A Selous Scouts
A Selous Scouts
A Selous Scouts1973 decemberében a rodéziai kormány belátta, hogy az egyre inkább elterjedő, főleg a Moszkva, valamint politikai és ideológiai szövetségesei által pénzelt terrorcsoportokhoz köthető belső fegyveres erőszak és terror megfelelő válaszért kiált. Létrehozták a hadsereg speciális felderítő egységét, amelynek a Selous Scouts nevet adták, ezzel, mint főhajtással emlékezve Frederick Courtney Selous-ra, a híres brit felfedezőre és szafarivadászra (a „scout” cserkészt, felderítőt jelent). Laktanyájuk a salisburyi André Rabie Barracks volt. Valódi elitként létszámuk a csúcson, 1978-ban sem haladta meg az 1400 főt, vagyis körülbelül annyian voltak, mint napjainkban a Terrorelhárítási Központ (TEK), csak késői magyar kollégáiknak valamivel kevesebb dolguk van (hál' istennek – tehetjük hozzá gyorsan).
A Selous Scouts (a továbbiakban: SeS) elsődleges prioritása egyszerű volt: nesztelenül kószálni a kelet-, illetve dél-afrikai bozótban és minden olyan fegyverest eltenni láb alól, aki nem tudott öt másodpercen belül hihető és elfogadható magyarázatot adni arra az összetett kérdésre, miszerint: „Ki vagy te, barátom, miért van nálad engedély nélküli Kalasnyikov és miért nem őrzöd inkább a kecskéket odahaza?”. Rodéziai alakulat voltak ugyan, de elég gyakran átléptek mindenféle határt (konkrét és átvitt értelemben egyaránt), ráadásul útlevél felmutatásával sem bajlódtak. Ha elkezdték követni az orosz vagy kínai érdekeltségű és támogatottságú terrorcsoportok valamelyik alvállalkozóját, bizony be-bekukkantottak a szomszédos Mozambikba, Zambiába, Nyaszaföldre vagy Botswanába is. És nem csak az idegenforgalmi látnivalók okán.
Kitalálójuk, alapítójuk és parancsnokuk bizonyos Ron Reid-Daly őrnagy, a brit SAS veteránja volt, aki nem volt az az irodakukac-típus. Igen gyakran hátrahagyta a szolgálatvezénylési grafikon elkészítésének, a lőszerigénylési adatlapok kitöltésének, valamint a tervezett belső normák véleményezésének fáradtságos parancsnoki feladatát, és inkább a bozótharcot, a rajtaütéseket, valamint az éleslövészetet és a nyomkeresést gyakorolta emberei társaságában, minél távolabb a tábornokoktól és az íróasztal relatív kényelmétől. A válogatást, kiképzést és szervezést teljes egészében Ronra bízták, aki létrehozta minden idők legkeményebb (és egyúttal legrövidebb, mindössze három hétig tartó) katonai kiválasztási folyamatát. Kiemelkedően jó évfolyamnak számított, ahol 150 jelentkezőből 12 befejezte a kurzust, az egység teljes létezése alatt az összes jelentkező 15%-a felelt csak meg a szigorú kiválasztási feltételeknek. A 24 és 32 év közötti önkénteseknél nem csak a fizikai teljesítmény számított, hanem az intelligencia, a profi hozzáállás, legalább egy afrikai bennszülött nyelv/nyelvjárás ismerete, továbbá olyan tulajdonságok, mint a rámenősség, lojalitás, hajlandóság és képesség az új ismeretek elsajátítására.
A SeS ellenségei az alakulatra gyakran rásütötték a fajgyűlölő bélyeget, noha állományában szépen képviseltették magukat a feketék. Tisztek persze csak fehérek lehettek (elvégre a hetvenes években vagyunk), de számos olyan színesbőrű (egyik kedves barátom szép szavával: afro-afrikai) tiszthelyettesről és tisztesről tudnak a krónikák, akik elkötelezettségét, valamint professzionalizmusát komoly kitüntetések és jelentős pénzjutalmak igazolták. Voltak olyan szakaszok, ahol a tagok 80%-a önkéntesen jelentkezett fekete volt – ennyit a SeS-beli diszkriminációról.
Egy SeS alakulat csoportképe (Fotó: theselousscouts.com)
A SeS taktikai alapegysége az úgynevezett troop volt; ez három, egyenként nyolc főből álló rajt jelentett, tehát megfelel egy szakasznak. Egy-egy troop mindig önállóan indult műveleti bevetésre, majd a nyolcfős csapatok ugyancsak autonóm módon kerestek maguknak konkrét célpontot. Fekete bőrű tagjai hosszabb-rövidebb időre gyakran beépültek az ellenséges bandákba, értékes információkkal és esetenként levágott fülekkel térve vissza a bázisra. Ez utóbbi szokást Reid-Daly őrnagy az emberei kulturális sokszínűségének tulajdonította és nem csinált nagy ügyet belőle, ellentétben a fülek egykori tulajdonosaival. Mi ünnepélyesen elismerjük, hogy barbár cselekedet volt, de a SeS úgy volt vele, hogy amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten: az általuk levadászott terroristák (akik önmagukat természetesen szabadságharcosoknak hívták) elképzelhetetlen kegyetlenséggel léptek fel mindenki ellen, aki nem osztotta nézeteiket, függetlenül azok bőrszínétől.
A fehér tagok sem akartak lemaradni, de mivel róluk még a leghülyébb partizán sem hitte volna el, hogy mondjuk botswanai törzsfőnökök, ők keletnémet vagy szovjet tanácsadóknak adták ki magukat olyan helyzetekben, amikor például nagyot kellett hazudni (s amiben a SeS elismerten a legjobb volt az Egyenlítőtől délre). A csel gyakran bejött, hiszen a bozótharcosok nem az éles eszükről meg a nyelvtudásukról voltak híresek.
Ahogyan az már az eddigiekből is sejthető, a SeS nem volt a díszegyenruhák és a katonai alakiság mániákusa, elég nehéz lenne elképzelni őket cifra katonai parádékon. A funkcionalizmus teljesen átjárta nemcsak módszereiket, de ruhatárukat is: rövidnadrág, egy póló (esetleg valami zsebes zubbony), könnyű lábbeli (a helyi angol szlengben tackies-nek nevezett futócipő), oszt' nagyjából ennyi. És persze annyi fegyver és lőszer, amennyivel meg tudták tenni a napi akár 100-120 kilométert a bozótban. Élelmiszert általában nem vittek magukkal, viszont ha kellett, mindent megettek, amibe belebotlottak: kígyót, majmot, bogyót, rovart, egyszóval nem voltak valami nagy ínyencek. Profizmusukhoz még egy adalék: az alakulat fennállásának mintegy 2400 napja alatt, gyakorlatilag folyamatos harci körülmények között mindössze 36 embert veszítettek.
Sokszínű egyenruha a lövészgyakorlaton (Fotó: kitup.military.com)
A SeS úttörő szerepet játszott a különféle rovarok, csúszómászók és más, kevésbé guszta élőlények gasztronómiai feltérképezésében is. Nyugállományú tagjai később egész vagyonokat kerestek azzal, hogy szörnyülködő nyugati turistáknak zimbabwei „túlélőtáborokat” szerveztek, ahol fejenként húszezer dolláros részvételi díj ellenében hülye amerikai milliomosok megkóstolhatták a szöcskét, vagy az ugyancsak tehetős európai sznobok picit már rothadó gazellatetemből falatozhattak, valódi bozótharcosnak érezve ezáltal magukat arra a néhány napra.
Nem csak kis létszámú partizánakciókban jeleskedtek ám! 1976 augusztusában például nyolcvan SeS rajtaütést hajtott végre a kommunisták által pénzelt zimbabwei partizánok és a mozambiki hadsereg egyik megerősített közös táborán, ahol mintegy 5500 főnyi katona állomásozott. A mintegy nyolc órán át tartó ostrom végén a mozambiki létszám 1212 (egyezerkettőszáztizenkét) fővel csökkent, a SeS négy súlyosabb és hét könnyebb sebesülttel megúszta. Igen, jól olvastad: Reid-Daly őrnagy alakulata egyetlen embert sem veszített az ütközetben. Tizennégy főkolompost összecsomagoltak egészen kicsire és magukkal vittek Rodéziába, ahol udvarias kihallgatótisztek kérdéseket tettek fel nekik. Ez volt a híres nyadzonyai rajtaütés, amiről csak annyi biztos, hogy soha nem fog szerepelni a mozambiki katonai akadémia dicsőségkönyvében.
Az alakulat a különleges katonai erőkhöz képest sokszor és magas hatásfokkal alkalmazta a leginkább a titkosszolgálatokra jellemző HUMINT-módszereket, vagyis az emberi erőforrásokra támaszkodó felderítést. Kiterjedt informátori hálózatot működtettek, mélyfedésű saját hírszerzőket küldtek az ellenséges területekre, akik sokszor hetekre, hónapokra beépültek a szovjetek által finanszírozott fegyveres csoportokba, különféle munkákat vállaltak ezek kiképzőtáboraiban és támaszpontjaikon, s az általuk megszerzett harcászati, logisztikai és biztonsági információkat a kellő pillanatban (általában közvetlenül a rajtaütések előtt) a SeS rendelkezésére bocsátották. Az sem volt ritka, hogy ezek a beépített ügynökök egész hálózatot szerveztek azokból a kiábrándult gerillákból, akiket (pénzzel vagy érvekkel) meggyőztek arról, hogy Fekete-Afrika jövőjét mégsem a leninizmus és a proletár internacionalizmus jelenti, bármit is mondanak a szovjet kiképzőik.
Számos pletyka szólt arról, hogy a SeS-esek szabadidejükben elefántcsont-csempészéssel egészítették ki zsoldjukat, meg hogy olykor egy-egy kisebb dél-afrikai gyémántbányát is meglátogattak, ahonnan apróbb szuvenírekkel tértek haza. Erre csak azt tudom kérdezni, hogy mégis mit hoztak volna emlékül magukkal egy gyémántbányából, képeslapot? Vagy egzotikus halakat az akváriumba? A katonaember mindig is szerette a szépet és a maradandó emlékeket, ezt szerintem olvasóink is megerősíthetik.
A híres SeS-szakállviseletről több elmélet is forgalomban van. Az egyik szerint a fehéreknek kötelező volt arcszőrzetet növeszteniük, hogy ezzel is csökkentsék a világító sápadt arcfelületet. A másik teória ennél triviálisabb: melyik katona szeretne borotválkozni, ha reggelente nem jön egy buzgómócsing őrmester és nem ellenőrzi vattapamaccsal a sima arcbőrt? Nos, a SeS őrmesterei reggelente egészen mással voltak elfoglalva: mondjuk azzal, hogy olyan bevetési terveket készítsenek, amelyek minimalizálják a saját veszteségeket és maximalizálják az ellenségét.
A SeS-es fehérek szakállai (Fotó: theselousscouts.com)
Ami a harctéren nem sikerült a terroristáknak, az a tárgyalóasztal mellett sikerült a politikusoknak: 1979 decemberében életbe lépett a tűzszünet, s a többi már történelem: Rhodézia megszűnt létezni, megalakult Zimbabwe, a fehér telepesek kiűzése, valamint az ország gazdasági leépülése elkezdődött. 1980 nyarán a SeS-t feloszlatták. Az állomány java – joggal tartva az új vezetés bosszújától – az USA-ba, az Egyesült Királyságba, illetve egy országgal odébb, Dél-Afrikába költözött, ahol csatlakoztak az ottani 5. Felderítő Kommandóhoz. És persze egy ideig folytatták a szakmát, de ez megint egy másik történet. Robert Mugabe bérgyilkosai még évekig vadásztak rájuk és családjaikra, valami sajátosan értelmezett igazságszolgáltatásra hivatkozva.
Zárásként a szerző ismételten szeretné hangsúlyozni, hogy a fajgyűlölet minden elméleti és gyakorlati formáját elítéli és tisztában van azzal, hogy a Selous Scouts-ot Ian Smith rasszista rezsimje hívta életre, s vele együtt bukott meg. A SeS tevékenységének alaposabb, szigorúan szakmai szempontból történő vizsgálata azonban megerősítette azon meggyőződésében, hogy a rodéziai különleges alakulat nem állt közvetlen politikai irányítás alatt, s a fehér és színesbőrű tagjai által felmutatott, szigorú értelemben vett katonai erények érdemessé teszik őket arra, hogy ezen a katonai témákkal foglalkozó fórumon szó essék róluk is.
És ha már itt tartunk, vegyük kicsit általánosabbra a figurát és engedjetek meg a szerzőnek egy, kicsit hosszasabban kifejtett teoretikus kérdést.
Hadtörténészi és biztonságpolitikai szakértői berkekben viszonylag általánosan elfogadott alapelv, hogy a vegytiszta katonai erények gyakorlatilag függetlenek az adott korszaktól, egyenruhától és a feldolgozott személy vagy alakulat mögött álló eszmerendszertől. Egy jó katona akkor is jó katona, ha a náci horogkereszt, a kommunista sarló és kalapács, az amerikai csillagos-sávos lobogó vagy az izraeli Dávid-csillagos zászló alatt teszi a dolgát. Aki pedig ezt kétségbevonja, az vagy nem ért a területhez, vagy elvakultan gondolkozik – állítják ezek a szakemberek.
Aztán ott van a másik iskola, amelybe inkább a bölcsészek és morálfilozófusok tartoznak, akik szerint nem szabad (és nem is lehet) elvonatkoztatni a tanulmányozott személy mögött álló ideológiától, elvégre a sikeres katonák pusztán eredményességükkel akkor is az őket delegáló államot vagy kormányt támogatják, ha nem ez volt a közvetlen szándékuk. A szélsőséges rendszerekre felesküdöttek tehát akkor sem érdemelnek szakmai főhajtást és elismerő szavakat, ha amúgy a saját területük csúcsprofijai – mondja ez a második csoport.
Tisztelt Olvasó, mi erről a te véleményed? Itt alul, a kommentek között kifejtheted.
