyon meg kellene erőltetnünk az agyunkat, hogy olyan katonai feladatot adjunk egy-egy assault teamnek, melynek magasszintű végrehajtásához ne rendelkeznének kellő szakértelemmel.
Egy érdekesség: az SAS-ben a legénységi állományú újoncok (tehát nem a hivatásosokról beszélek) közlegényként kezdik, függetlenül az anyaalakulatnál elért rendfokozattól vagy beosztástól. Első szerződésük három évre szól, ami hosszabbítható – már ha az ezred is úgy gondolja.
Toborzás, kiválasztás
Az SAS kapui elméletileg minden hivatásos brit katona előtt nyitva állnak, ennek ellenére – ha megnézzük a statisztikákat – hagyományosan az ejtőernyősök viszik a prímet. Évente kétszer, egyszer júliusban, egyszer pedig decemberben rendeznek válogatást, amit a teljes brit haderőben meghirdetnek. Alkalmanként és átlagosan 180-200 fő jelentkezik a legénységi állományból. A tisztek külön szelekciós eljáráson mennek keresztül, melynek részletes paraméterei nem nyilvánosak, de valami azt súgja, hogy náluk sem az a döntő szempont, hogy ki kinek a kicsodája.
Az öthetes kiválasztási procedúra orvosi, fizikai állóképességi és pszichológiai tesztekkel kezdődik, majd az általános katonai képességek és készségek szintjét ellenőrzik: lövészetek, akadálypályák, közelharc, tervezés, egyéni és kiscsoportos végrehajtás, együttműködési készség, satöbbi. A britek nem az idegennyelv-tudásukról híresek, az SAS-nél viszont komoly pluszpontok járnak, ha valaki meg tud szólalni az angolon kívül valamilyen más nyelven, s az is logikus, hogy ilyen szempontból is azon régiókra fókuszálnak, ahol a brit érdekek védelme erőteljesebben és hagyományosan felmerül: Közel- és Közép-Kelet, karibi térség, Délkelet-Ázsia, de egyszer beszéltem én olyan SAS-veteránnal, aki a litvánra gyúrt.
Mint annyi minden az Egyesült Királyságban, a kiválasztás helyszíne is a tradíciókon nyugszik: a walesi Powys grófságban található, 150 négyzetkilométeres SENTA (Sennybridge Training Area) a hatvanas évek óta szolgálja a brit különlegesek ki- és továbbképzési igényeit. A kiképzési folyamatra két, saját elnevezéssel bíró próba teszi fel a koronát; mindkettő egyfajta menet- és túlélőgyakorlat.
Az első a Fan Dance, ez a lazábbik, már az első hét végén végighajtják rajta az akkor még zömében derűlátó jelölteket. 24 kilométert kell megtenni teljes menetfelszerelésben (egy 18 kilós hátizsákkal, egyéni lőfegyverrel, lőszerekkel, valamint egy kulacs ivóvízzel), s közben megmászni egy 800 méter magas kopár dombot (ez a Pen y Fan), majd leereszkedni a másik oldalon és visszatérni a rajthoz. A szintidő nyáron négy, télen pedig tíz óra, vagyis civilre lefordítva aki ezután érkezik be a célba, az – ahogy mondani szokás – nemhogy tartós tejet, de gyorsan romló élelmiszert se nagyon vásároljon magának a Sennybridge-i kantinban, mert zuhanyzás után máris csomagolhat. A Fan Dance a második menetgyakorlathoz, az Endurance-hez képest egy könnyű, tavaszi séta a Városligetben nyalókával, kacajjal és napsütéssel.
Az Endurance (belső szlengben a Long Drag, vagyis a Hosszú Szívás) egy tájékozódási és apró műveleti feladatokkal megtűzdelt komplex menetgyakorlat, a kiválasztási procedúra ötödik hetében. Teljes hossza 65 kilométer, amelyet Közép-Wales játszi lankái között kell abszolválni. Minden résztvevő (az eredeti 180-200 főből eddigre úgy ötven-hatvan marad talpon) felkap egy 25 kilós hátizsákot és a fegyverét (az olyan apróságokról sem feledkeznek meg a kiképző őrmesterek, mint a lőszerek, a gyalásó, tőr, sisak, kulacs, egy kis ropi és csokoládé, végrendelet három példányban, satöbbi), majd térképvázlat és tájoló alapján elindul a cél felé. Az instruktorok tradicionálisan nagyon nagylelkűek, mert sem GPS-t, sem telefonos segítséget lehetővé tevő mobilkommunikációs eszközt nem kell cipelniük. Sőt: mindez tilos.
Aki ezt a sétát 20 órán belül teljesíti és még van pulzusa, büszkén mondhatja magáról, hogy az SAS próbaidős katonája. Mondom: próbaidős, mert a java még hátra van. Mellesleg eddig a fázisig, tehát a próbaidős státuszig a eredeti 180-200 fő jelentkezőből 25-35 katona szokott eljutni.
A kiképzés
Az előbbiek alapján sikeresen kiválasztott próbaidősök kapnak egy teljes hét eltávot. A felületi sebek ennyi idő alatt nagyjából hegesednek, az öt hét sörmegvonási tünetei pedig jelentősen enyhíthetők. Miután az újoncok megkapják a híres bézs színű barettet és az ugyanolyan becsben tartott, kék színű derékszíjat, elkezdődhet az igazi móka, melynek keretein belül a próbaidősökből igazi SAS-katonát faragnak. A teljes kiképzési idő öt hónap, a véglegesítés csak ezt követően történik meg.
Négy hetet vesz igénybe az úgynevezett ICT (Initial Continuation Training), vagyis az SAS-es alapok lefektetése. Ez csak az ezrednél jelent „alap”-ot, a világon mindenhol máshol emelt szintnek mondanák: fegyverkezelés, lövészetek, gépjárművezetés, teammunka, elsősegélynyújtás, további közelharc-ismeretek, szúró- és vágófegyverek kezelése, megspékelve naponta 10 kilométer futással, másfél óra úszással és egy kis (azaz napi két órás) gimnasztikával és erőnléti edzéssel.
Ezt követi a dzsungelharcismeret. Mivel a brit szigeteken sajnálatos módon elég alacsony az egy főre jutó eső- és őserdei négyzetkilométerek száma, ezt a tréningszakaszt olyan helyszínekre szervezik, mint Indonézia, Malajzia, Brunei vagy újabban Guyana. A résztvevők egybehangzó visszaemlékezései szerint ez a hat hét a legmegerőltetőbb és legembertpróbálóbb dolog, amivel humanoid a természetben csak találkozhat: a 95-100 százalékos relatív páratartalom, a szinte állandó 35-40 fokos hőség, a rovarok és más élősködők elképzelhetetlen sűrűsége és agresszivitása, a felszerelés stabil nyirkossága fényében a Long Dragre úgy emlékeznek vissza, mint egyszeri magyar bányásznyugdíjas a kádári hetvenes évekre: csöndes nosztalgiával, ábrándozva.
Van aztán még az úgynevezett SERE-gyakorlat (Survive, Evade, Resist, Extract), ami a katonai túlélési feladatok csimborasszója. A négy hetes SERE-kiképzés lényege, tematikája és magyarázata a négy szóban rejlik: túlélni, megszökni, ellenállni, kimenekíteni. Itt tanulják meg a jelöltek, hogy mi a teendő, ha ingben-gatyában egyedül maradnak egy ellenséges területen, hogyan kell megszökni a fogságból, milyen technikákkal lehet ellenállni a kihallgatásoknak, illetve melyek azok a módszerek, amelyekkel nemcsak önmagukat, hanem a hasonló módon póruljárt bajtársaikat is kimenekíthetik a szájvonalig érő córeszből. A SERE életszerűségét az ellenséget játszó kiképzők segítik, akik erre az időre otthon hagyják a bársonykesztyűket és a legendás brit sportszerűséget, s igyekeznek mindent megtenni annak érdekében, hogy mondjuk az általuk foglyul ejtett újonc egy (nem, nem is egy, hanem három) életre megtanulja, hogy – teszem azt – akkor sem mondok semmit a kihallgatóimnak a nevemen, rendfokozatomon és azonosítási számomon kívül, ha egy éjszakát egy földbe ásott veremben töltök, tucatnyi, mérsékelten mérges kígyó és/vagy éhes dzsungelpatkány társaságában.
És ne feledkezzünk meg a sivatagi kiképzésről (három hét valamelyik angolbarát arab országban), az ejtőernyős ugrásokról (két hét Walesben vagy Skóciában), az egyhetes mesterlövész-kurzusról, amit fura módon a tengerészgyalogosok tartanak az SAS-nek a dél-nyugat-angliai Lympstone-ban. A próbaidősök az ötödik hónap végére válnak teljes értékű SAS-harcossá, s ekkortól viselhetik jogszerűen a szárnyas tőrt, egészen pontosan az Excaliburt, az Artúr király mitikus kardját ábrázoló híres ezredjelvényt.
SAS-mesterlövész (Fotó guns.com)
A Különleges Légi Szolgálatról rengeteget lehetne még írni, de mi itt és most befejezzük. Aki utána szeretne olvasni, számtalan forrásból tájékozódhat, noha figyelmeztetésként el kell mondanunk, hogy – mint minden különleges alakulatról – róluk is nagyon sok torzítás, félremagyarázás és bulvárosított tudósítás jelent meg az évtizedek során. Na, nem mintha rászorulnának a púderre és a fényezésre – gondolom, ez a cikkünk elolvasása után mindenkinek nyilvánvaló.
Az SAS-hitvallás és eskü egyik kulcsmondatával zárom a sorozatot. Üres pátosz és hangzatos, semmitmondó szavak nélkül is benne van minden, aminek egy profi katona esküjében benne kell lennie.
I agree to carry out arduous duties with no recognition, no rewards, no promotions, and no medals.
(Vállalom, hogy elismerés, jutalmak, előléptetések és kitüntetések nélkül hajtom végre verejtékes feladataimat.)
