HRT: az FBI túszmentőiHRT: az FBI túszmentői
A szereposztás tisztázása után máris elérkeztünk a világ egyik legismertebb ilyen csapatához, az FBI hasonló ügyekre szakosodott alegységéhez, a Hostage Rescue Team-hez (barátoknak és betűszó-mániásoknak: HRT).
A hetvenes-nyolcvanas években számos amerikai alkotmányjogász kezdett hangosan aggódni, amikor az egyre szaporodó túszhelyzetekben a hadsereghez tartozó Delta Force emberei katonás céltudatossággal és lényegretöréssel oldották meg (gyakran véglegesen) a problémát. Az örök civil aggályoskodók szerint egy demokráciában nem frankó, ha a hadsereg belföldön olyan feladatot lát el, ami inkább rendőrségi illetékességhez tartozik. Ráadásul közeledett a Los Angeles-i nyári olimpia, úgyhogy 1982-ben megszületett a politikai döntés egy, az Irodán belüli speciális túszmentő csapat létrehozásáról. Júniusban kiírták a belső pályázatot, amelyre kilencvenen jelenkeztek (89 hímnemű és mindössze egy nő). Az ötnapos vizsgát követően negyven főnek megköszönték az erőfeszítést és további munkasikereket kívántak nekik eredeti munkahelyükön, ötvenen pedig maradhattak.
1983 februárjában harminc napra Fort Braggbe utaznak, ahol a már említett Delta Force-tól kapnak némi szakmai útravalót, majd az egyéb célokra már jól bevált, többfunkciós quanticói helyszínt jelölik ki számukra bázisként, ahol azóta is tartózkodnak, ha nem mentenek éppen túszokat, vagy nem vadásznak szökött fegyencekre. Vagy nincs hurrikán, vagy… de erről inkább később. 1983 októberében az új-mexikói Kirtland légitámaszponton, komplex gyakorlat keretein belül először mutatják be képességeiket. A forgatókönyv szerint egy nukleáris töltetet megszerző terrorista csoportot kellett semlegesíteniük. A vizsga jól sikerül, az igazságügyi minisztérium megadja a működési engedélyt.
Ezt követően a HRT akciócsoportjai tovább szélesítik ismereteiket: tízen a Navy Sealsnél szereznek harci búvár-szakképesítést, tucatnyi ügynök az ejtőernyősöknél gyakorlol, a tengerészgyalogosoktól az éjszakai hadviselés alapjait lesik el. Ugyancsak a nyolcvanas évek közepén kopogtatnak egyes európai partnerszolgálatok ajtaján, ahol a brit SAS-tól és a német GSG-9-től is kapnak használható tippeket.
Az FBI igazgatójának utasítására elvileg négy órán belül az USA bármelyik pontján bevethetők. Ezt a kötelezettséget, valamint az Egyesült Államok méreteit figyelembe véve alapos a gyanúnk, hogy nem lóháton közlekednek, de még csak nem is menetrendszerű buszokkal.
9/11 óta a HRT feladta addigi nagyon merev és belterjes toborzási elveit. Napjainkban már nem kötelező, hogy a reménybeli tag legalább 3 éves FBI-múlttal rendelkezzék; ez kiváltható ugyancsak három év speciális katonai tapasztalattal: olyan rangerek, sealsesek, deltások, tengerészgyalogosok, kommandósok is jelentkezhetnek, akik idősebbek 23 évnél, de a 36-ot még nem töltötték be.
Ha van olyan olvasónk, aki szeretné kipróbálni magát, álljon itt a felvételi alap-procedúra követelménye (minden FBI-ügynök-jelöltre vonatkozik. nem csak a HRT-re):
- Felülések: maximális pontszámért 57 (nők), illetve 58 (férfiak) egy perc alatt;
- 300 méter sprint: maximális pontszámért 49,9 másodperc (nők), illetve 40,9 másodperc (férfiak);
- Fekvőtámaszok: maximális pontszámért 45 (nők), illetve 71 (férfiak), időkorlát nélkül;
- 1,5 mérföld (2414 méter) futás: maximális pontszámért 10:34 (nők), illetve 08:59 (férfiak);
- Húzódzkodások: maximális pontszámért 12 (nők), illetve 20 (férfiak), időkorlát nélkül.
Átlagemberek próbálják teljesíteni az FBI fizikai tesztjeit
A két héten keresztül tartó kiválasztási-felvételi eljárás ezeken kívül persze tartalmaz pszichológiai, fegyverkezelési, lövészeti, harcművészeti, büntetőjogi számonkéréseket, továbbá a jelöltek részt vesznek csapatépítési, tájékozottsági és más próbákon is.
Elnevezésével és eredeti feladataival ellentétben viszonylag ritkán veszik igénybe őket kifejezetten túszmentésre, hiszen az elmúlt húsz évben gyakorlatilag minden jelentősebb amerikai városban és megyében alakult túszhelyzet-megoldó rendőri egység. A HRT-t inkább egyfajta szövetségi szuperkommandóként alkalmazzák, akár van túsz, akár nincs.
Az amerikai bűnözés kedves színfoltját jelentik azok a (faji és/vagy vallási alapokon nyugvó) szélsőséges csoportok, amelyek – a tagjaik számára előírt paramilitáris kiképzésen túlmutatóan – előszeretettel szoktak hadat üzenni a washingtoni szövetségi kormánynak. Ezek a félkatonai szervezetek imádják elbarikádozni magukat pár mázsa lőszer és tucatnyi vallásos könyv társaságában, valami kies déli erdő közepén épült tanyán. Na, a szóbanforgó vidéki erődítményeket szokta esetenként megrohamozni a HRT, ha a helyi sheriff észreveszi, hogy az összes helyettesét már kilőtték mellőle a szabadságharcosok.
A témában tudományos igényességgel elmélyedni kívánóknak javasoljuk Steven Seagal mester életművéből a ’98-as The Patriot-ot.
Ahogyan azt már említettük, a HRT feladatköre elképesztő mértékben kibővült: vadásznak körözött bűnözőkre, védenek politikusokat, helyszíneket biztosítanak, börtönlázadások ellen vetik be őket, de előfordult, hogy utcai zavargások leküzdésében is szerepet vállaltak (például 1992 áprilisában Los Angelesben), sőt, olyan is volt, hogy hurrikánriadó miatt helyezték őket készültségbe. És ne feledkezzünk meg a szövetségi sitteken lezajló börtönlázadások leveréséről, ahol lassan ugyancsak nélkülözhetetlenné tették magukat. Nem biztos, hogy ez így jól van – teszem hozzá csendesen, de ugye nem az én dárdám és nem az én bozótom.
Vannak persze rosszindulatú szerzők (például Ronald Kessler, akinek az Irodáról szóló könyve az ezredfordulón magyarul is megjelent), akik szerint a HRT-t mindig is elfogó-felszámoló egységnek tervezték, csak PR-megfontolások miatt nevezték el túszmentőnek – így a politikusok és a lakosság pacifista része jobban el tudta fogadni. Ez a Kessler amúgy imádja az oroszlánok bajszát cibálgatni, írt ő a CIA-ról is és azt se nevezném marketing-kiadványnak.
Ha valaki azt hinné, hogy a fegyveres testületek folyamatos átszervezése kizárólag a posztbolsevista erőszakszervezetek keresztje, téved. A HRT-t (fennállásának 34 éve alatt) eddig úgy hatszor szervezték át kreatívabbnál kreatívabb ötletgazdák, méghozzá – ahogyan az lenni szokott – főleg a jelentősebb botrányok után.
Ami stabilnak mondható, az a viszonylag kis létszámú munkacsoportos megoldás. Alapesetben egy taktikai egységük egy góréból, hat beavatkozóból és négy mesterlövészből áll (2016-os állapot). Természetesen van saját logisztikai csapatuk, kommunikációs szakembereik, de nem kell a sarki helikopterkölcsönzőbe menniük, ha sürgősen át akarnak érni A-ból B-be. Minden HRT-ügynök kap túsztárgyalói alapképzést (noha elég nehéz elképzelnem azt a szituációt, amikor mondjuk egy sznájper próbál a túszejtő lelkére hatni), de természetesen vannak főállású tárgyalóik is.
Jelenleg mintegy 160-an vannak, és három súlyos, vagy hat közepes intenzitású, időben párhuzamos vészhelyzet felszámolását lehet rájuk bízni Alaszkától Floridáig. Ha minden kötél szakad (ami nem szokatlan az FBI életében), külföldön is fellépnek, elméletileg a fogadó ország felkérésére vagy beleegyezésével. Így már ellátogattak Afganisztánba, Irakba és Szaúd-Arábiába is, de állítólag jártak már Boszniában és olyan afrikai államokban is, amelyeket egy átlagos európai bő másfél óráig keresgél a térképen, mielőtt a kudarcélmény miatt sírva fakadna. És bizony előfordult, hogy – akárhogy csűrjük-csavarjuk – embert is raboltak, noha biztos vagyok abban, hogy ők egészen másként fogalmaznák meg azt, amikor külföldről mindenféle papírmunka mellőzésével hazavittek olyan bűnözőket, akik nagyon nem akartak amerikai bíróság elé állni.
Az FBI HRT is kereste a bostoni robbantókat 2013-ban
Az alaptanfolyam négy hónapig tart, de a folyamatos továbbképzés az egész pályafutása során végigkíséri a HRT-tagokat. Rotációs alapon, kéthavi váltásban mindig van egy egysége, amelyik készenlétben van, egy második, amelyik tréningezik, továbbá egy harmadik, amelyik a háttér-támogatást biztosítja. Hétköznapjaikról sem lehet azt mondani, hogy unalmasak lennének: napi kötelező két órányi fizikai állóképesség-erősítés, speciális szaktréningek házon belül vagy belföldi, esetleg külföldi partnerszolgálatoknál (közelharctól a robbanóanyag-ismeretig, úszástól a hegymászásig, fotózás, megfigyelés, elsősegély, stb). A lövészetre különösen komoly hangsúlyt fektetnek: nem számít rendkívülinek az olyan hét, amikor fejenként 1000 (ezer!) töltényt elpuffogtatnak a lőtéren vagy a taktikai házban, esetleg a 767-es Boeing valósághű, külön nekik leszállított 1:1-es modelljén.
A fegyverzetükről és egyéb felszereléseikről inkább nem írok, nehogy olvasóink közül többen szívszélhűdést kapjanak; elégedjetek meg annyival, hogy mindenből a legjobbal rendelkeznek, lett légyen szó lőfegyverről, lövedékálló mellényről, kommunikációs eszközökről, helikopterről vagy akár alsógatyáról.
Jó pár évvel ezelőtt volt alkalmam meglátogatni őket Quanticóban és meghallgatni pár előadásukat, illetve megnézni egy bemutatót. Emlékezetes marad. Érdekes – mondhatni feltűnő – volt, hogy akkor egyetlen női tagja sem volt a HRT-nek, ami joggal piszkálhatta fel az alvó amerikai feminista oroszlánt. A jelenlegi ivararányt nem ismerem. Volt viszont afro-amerikai, ázsiai, sőt, két indián harcos is köztük. Persze mindenki azt gondolná, hogy az indiánok nyomkereső, késdobáló vagy lószelídítő beosztásban dolgoztak, de nem: az egyik helikopter-pilóta volt, a másik meg robbantómester. És hogy minden előítéletes sztereotípia rombadőljön: az ázsiai származású srác sem a közelharcra specializálódott, hanem ő volt az egyik eü-tiszt.