A német Fallschirmjäger
A német Fallschirmjäger
A német Fallschirmjäger1936. január 26-án (más források szerint 29-én) megnyitja kapuit a Luftwaffe első ejtőernyős-iskolája a szászországi Stendalban, ahol márciusban már az első intézményesített tanfolyam is elkezdődik. Nem időznénk olyan sokat ennél a momentumnál, csak megjegyeznénk, hogy a német történelem legeslegelső katonai ejtőernyős-igazolványát (Fallschirmschützenschein) bizonyos Bruno Bräuer őrnagy vehette át ugyanazon év július negyedikén. Róla még hallotok egy kicsit később.
Kurt Student vezérőrnagy 1938-ban kapja azt a feladatot, hogy a lassan már több száz főnyi, de a hadseregben szanaszét szolgáló, kiképzett ejtőernyőst összerántsa és egységes szervezetbe tömörítse. Így alakul meg a 7. Flieger-Division, amely 1943-tól az 1. Fallschirmjäger-Division néven fut. Student a háború végéig az ernyősök főnöke marad, és 1978-ban, 89 évesen csendben, párnák között hal meg. Ennek a csávónak tényleg semmi sem ártott, noha a legnagyobb ellenségei sem állíthatták, hogy kímélő életmódot folytatott volna.
A második világháború kitörésével a német ejtőernyősöknek igencsak megszaporodnak a teendőik. Azt már a többi nációnál is láttuk, hogy a légideszantosokat előszeretettel dobálják le ellenséges repülőterek környékére azzal a – nem túl komplikáltan megfogalmazott – feladattal, hogy a célterületen:
- minden élőlényt tegyenek el láb alól;
- minden nem-élőlényt robbantsanak fel;
- mindenkit és mindent, akit/amit nem sikerült, vagy nem akartak sem eltenni láb alól, sem felrobbantani, azt lehetőleg hozzák magukkal, amikor hazatérnek.
Nos, a Fallschirmjägerek (a továbbiakban: Fj) ragyogóan végrehajtották a hasonló feladatokat: a dániai Aalborgnak jutott az a kétes dicsőség, hogy az első olyan repülőtér legyen a világtörténelemben, amelyet 1940. április kilencedikén hajnalban ejtőernyősök foglaltak el. Adolf északi offenzívája során szinte minden rohadt nedves és szeles szigetre ledobtak legalább egy szakasznyi Fj-t, és azt is jó tudni, hogy a nyugati Blitzkrieg során ugyancsak ők próbálták ki először, milyen érzés a még ellenséges területen található hidak megkaparintása és biztosítása a saját páncélosok megérkezéséig, jóval a Market-Garden művelet előtt.
Az Eben-Emael erőd története is megér pár mondatot. Ezt a harmincas években építették a belga-holland-német hármashatár közelében (EU-rajongóknak mondom: Maastrichttól egy köpésre), mindenféle haditechnikát belepakoltak, ami a korszellembe és a belga királyi kincstár kiadási oldalába belefért. Az erődnek az volt a feladata, hogy a benne és a környékén állomásozó mintegy 1500 katona és több tucat tüzérségi löveg közreműködésével megállítsák (vagy legalábbis jó ideig feltartóztassák) az esetleg támadásba lendülő németeket. Akkoriban azt mondták, hogy hatékonyabb, mint az egész Maginot-vonal, a belga vezérkarban a latinos műveltségű tábornokok sok szeretettel csak fortissimus-nak, vagyis legerősebbnek becézték.
Hát kérem szépen, 1940. május tizedikén, pénteken hajnalban négy szakasz Fj (ez 75 katonát jelentett, akik közül senki nem beszélt latinul) siklórepülők segítségével hirtelen megjelent az erőd felett, leszálltak és csupa olyasmit csináltak, ami a klasszikus, római-görög alapokon nyugvó európai műveltségképbe nem illeszthető ugyan be, viszont a munkaköri leírásukban szerepelt: lőttek, robbantottak, tán kést és lángszórókat is használtak, de a lényeg, hogy a fortissimust másnap délre elfoglalták, majd (a buli végére megérkező egyik német gyalogos-ezreddel közösen) 1200 hadifoglyot ejtettek.
Ha valaki a német katonai ejtőernyősökről beszél, Krétát, illetve a Merkur fedőnevű hadműveletet nem hagyhatja ki a témák közül. De tényleg csak röviden, mert ez nem egyetemi jegyzet.
Hosszas egyeztetés és szakmai vita után 1941. május huszadikán reggel, az első hullámban mintegy 5 ezer Fj, továbbá 4 ezer, légi úton odaszállított hegyivadász (Gebirgsjäger) megtámadja az északnyugat-krétai Hania várost és a mellette található katonai repteret, amelyet szövetséges nyugati csapatok védtek. Az elkövetkezendő órákban és napokban még négy (más források szerint nyolc) ezer Fsj és közel kilencezer hegyivadász érkezik.
Ez volt a történelem első, valóban tömeges deszant-hadművelete, melynek során két, kábé egyenlő erő (30-35 ezer katona mindkét oldalon, valamint több ezer helyi partizán) néz farkasszemet, illetve mészárolja egymást brutális módszerességgel. Tizenegy nap után a németek végül elfoglalják a szigetet, de veszteségeik elképesztőek: a partraszállók negyede halott, további ezrek megsebesülnek. Ezzel szemben húszezer hadifoglyot ejtenek. A krétai győzelem veszteségei olyan megrázóak, hogy Hitler ezt követően az egész német hadseregben megtiltja a nagyobb ejtőernyős műveleteket.
Az Irakliont támadó ék vezetője az a Bruno Bräuer, immáron ezredesként, aki (emlékszünk még?) a 00001. számú Fj-igazolvány boldog tulajdonosa. Életpályájához hozzátartozik, hogy Studenttel ellentétben Bräuer nem úszta meg a Krétán történteket: a háború után Athénban halálra ítélik a krétai polgári lakossággal szembeni megtorlások miatt (pedig nem igazán ő volt a felelős), és a partraszállás hatodik évfordulóján, 1947. május huszadikán hajnalban golyót kap a fejébe, az igazi felelőssel, a krétai mészáros becenevet méltán elnyert Wilhelm Müllerrel együtt. Utólag a görögök is rájöhettek, hogy Brunó esetében valamit elszúrtak, mert az ötvenes években engedélyezik a német veterán ejtőernyősök szövetségének, hogy Krétán, az ottani német katonai temetőben, egykori bajtársai mellé temessék újra, a híres (és nagyon sok vért látott) 107-es magaslatnál.
Van a második világháború német Fj-einek egy másik olyan emblematikus akciója, amit nem lehet megkerülni, ha az ember nyugodt lelkiismerettel akar tükörbe nézni borotválkozás közben. 1943. szeptember 12-én a szövetségesek, illetve a Badoglio-kormány emberei által a Gran Sasso hegycsúcs közelében fogva tartott Mussolinit egy német különleges egység három óra alatt (és áldozatok nélkül) kiszabadítja és elviszi Bécsbe, majd Berlinbe. A helyszínről mellesleg minden angol és amerikai szakértő előzetesen úgy nyilatkozott, hogy “megközelíthetetlen”, “bevehetetlen” és “szuperbiztos”, de azok az analfabéta németek biztosan nem olvasták ezeket a roppant okos szakvéleményeket.
A kommandót (melynek formális vezetője Otto Skorzeny SS-Hauptsturmführer) 17 SS és 90 Fj alkotja. A Tölgyfa (Eiche) fedőnevű akciót Harald Mors eje. őrnagy tervezte, állítólag Student tábornok közvetlen irányítása alatt és főként az ejtőernyősök sikere volt, de a nácik (propaganda-megfontolásokból) az SS-t és Skorzenyt tolták előtérbe. Magát az akciót igazándiból egy Otto von Berlepsch eje. főhadnagy irányítja, aki mellesleg gróf volt, de úgy látszik, a kék vér nem akadálya a tökösségnek.
Hitler Monte Cassino mellett is harcba szólítja a Fj-eket a Gusztáv-vonal védelme érdekében. Ez nem igazán jön össze, mint ahogyan azt többek között Sven Hassel örökbecsű művéből is tudjuk. A nyugati fronton is akad tennivalójuk bőven: a leghosszabb napon Normandiában tartózkodik a 3. és az 5. Fj-hadosztály, s pár nap múlva csatlakozik hozzájuk az orosz frontról frissiben érkező 2. Fallschirmjäger Division. Biztosan nagyon kipihentek voltak.
A Market-Garden–hadművelet során az ejtőernyősök az Antwerpen-Maastricht vonalat védték, majd az Ardennekben sor kerül az azóta is sokak fantáziáját megmozgató összecsapásra: 1944 decemberében Bastogne-ban és környékén a német 5. Fj-hadosztály csatát vív (többek között) az amerikai Vijjogó Sasokkal. A három hétig tartó harc végén az amerikaiak bizonyulnak győztesnek; a két oldal élőerő-veszteségei elérik a 25 ezer főt.
De hagyjuk a második világháborút és nézzük, hogyan támadt fel poraiból az ezerévesnk szánt (de valójában mindössze 12 évig létezett) Harmadik Birodalom ejtőernyős fegyverneme.
Jó ideig ugye szó sem lehetett semmiféle német reguláris hadseregről, főként különleges alakulatokról. Eléggé érthető módon az európai politikusoknak (na meg főleg az óceánon túli Nagy Testvérnek) szükségük volt mintegy tíz évre, hogy a német katona jelzős szerkezet hallatán Athéntól Oslóig és Párizstól Moszkváig ne a spontán bélcsavarodás, a nyirkos tenyér és a verejtékező homlok jellemezze kontinensünk átlagpolgárainak 99 százalékát. Persze bizonyos félelmek azóta is léteznek, amit a németek rengeteg pénzzel igyekeznek eloszlatni (lásd még az időről időre erőre kapó orosz-német haverkodás, meg a Lengyelországba pumpált márka-, majd eurómilliárdok, de ez egy másik téma).
Aztán 1955 májusában Nyugat-Németország csatlakozik a NATO-hoz, és mintegy varázsütésre máris elhárul minden akadály az újrafegyverkezés elől. 1956-ban rögvest létrehoznak egy Fj-dandárt, ami másfél év alatt hipp-hopp hadosztállyá hízik, és 1959-re az északatlanti szövetség egyik közép-európai vasökle lesz.
Ezzel párhuzamosan a germán szögesdrót másik oldalán egészen 1962 májusáig kell várni arra, hogy a Nationale Volksarmee ki bírjon izzadni magából egy zászlóaljnyi (250, majd a hetvenes évek végére 400 fő) Fj-t. Ez is mutatja, hogy a boldogult emlékezetű DDR-ben a szovjetek egyedül óvatosabbak voltak, mint odaát a másik három nagyhatalom együttvéve. A keletnémet ernyősöket Rügen szigetére, Prora mellé telepítették, s egészen 1982-ig ott néztek farkasszemet a svéd, lengyel és nyugatnémet parti őrséggel. Nem lehet tudni, melyiket gyűlölték jobban. ’82-től az összeomlásig Potsdam mellett állomásoztak.
Nyugati megfigyelők szerint a Specnaz mellett ez az egység volt a Varsói Szerződés legütőképesebb katonai alakulata. Háború esetén nyugati testvéreik életét keserítették volna meg szabotázsakciókkal, s ennek érdekében folyamatosan tanultak nyugatnémetül – és ez nem vicc. A porosz dialektust a Jóisten is katonai vezényszavak ugatására teremtette, és komoly erőfeszítést igényelt egy brandenburgi főtörzs részéről megtanulni úgy artikulálni, hogy teszem azt egy brémai trafikban különösebb feltűnés nélkül tudjon kérni egy doboz füstszűrő nélküli Rote Hände cigarettát.
A keletnémet ejtőernyősök számos fejlődő és baráti országban léptek fel katonai tanácsadóként: Szíria, Etiópia, Angola, Líbia, Mozambik. A Student-féle Fj-ekkel csak a fegyvernemi színben vállalták a folytonosságot: mindkettőjüknek narancssárga volt a parolijuk. Csodálom, hogy ezt engedélyezték nekik a pártközpontban.
Az egységes Németország Bundeswehrében az ejtőernyősök otthona a Gyorsreagálású Erők Hadosztálya (Division Schnelle Kräfte, DSK), amelyik – talán egyesek meglepetésére – nem a légierőhöz (Luftwaffe), hanem a szárazföldi haderőnemhez (Heer) tartozik.
Ezen belül a Saar-vidéken állomásozó 26. Légiszállítású Dandárban, illetve az alsószászországi 31. Légiszállítású Dandárban tevékenykednek. Ahogyan az a modern, európai értelemben vett ejtőernyősöktől joggal elvárható, ezek is fenntartják a békét, Boszniától Afganisztánon keresztül Koszovóig, ha már otthon olyan nagy nyugi van. Adolf óta ezek a germánok olyan komolyan veszik a civil kontrollt, hogy egy HK MP5 lőtéren kívüli elsütéséhez, vagy egy kisebb szőnyegbombázáshoz is a Bundestag meg az Alkotmánybíróság engedélye kéne, ami azért rendesen megfekszi egy igazi német katona gyomrát.
Zárásként csak finoman hívom fel a figyelmet, hogy a jelenlegi Bundeswehr ejtőernyős-jelvény szinte kottára ugyanúgy néz ki, mint a Student-féle Fj-felvarró. Ez kizárólag a véletlen, illetve tréfás kedvű német katonai dizájnerek műve lehet.
