A US Rangers
A US Rangers
A US RangersAzért csak majdnem, mert mindeddig kimaradt a US Army talán legpatinásabb alakulata, akik egyfajta katonai arisztokráciaként egészen a XVII. századig tudják visszavezetni fegyvernemi családfájukat, s akikről legalább annyi történet forog közszájon, mint a nagy vetélytársakról. Igen, eljött az ideje, hogy a rangerek is kapjanak egy cikket. Reméljük, nem bánjátok.
A kezdetek
Nem szokásom túlzásba vinni a szófejtést és az etimológiai tiszteletköröket, de a „ranger” szó eredeti, valóban több száz éves jelentése olyasvalami, hogy „erdőkerülő”, „vadőr” meg ilyesmi. Szóval egy olyan fickó, aki egyfelől minimum a fél életét a természetben tölti, másfelől a puska azért ott lóg a vállán, harmadfelől (ilyen szó nincs is!) meg áthatja a hazafiságnak és a hirtelen sütött vadhús szeretetének egy olyan kombinációja, ami nemcsak kiváló katonatulajdonság, hanem egy egészséges gasztronómiai orientációt is jelent egyszemélyben.
Az első rangerek a ködös Albion erdeit járták és szigorúan leszámoltak minden olyan orvvadásszal vagy -horgásszal, akik a földbirtokos tulajdonát képező fácánt, pisztrángot vagy lépesmézet jogtalanul eltulajdonították. Az angol erdők azóta is tele vannak névtelen sírokkal, ahol a hajdani renitensek azon földi maradványai pihennek, amelyeket a vaddisznók és az egyéb torkos állatok nem túrtak ki az elmúlt századok során.
A kötelező bevezető után emlékezzünk meg azokról a katonai ős-rangerekről, akik az 1600-as évek második felétől, még brit egyenruhában feszítve, főállásban a bennszülött indián lakosság életét keserítették Észak-Amerikában. A történeti hűség kedvéért el kell mondanunk, hogy politikailag roppant inkorrekt pasik voltak, mert bőrszín, nyelv és vallási alapon különböztették meg az embereket, de ez annak idején nem vont maga után etikai vizsgálatot.
Ha én egy – a történelmi gyökerekre fogékony, roppant olvasott, ugyanakkor egy kicsit szentimentális – ranger lennék, az ágyam fölött (a később részletezendő fort benningi oklevél mellett) bizony ott lógna Robert Rogers őrnagy képe is, aki 1756-ban kilenc speciális századot állított fel, amelyek katonái eredményesen vették fel a harcot nemcsak az indiánokkal, hanem a mindenfelé felbukkanó, galád, csigaevő franciákkal is. Rogers őrnagy a mélységi felderítők egyik archetípusa volt. Az általa összeállított és apró változásokkal azóta is érvényes ranger-alapszabályok ma is érvényesek. Napjaink rangerei is megkapják ezt a kiképzés végén (erről kicsit bővebben később).
Robert Rogers (Fotó: William L. Clements Library - University of Michigan)
Aki egy kicsit részletesebben akar tájékozódni életéről és munkásságáról, valahonnan szedje elő az „Északnyugati átjáró” című regényt, amelyben nyugodtan át lehet ugrani azokat a részeket, amikor az őrnagy udvarol, politizál vagy várost néz, és koncentráljatok a rangerei erőltetett menetére – ez a rész volt kamaszkorom egyik kedvenc olvasmánya. Egy Kenneth Roberts nevű alak írta, jó régen. Ajánlott olvasmány.
Ott tartottunk, hogy a rangerek kitettek magukért, amikor a majdani USA alapjait meg kellett vetni. Nemcsak az indiánokat és a franciákat aprították ám, hanem tevékeny részt vállaltak a függetlenségi háborúban is; elég, ha Putnam tábornokot említjük, aki George Washington szerint Amerika egyik legnagyobb katonai zsenije volt. Jött a polgárháború, amikor is a rangerek színe-java bizony a csúnya-csúnya, rabszolgatartás-párti déliek, vagyis a Konföderáció oldalán harcolt, de az Unió is fel tudott sorakoztatni belőlük egy zászlóaljnyit. Mondanom sem kell, milyen meccs volt, amikor a két oldal rangerei (a szürke sarokban John Mosby ezredes, illetve a kékben Samuel Means őrnagy emberei) megpróbáltak túljárni egymás eszén, majd 1863 őszén összecsaptak Virginia és Maryland államok határán.
A negyvenes-ötvenes évek
Az igazi (mármint a mai fogalmak szerinti) rangerek születésnapja azonban 1942 májusára datálódik, amikor is egy Lucian Truscott nevű ezredes azzal az ötlettel akasztja hasba a US Army főparancsnokságát, hogy a már két éve létező brit ejtőernyős kommandók mintájára nekik is létre kéne hozniuk egy speciális, nem túl nagy létszámú, de annál ütősebb egységet. Az ötlet annyira megtetszik a generálisoknak, hogy május végére már ki is válogatják a 200 önkéntest, akik a britektől Skóciában kapják meg a kiképzést. Az 1. Ranger Zászlóalj június 19-én veszi át a csapatzászlót; parancsnoka William Darby alezredes, aki embereivel együtt ugyancsak végigszopta a britek speciális tanfolyamát. A rangerek tömeges tűzkeresztségére Észak-Afrikában kerül sor 1943-ban (itt Rommel Afrika Korps-ával kerülnek szembe), de ezt megelőzően 1942 augusztusában Dieppe-nél ötven közülük belekóstol a háborús atmoszférába.
Szicíliában már két zászlóaljnyi ranger száll partra ’43 tavaszán, ahol végigverekedik az utat Anzióig. Itt 1944 januárjában és februárjában az első és a harmadik zászlóalj létszámának 65 százaléka hal hősi halált; a németek drágán adják a bőrüket. A második zászlóalj katonái persze morognak, hogy ők nem lehettek ott az olaszországi balhéknál, mert még nem tudják, hogy rájuk máshol lesz szükség: a normandiai partraszálláskor az ő feladatuk a híres Pointe du Hoc elfoglalása. Emléküket márványtábla őrzi a helyszínen.
Márványtábla a Pointe du Hoc-nál (Fotó: Sentimental Journey - blogger)
Ázsiában is harcolnak: Új-Guinea, Fülöp-szigetek, indonéz szigetvilág, Burma, Mandzsúria. Talán nem meglepő, ha azt mondom: ott is megállják a helyüket.
A háború végén az amerikai katonai vezetés biztosan nagyon bepezsgőzhetett a győzelem kapcsán megszervezett ünnepségeken, mert ’45-ben az összes ranger-alakulatot feloszlatják. Megszűnik az egész Európán végigtrappolt második és ötödik zászlóalj, és jogutód nélkül felszámolják a csendes-óceáni hadszíntéren babért babérra halmozott hatosokat is. Innen kezdve nincs szükség speciálisokra, a békebeli katonai teendőkkel megbirkóznak a rendesek is – gondolhatták.
Nem telik el öt év és máris bebizonyosodik, hogy a rangerek feloszlatása marhaság volt: 1950 augusztusában (koreai háború) újjáalakítanak egy századot, majd – gyors egymásutánban – további tizennégyet. Mindegyik századot (kettő kivételével) egy-egy ezredhez vagy dandárhoz rendelik, ahol a mélységi felderítés és a harctéri hírszerzés lesz a napi elfoglaltságuk, valamint az, hogy „nyelveket” vadásszanak a frontvonal mögött, esetenként pedig mesterlövészeikkel ritkítsák azok sorait, akiket vagy nem érdemes, vagy nem lehet elrabolni.
A 3. és a 7. Ranger Század hazamegy az USA-ba, és az azóta is saját homokozóként tekintett, Georgia és Alabama államok határán fekvő Fort Benningben kiképzési feladatokat kapnak. Számos, ezekhez az alakulatokhoz tartozó őrmester és le-, valamint felmenője azóta is csuklik a sok emlegetéstől, de hát – ahogy mondani szokás – hiába hálátlan meló, valakinek ezt is meg kell csinálnia. A Ranger School azóta is működik, hatvanhét éve számos rémálom főszereplője, úgyhogy vessünk rá egy pillantást.
A Ranger School
A ranger-iskola hatvanegy napos. Vannak, akiket hivatalból beiskoláznak (például a ranger-alakulatok újonc – és szigorúan önkéntes! – tagjait), de vannak, akik kezüket-lábukat összetörik, hogy elvégezhessék, hiszen egy olyan oklevél, amely igazolja, hogy végigcsináltad, elég komoly hátszelet jelenthet a világ bármelyik hadseregében az előléptetéshez vagy a magasabb beosztásba helyezéshez. A Magyar Honvédségnél is vannak olyan katonák, akik elvégezték.
Az alapfeladat évtizedek óta gyakorlatilag változatlan: a tréning alaptétele arról szól, hogy egy ellenséges fegyveres szervezet mindent megtesz annak érdekében, hogy borsot törjön a ranger-növendékek orra alá, s ezt nekik minden módszerrel meg kell akadályozniuk. Ezeket a módszereket gyakorolják a tanfolyamon.
Az első két hét az alapozásé. Olyanok vannak, hogy napi 17 kilométer menetgyakorlat teljes felszereléssel (ez úgy 30-32 kiló cuccot jelent), amit majd a vizsgán 200 percen belül kell teljesíteni. Van aztán laza 8 kilométeres terepfutás (felszerelés nélkül, mert a kiképzőknek is van szívük), igaz, dimbesdombos területen; ezt 40 percen belül kell abszolválni majd a vizsgán, a gyakorlatok során viszont nem bántanak és csak kicsit üvöltenek rád, ha 41 perc a szintidőd. És persze van akadálypálya is, olyan sármedencével, melynek alján szögesdrót húzódik. Azt, hogy a medencébe az őrmesterek néha belevizelnek, tagadni szokták. Mármint az őrmesterek.
A harmadik héten a hallgatók apróbb taktikai feladatokat hajtanak végre (felváltva rajparancsnokként, illetve közhangyaként). Robbantási, felderítési és rajtaütési alapismeretek, még egy kis fizikai állóképesség-erősítés, milyen legyen az optimális eligazítás és az akció utáni beszámoltatás – szóval laza, nevetős, derűs hét nap.
A negyedik-ötödik hét a hegyvidéki hadviselés bélyegét viseli magán, de ez ne tévesszen meg senkit, mert nemcsak havasi gyopárt szagolgatnak és kőszáli kecskéket zaklatnak a fiúk. Itt mindenki megtanul legalább tíz-tizenöt féle profi csomót kötni bármire, ami hosszabb 20 centinél és vékonyabb kettőnél. Persze hegyet is másznak, szakadékokon kelnek át; van nap, amikor egyszer esznek és van, amikor egyszer sem. A legváratlanabb helyzetekben kapnak új és új feladatokat, elveszik az órájukat (tán még az okostelefonjukat is), rosszindulatú kiképzők apró anyacsavart rejtenek el az iránytűjükben, kiszúrják a vizespalackjukat, előre nevelt élősködőket (tetveket, bolhákat, poloskákat) helyeznek el a ruhájukban, egy számmal kisebb bakancsot és eggyel nagyobb sisakot (vagy fordítva) adnak nekik, szóval móka-kacagás a jelöltek élete.
A hatodik-hetedik hét a csábító „Florida-hónap” nevet viseli, de az eddig eljutott hallgatók már elég sokat szívtak ahhoz, hogy ne kezdjenek el felhőtlenül örülni a kiképzés új szakaszának.
És mennyire igazuk van… A Florida-hónap úgy kezdődik, hogy ejtőernyővel ledobják őket a valóban Florida állam területén fekvő Camp Rudder külterületére, ahol az „ellenséges csapatok” kutyás járőrei várják őket. Nem részletezem szükségtelen alapossággal azt, ami rájuk vár ezalatt a két hét alatt. Gondolom elég, ha azt mondom, hogy az elmúlt hatvan évben a kiképzés második fázisában (vagyis itt, Camp Rudderben) huszonnégy katona halt meg. Ha arra gondolsz, hogy ez átlagban kétévente egy fő, lehet, nem tűnik soknak. De amúgy…
Itt kerül sor a mocsári bevetésekre (Florida dobogós helyezést ér el mocsár- és alligátor-ügyben), valamint komplex kihallgatási szimulációra, szerintem el tudjátok képzelni a részleteket. Van természetközeli túlélési gyakorlat is. Ez a lírai elnevezésű modul azt jelenti, hogy a jelölt egy szál gatyában és egy tőrrel 72-96 órára kimegy a mocsári erdőbe; előtte persze oktatás, hogy melyik élőlényt lehet megenni és melyik elől kell sikoltozva elrohanni. Ezt érdekes módon észben szokták tartani. Van ezen kívül a soha nem nélkülözhető akadálypálya, majd a „hogyan viselkedjünk, ha ég az egyenruhánk, mi vagyunk az utolsó túlélők a szakaszban és közben gépágyúval lőnek ránk?” típusú kvízkérdések (ezeket általában fekvőtámaszozás vagy hasizomgyakorlat közben szokták feltenni), na és kétnaponta vagy ejtőernyővel ugranak, vagy víz alatti robbantásokat gyakorolnak, esetleg a közelharc-órán szereznek be kék-zöld foltokat a mókamester kiképzőktől.
Az utolsó előtti hét egy hatnapos, a kiképzők minden perverz és bestiális igényét kielégítő komplex gyakorlaté, ahol a hallgatók választ kapnak az örök, visszatérő kérdések mindegyikére, amelyet a kiképzés során feltettek maguknak és egymásnak: „Na, ennek meg mi értelme volt?”. Minden tancsoport más és más forgatókönyvet kap, de mindegyik hasonlít az összes többire abban, hogy az utolsó csepp energiát is kiszippantja a ranger-jelöltekből. Persze a kiképzők jó pszichológusok is: aki megérdemli, jókora pozitív élménnyel és valóságos szárnyalással fejezi be az egész hajcihőt.
Az utolsó (kilencedik) hét a fokozatos lazításé, na meg az ünnepségre való felkészülésé. Az apróbb sebek begyógyulnak, a véraláfutások elhalványulnak, a szemekből eltűnik az őrült lobogás, és az egész agyonhajszolt banda készen áll a ranger-avatásra, amikor is a 63. napon mindenki (akit a kiképzők méltónak ítélnek) megkapja a hőn áhított felvarrót (Ranger Tab), amit mindig az illető katona egyéb alakulat-jelvényei felett kell viselni az egyenruha bal felkari részén.
A Ranger Tab (Fotó: Army.mil)
A tanfolyam végén csak kétféle értékelés létezik: a megfelelt (GO), illetve a nem felelt meg (NO GO) – ezért tessék kételkedve mosolyogni azokon, akik (saját beszámolójuk alapján legalábbis) “kiválóra” meg “istencsászár minősítéssel” fejezték be a Ranger-iskolát. A lemorzsolódási arányról eltérő adatokat olvastam/hallottam, de átlagolva 20 százalékra teszem.
Ja, azt nem említettem, hogy ez alatt a két hónap alatt naponta maximum 2200 kalóriát kapnak és nincs csoki- és csipsz-zabálás meg kólahörpölgetés a szünetekben. Az átlag súlyvesztés egy-egy tréning alatt fejenként 6-8 kiló, de nem számít rendkívülinek a 10-12 kilós fogyás sem.
A hatvanas-hetvenes évek
Ugye emlékszünk még, hogy a második világháború után a ranger-alakulatokat feloszlatták, majd a koreai háború első évében ismét létrehozták? Nos, legyetek erősek, mert olyat mondok, amit kétszer is el fogtok olvasni, mert annyira hihetetlen lesz. Vagyis mi történt velük a koreai háború után? Igen, szétzavarták őket. És mi történt a vietnami háborúban? Igen, újból megalakulnak a ranger zászlóaljak. Ahogy mondani szokás: no comment.
A mai ranger-csapatok (végleges?) megalakítására vonatkozó utolsó lökést állítólag az 1973-as arab-izraeli háború adta, amikor a jenkik rádöbbentek: bármikor előfordulhat, hogy bárhol a világon „katonai segítséget kell nyújtani baráti nemzeteknek”. Az erről szóló vitában valamelyik okos (vagy kevésbé hülye) tábornok a homlokára csapott és azt mondta: Gyerekek, megvan! Olyan mozgékonyságú és kiképzettségű könnyűgyalogos csapatokra van szükségünk, mint a második világháborús rangerek voltak!”.
A 75. gyalogsági ezred első zászlóalját 1974 januárjában hivatalosan is átalakítják tehát rangerekké. Az eseményre – a tradíciók, meg a kiképzőközpont okán – Fort Benningben kerül sor, majd ugyanazon év szeptemberében a második zászlóalj Fort Lewisben kapja meg az új csapatzászlót.
Azt rebesgetik, hogy eredetileg a tragikomikus végű Eagle Claw (Saskarom – a teheráni túszok kiszabadítására indított mentőakció 1980 tavaszán) műveletet is rájuk akarták bízni, de végül elvetették az ötletet, mert a Delta Force-nak jobb volt a sajtója… A „modern rangerek” első éles bevetésére végül 1983-ban kerül sor, méghozzá Grenadában, az Urgent Fury fedőnevű hadműveletben.
Az Urgent Fury-akció - 1983. október 25-én (Fotó: pinterest.com)
A grenadai akció
Ahogyan azt már tapasztalhattátok, a szerzőnek nem áll szándékában az elkerülhetetlen mértékűnél jobban belemerülni a külpolitikába, ezért igyekszik a lehető legobjektívebben bemutatni azokat a körülményeket, amelyek arra késztették az akkor mintegy 260 milliós USA-t, hogy hadseregének színe-javával meglátogassa a körülbelül Budapest kiterjedésű, az események idején úgy 80 ezer lakossal rendelkező, különösebb stratégiai helyzetben nem lévő szigetországot.
Grenada alig öt éve élvezte az Egyesült Királyságtól való függetlenségét előnyeit (?), amikor 1979-ben egy karakteresen baloldali (mondjuk ki: marxista) puccs segítségével egy Maurice Bishop nevű közgazdász veszi át a hatalmat. Lazán hatályon kívül helyezi az alkotmányt, minden pártot betilt (a sajátján kívül természetesen) és a környék legnagyobb riadalmára elkezd cimborálni a kubaiakkal, illetve Moszkvával. Ahogyan az a komancsok között elég sokszor megtörtént, 1983. október 19-én Bishipot és több haverját meggyilkolják a párton belüli ellenlábasai és egy Katonai Forradalmi Tanács létrejöttét jelentik be.
Ez volt az utolsó csepp Ronald Reagan poharában. Összehívja a Nemzetbiztonsági Tanácsot, és egy viszonylag rövid vita után megszületik a döntés: „az amerikai csapatok tevékenyen részt fognak venni a béke és az emberi jogok tiszteletbentartásának helyreállításában és visszahozzák a demokráciát Grenadába”.
1983. október 25-én hajnalban a mintegy négyszáz rangert szállító Herculesek felszállnak a szomszédos Barbadosról és helyi idő szerint 05.40-kor ejtőernyővel földet ér a szigetország Port Salinas-i repterén. Itt körülbelül két zászlóaljnyi kubaiba ütköznek, akiket laza másfél órányi harc után kiszorítanak. A kifutópályát megtisztítják, és fél nyolckor máris érkezhet a többi repülőgép, fedélzetén a tengerészgyalogosokkal és a többi erősítéssel. Ezt követően erőltetett menetben elérik a közeli (hogy őszinték legyünk, Grenadában minden mindenhez közel van…) orvosi egyetemet, ahol félezer amerikai diák várta szívszorongva őket. A rangerek összesen öt óra alatt befejezték a rájuk háruló melót, majd hazamentek. Veszteségeikről hivatalos kimutatást nem láttam, nemhivatalosan állítólag hét halottjuk és tucatnyi sebesültjük volt.
Ronald Reagan beszéde két nappal az libanoni és grenadai hadművelet után
Panama, 1989 – a Just Cause hadművelet
Az USA számára életfontosságú gazdasági és stratégiai jelentőséggel bíró régió (lásd még: Panama-csatorna) országában 1983-tól egy Manuel Noriega nevű tábornok volt a tótumfaktum, aki a legjobb latin-amerikai hagyományoknak megfelelően intézte a dolgokat. A többé-kevésbé demokratikus módszerekkel megválasztott elnök fejére magas ívben tett, és a hadsereg támogatásával intézte a maga kis piszkos ügyeit: kábítószer-csempészet, pénzmosás, védelmi pénzek beszedése, embercsempészet, gazdasági bűncselekmények, satöbbi. A dolog pikantériája az volt, hogy Noriega akkor már tíz éve szerepelt a CIA bérlistáján, mint informátor.
Nem akarom túlbonyolítani a cikket, ezért maradjunk annyiban, hogy Noriega túlnyújtózkodott az amerikai takarón és fütyült a templomban. Az év elején hivatalba lépett idősebb Bush összevonja szemöldökét és december 19-én kiadja az ukázt: Panamában rendet kell tenni, Noriegát pedig bíróság elé kell állítani. A hadműveletben először vesz részt a teljes 75. Ranger Ezred: a szakácsoktól a karbantartókig mindenki beöltözik, felveszi az éleslőszert, felcsatolja az ejtőernyőket, beszáll a jól bevállt Herculesekbe és lelkesen üvölti a jelszót: Rangers lead the way! (A rangerek mindig az élen!).
Az első 500 ranger december 20-án 01.00 órakor ugrik, és azt a feladatot kapja, hogy biztosítsa a Tocumen Nemzetközi Repülőteret, ahol a panamai légierő főhadiszállása is volt. Egy másik zászlóalj a Rio Hato katonai reptét elfoglalását kapta feladatul. Mindkét objektumot 130 perc alatt megkaparintják, minimális veszteségekkel – persze besegítettek a tengerészgyalogosok AH-6-os helikopterei is.
A Tocumen nemzetközi terminálján egy apró gikszer is majdnem becsúszott: mintegy 150, minden bizonyára elmebeteg panamai katona azt képzelte, hogy a rendelkezésére álló mintegy 400 civil utaznivágyót túszként fel tudják használni, de a rangereknek valaki megsúgta (vajon ki lehetett?), hogy a turisták között amerikai gyermekek is vannak, úgyhogy a harmadik sebességből azonnal az ötödikbe kapcsoltak és rövid úton megoldották a problémát…
Miután mindkét reptér készen áll a többiek fogadására, az első zászlóaljat a 82. Légiszállítású Hadosztály mellé rendelik, melynek parancsnoka rögtön tesz is az ellen, hogy a rangerek szétunatkozzák az agyukat. Új feladat: a panamai különlegeseket (egyfajta hegyivadászokat) kell semlegesíteniük. Ez sem okoz különösebb gondokat. Úgy látszik, a rangerek hírneve megelőzi őket, mert a panamai speciálisok gyakorlatilag lábhoz tett fegyverrel várják őket.
A harmadik zászlóalj Charlie százada is testhezálló melóra kap utasítást: a Panamai Vezérkar központi épületét, a La Comandancia-t kell bevenniük. A srácok egy kicsit csalódottak, mert elég volt csúnyán nézni és kettőt ordítani, s az őrség reszketve mutatja fel a fehér zászlót (ami ezek szerint legalább olyan alapellátmányi cucc volt minden panamai alakulatnál, mint a bakancs vagy a derékszíj).
Amerikai katonák Panamában a Just cause idején (Fotó: Army.mil)
A rangerek panamai fellépéséről még annyit, hogy Noriega házi katonaságát, a Batallon Dignidad-ot (Méltóság Zászlóalj) is seccperc alatt legyalázták. A Méltóság Zászlóalj egyfajta munkásőrség volt, melynek tagjait kizárólag a tábornokhoz való hűségük alapján válogatták össze, harcértékükről ily módon rögtön alkothatunk is egy elsődleges képet.
A helybéli lakosság terrorizálására kiválóan alkalmasak voltak (egyfajta primkó közép-amerikai SA, ha szabad ezzel a hasonlattal élnem), komoly hatásfokkal borogatták fel a piaci árusok asztalait és pofozták fel a szerintük nem elég készséges és udvarias buszsofőröket, de amikor felbukkantak előttük a látványosan nem beszari amerikai feketesapkások (akkor még ugyanis a fekete barett volt a rangerek egyik egyedi azonosítója – erről kicsit később), a hetyke panamai legények méltósága olyan gyorsan eltűnt, mint sercintés a tábortűzben.
Irak, 2003
A rangereket legelőször itt is reptér-elfoglalásra vették igénybe (úgy látszik, ez rajtuk maradt, mint szamáron a fül). A szíriai határ melletti „H-1” kódú katonai repülőtér kifutója aggasztóan hosszú (10 kilométer) és jól karbantartott volt, s a nyugati szövetségesek nem akartál kockáztatni, hogy akár iraki, akár más ellenséges gépek igénybe tudják venni. Ennek érdekében 2003. március 25-ről 26-re virradóan 600 ranger, 300 ejtőernyős a 173. Légiszállítású Dandárból, valamint 120 zöldsapkás kiugrik a C-17-es Globemasterekből és minimális veszteségekkel (maximális károkat okozva az iraki élőerőben) 70 perc alatt megkaparintják a repteret és kiszolgáló objektumait.
Ugyancsak rangerek szabadították ki Jessica Dawn Lynch, sebesült és foglyul ejtett amerikai közlegényt közleányt az egyik iraki kórházból – biztos hallottatok róla annak idején. A média persze rettentően túllihegte az egész ügyet, de fátylat rá. A lényeg, hogy korrekt szakmunkás-meló volt és rendben zajlott le az egész, mindenesetre ez nem szerepel majd a legnagyobb ranger-haditettek évkönyvében.
Jessica Dawn Lynch kiszabadítása (Fotó: National Museum of the USAF)
Zárásként
A rangerek ott voltak még Szomáliában, Afganisztánban, ismét Irakban és biztosan volt/van még néhány olyan bevetésük, amiről (még?) nem tudunk.
Napjainban egyetlen vegytiszta ranger-alakulat létezik, a 75. Gyalogos (Ranger) Ezred, amelyről már többször is említést tettünk. Minden jel arra utal, hogy egyetlen pentagonos balféknek sem áll szándékában megszüntetni őket.
Akkor most a beígért barettes kiegészítés: a rangerek 2001-ig fekete barettet viseltek, de akkor megsértődtek (lévén, hogy a hadsereg más alakulatoknak is engedélyezte ennek viselését), és áttértek a világosbarnás-szürke, hivatalosan: tan beret (cserszínű barett) fejfedőkre, amit most már tényleg csak ők hordhatnak. Érdekességként elmondom, hogy többek között ranger volt Kris Kristofferson amerikai színész is, aki a századosi rendfokozatig jutott el, valamint Colin Powell tábornok, egykori nemzetbiztonsági főtanácsadó, külügyminiszter és a vezérkari főnökök egyesített tanácsának elnöke.
Mai írásunk végén egy rövidke történet, amelyet Robert Turner ranger ezredes mesélt azokról az időkről, amikor Vietnamban éppen zengett az ég és az ellenség sikeres offenzívában volt. Mindenfelé robbanások, lövések, sikolyok, s közben a napalmtól ég fél Indokína. Na, Turner ezredes párás szemekkel ezt bírja mondani:
„Az egyik éjjel felriadtam a lövészárokban, csatakosan az izzadságtól, mert azt álmodtam, hogy a Ranger-Schoolban vagyok. De aztán körülnéztem és megnyugodva konstatáltam, hogy hála istennek nem, nem lehet Fort Benning, hiszen ez itt Vietnam!”
Hát igen. Rangers lead the way.
