A sayeretek világa – első rész
A sayeretek világa – első rész
A sayeretek világa – első részKedves olvasó! Biztosan el tudod képzelni annak a gasztrobloggernek a lelkiállapotát, aki a sajtokról ír, s most szembesül azzal, hogy a francia termékekről is meg kellene emlékeznie. Nos, ilyesféle érzések lettek úrrá rajtam, miközben erre a cikkre készültem.
Az Izraeli Védelmi Erőkön, a Cáhálon belül a különlegesek olyan burjánzása figyelhető meg, melyhez foghatót napjainkban talán csak az USA (számszerűségében nagyságrendekkel nagyobb) fegyveres erői tudnak produkálni. A NATO-ban uralkodó szokásokkal ellentétben (ahol a centralizáció szent nevében a különlegesek általában egyetlen főparancsnoksághoz tartoznak, lásd például a SOCOM-ot) az izraelieknél ez meglehetősen… hogy is mondjuk… összetett dolog: minden haderő- és fegyvernemnek, magasabbegységnek és területi parancsnokságnak megvan a maga szakosodott „kommandója”, és akkor még nem is beszéltünk a különféle titkosszolgálatok és rendvédelmi szervek által üzemeltetett hasonló egységekről.
Első megközelítésben ezt az állapotot – mezei egyszerűséggel – kaotikusnak és/vagy anarchikusnak is nevezhetnénk, ha (legalábbis egy külső megfigyelő szemében) nem lenne hatékony. A Cáhál tábornokai részére az ottani irányítási rendszer hagyományosan magasabb szintű autonómiát biztosít, mint bármelyik másik hadsereg pizsamásának, s ebből közvetlenül levezethető, hogy a „saját” különlegesek megléte presztízskérdés az egymással olykor a nyílt kenyértörésig rivalizáló generálisok számára.
Cikkünkben először röviden megemlékezünk a közös gyökerekről, majd sorra vesszük a legfontosabb alakulatokat. Természetesen már most kijelentjük, hogy távol áll tőlünk a teljességre való törekvés, hiszen egyfelől a rendelkezésre álló információk szűkössége, másfelől pedig olvasóink türelme szab határt a szerzőtől amúgy nem feltétlenül idegen barokkos terjengősségnek.
Az előzmények
Az első világháborút követő palesztinai brit mandátum alatt az itteni zsidó közösség már az első percekben (értsd: a húszas évek legelején) létrehozta a maga, eufemisztikusan önvédelminek becézett fegyveres csoportjait (Hagana, Palmach és a többiek). Ezek a paramilitáris alakulatok egyrészt a zsidó telepeseket folyamatosan vegzáló arabok, másrészt az imperialista megszállóknak tekintett brit csapatok kérlelhetetlen ellenségei voltak, s gyakran alkalmaztak olyan módszereket, amelyek (hogy finoman fogalmazzunk) nem mindig fértek be a konvencionális hadviselés keretei közé.
Izrael állam 1948-as megalakulását követően ezekből az (egymással már akkor is erőteljesen rivalizáló) szervezetekből alakult meg a Cáhál (az angol nyelvű források Tzahal-nak, Zahal-nak, illetve IDF-nek szokták emlegetni), illetve – lassanként – az a sokszínű különleges-közösség, amelyről már beszéltünk. A függetlenség első évtizedében még csak az alakulatok saját különlegesei léteztek. Közülük is kiemelkednek a Haganából kifejlődött Golani gyalogos dandár, a legpatinásabb izraeli magasabbegység felderítői, akik az első percektől kezdve, már a palesztinai polgárháború alatt a tűzvonalban, illetve az ellenséges vonalak mögött (általában arab ruhában) kamatoztatták azt a tudást, amit kiképzőik a második világháború hadszínterein, továbbá a Közel-Kelet etnikai villongásai közepette szedtek össze.
Sajátosságok
Mielőtt a konkrét különlegesekről elkezdenénk beszélni, meg kell említenünk még két izraeli specialitást.
- Önmagában nem meglepő az a jelenség, hogy egy állam titkosszolgálatai műveleti célokra rendszeresen igénybe veszik a fegyveres erők különleges rendeltetésű alakulatait; láttunk már hasonló eseteket az amerikaiaknál, briteknél és a franciáknál is. Az az intenzitás azonban, ahogyan ez Izrael kortárs (had)történelmében történik, gyakorlatilag példa nélküli – amint az látni fogjuk.
- Ugyancsak említésre méltó kuriozitás, hogy az elmúlt hetven évben a zsidó állam mindenkori politikai, államigazgatási (és bizony gazdasági) elitjének jelentős hányada olyan katonai múlttal rendelkezik, amely szervesen összekapcsolódik valamelyik különleges alakulattal. Ha több időm lenne, pofás kis statisztikát tudnék rittyenteni arról, hogy hány izraeli államfő, miniszterelnök, miniszter, bíró, főügyész, óriásvállalati vezérigazgató vagy tőzsdeelnök töltött hosszú éveket valamelyik kommandónál, de legalábbis az ejtőernyősöknél. Talán nem túlzunk, ha azt állítjuk, hogy egy jeruzsálemi miniszteri tárcához való jutásnál egy sayeret-nél (vagyis különítménynél) eltöltött pár esztendő legalább olyan előnyt jelent, mint mondjuk Kazahsztánban az, ha valaki az elnök közeli rokona.
És akkor csemegézzünk az izraeli speciálisok között, előrebocsátva, hogy nem vagyok valami nagy spíler a héber elnevezések latin betűre történő konvertálásában, ezért a legtöbbször a nemzetközi szakirodalomban általánosan elfogadott, angol átírási szabályokat fogom figyelembe venni: sayeretet írok például a szajeret helyett, már csak azért is, hogy a neten történő utólagos tájékozódást könnyebbé tegyem azoknak, akik esetleg rá szeretnének keresni jelen írás esetleges pontatlanságaira.
1. Sayeret Matkal
Az izraeli különlegesek legtekintélyesebb tagjával kezdjük az ismertetőt. Szabad fordításban a neve nagyjából annyit tesz, hogy „Vezérkari Különítmény”, esetleg „Vezérkari Felderítés”. 1957-ben alapította egy Avraham Arnan nevű, 27 éves őrnagy (nem mellesleg hajdani ultraortodox rabbinövendék), a Palmach egykori harcosa, aki a hadsereg akkor már megszüntetett, 101-es felderítő zászlóaljának erkölcsi romjain álmodta meg az új egységet.
A 101-esek akkor szúrták el a renoméjukat, amikor 1953 őszén, a Zsuzsanna fedőnevű harcászati megtorló művelet keretein belül behatoltak egy ciszjordániai palesztin faluba (Qibyába), és Ariel Sharon későbbi miniszterelnök parancsnoklása alatt válogatás nélkül lemészároltak hetven, nagyrészt fegyvertelen és ártatlan helyi lakost. Szégyen és gyalázat, erre nincs enyhébb kifejezés.
A Sayeret Matkal (a továbbiakban: SM) eredetileg egy LRRP (Long Range Reconnaissance Patrol) típusú felderítő egység volt, melynek feladata az volt, hogy kis létszámú (4-6 fős) csoportokban beszivárogjon az arab területekre, és tagjai szabotázscselekményeket hajtsanak végre, majd hírekkel, információkkal, esetleg értékesebb (és beszédessé tett) foglyokkal térjenek vissza. Utánpótlás-tartalékát főleg az ejtőernyősök közül válogatta, de toborzótisztjei előszeretettel látogattak el a határterületek kibucaiba is, ahol a folyamatos feszültségben élő fiatalokat nem kellett túl sokat győzködni az arabok elleni harc fontosságáról.
Arnan őrnagy soha nem titkolta, hogy a SM eredeti struktúrájának és feladatrendszerének alapjául a híres brit SAS-t vette: a négyemberes alapteam (szigorú belső szakosodással), nagyfokú autonómia, szigorú kiválasztás, még szigorúbb kiképzés, nyelvtudás (arrafelé persze főként az arab különböző dialektusai játszanak és nem a hochdeutsch vagy a francia), satöbbi. Aztán teltek-múltak az évek, s a SM egyre több skalpot tudott felmutatni – és ami ezzel együtt jár: egyre nagyobb lett az arcuk is.
A hatvanas évek legvégén az izraeli biztonsági szervek rádöbbentek, hogy a harcászati hírszerzés és az arab szomszédokon, továbbá a belföldinek minősülő palesztinokon történő rajtaütések hatékonysága mind szép és jó, de a zsidó államnak nincs megfelelő válasza az akkoriban divattá váló repülőgép-eltérítéses próbálkozásokra, illetve az ugyancsak egyre népszerűbb túszejtésekre. Körülnéztek hát a piacon és választásuk (mondhatni természetesen) a SM-ra esett: innen kezdve ezekkel a feladatokkal is nekik kellett megbirkózniuk.
Azért a SM sem tévedhetetlen. 1974. május 15-én a Demokratikus Front Palesztina Felszabadításáért nevű szélsőséges szervezet izraeli egyenruhába öltözött fegyveresei elfoglalnak egy iskolát az észak-izraeli Maalotban, agyonlőnek pár embert és mintegy kilencven túszt ejtenek (zömében gyermekeket). Másnap késő délután a SM rajtaüt az iskolán, de vagy az előkészítés nem volt tökéletes, vagy a végrehajtás minősége akadozott, mert a terroristáknak marad idejük arra, hogy – még az Allahhal történő találkozásuk előtt – 24 diákot meggyilkoljanak és további ötvenet megsebesítsenek.
A maaloti tragédia után alig két évvel viszont a SM kiköszörüli a csorbát (már ha kéttucatnyi ártatlan gyerek halála egyáltalán csorbának nevezhető): az entebbei akció (eredetileg a Mennykőcsapás fedőnevű, később Jonathánra átnevezett művelet) gyakorlatilag mintaszerű végrehajtása visszaadta az önbecsülést az izraeli vezérkari különlegeseknek, amit csak az akcióparancsnok, Jonathan Netanjahu és három túsz halála árnyékolt be kissé.
A SM követlenül a nagyvezérkari hírszerzés (az AMAN) főnökének jelent, s utasításait is onnan kapja. Létszáma (és gyakorlatilag minden, vele kapcsolatos konkrét információ) államtitoknak minősül, de méretét a különböző szakértők nagyjából zászlóalj-nagyságúra (300-400 főre) saccolják. Kiválasztási és képzési gyakorlatáról annyit lehet tudni, hogy évente egyszer szerveznek egy tíznapos válogatást, ahová a fegyveres erők hivatásos és sorozott állományú tagjai jelentkezhetnek. Ezt követően a jelöltek szerencsés (?) 15-20 százaléka elkezdheti (immáron a SM kebelében, a közép-izraeli Kefar Syrkin település melletti központi bázisukon) a másfél éves tanonc-időszakát, amikor is a nyílt és rejtett katonai és rendvédelmi módszerek és taktikák elsajátításának intenzív periódusa következik, a közelharctól a fegyverkezelésig, az álcázástól az arab nyelvleckékig, a felderítéstől a kihallgatási technikákig és az ejtőernyős ugrásokig.
És hogy tényekkel is alátámasszuk a jó pár bekezdéssel ezelőtt tett kijelentésünket az izraeli politikai elit és a különlegesek összefonódásáról, álljon itt pár egykori Sayeret Matkal-tag neve, minden további magyarázat nélkül:
- Ehud Barak egykori vezérkari főnök és hajdani miniszterelnök,
- Benjamin Netanjahu egykori (és jelenlegi) miniszterelnök,
- Saul Mofaz hajdani vezérkari főnök és miniszterelnök-helyettes,
- Avi Dichter, 2006-2009 között belbiztonsági miniszter,
- Mose Yalon egykori védelmi miniszter és vezérkari főnök,
- Shabtai Shavit, a Moszad 1989-1996 közötti főigazgatója,
- Matan Vilnai, hajdani vezérkari főnök,
- Uzi Dayan, az Izraeli Nemzetbiztonsági Tanács volt elnöke,
- Danny Yatom, a Moszad 1996-1998 közötti főigazgatója,
- Ariel Sharon volt miniszterelnök (ő a 101-es egységet vezette, amit a SM jogelődjének lehet tekinteni).
Gondoljátok csak át: egy kicsit olyan ez, mintha (és akkor most tényleg engedjétek szabaddá a fantáziátokat) Orbán Viktor, Gyurcsány Ferenc és Horn Gyula ugyanúgy a MH 34. Bercsényi László Felderítő Zászlóaljánál (illetve jogelődjeinél) szolgált volna, akárcsak Tömböl Lászlótól Fodor Lajoson keresztül Borsits Lászlóig a honvéd vezérkari főnökök zöme, továbbá (teszem azt) Pintér Sándor, Kuncze Gábor és Draskovics Tibor… Micsoda perspektíva, mennyi potenciális közös téma egy sörözés vagy parlamenti kávézás közben, istenem…
A jövő héten kedden folytatjuk a többi izraeli különleges egységgel, ne menjetek túl messzire!
