A francia ejtőernyősök
A francia ejtőernyősök
A francia ejtőernyősökÖrvendetes módon a kiképzés után mindhárom gall kolléga életben maradt, s amikor ’35 szeptemberében hazatértek, olyan meggyőző úti jelentést sikerült papírra vetniük, hogy októberben már parancshirdetés is volt: Avignon mellett megnyílt a Francia Légierő ejtőernyős iskolája. Iskolaparancsnoknak Fred Geille-t nevezték ki, aki az elkövetkezendő hónapokban, években mindent megtett az új fegyvernem elismertetése érdekében. A francia ernyősök azóta is olyan megilletődöttséggel beszélnek róla, mint magyar államtitkár a hazai oktatási reformról.
A franciák az élet számos területén mindig is roppant fogékonyak voltak az újra; gondoljunk csak a guillotine-ra, az impresszionizmusra vagy a többszörös bevándorlónak minősülő, kicsit házasságszédelgő és füllentős, részben magyar származású egykori köztársasági elnökük megválasztására. Alig egy évet kellett várni, s 1936 őszén megalakult az első francia katonai ejtőernyős egység. Illetve mindjárt kettő: a 601. Légi Gyalogos Zászlóalj otthonra, s ikertestvére, a 602-es, amelyet azon melegében Algériába küldtek.
A stratégiai előrejelzések nem tartoztak a párizsi védelmi minisztérium erősségei közé, mert a második világháború kitörése előtt alig öt hónappal a 601-eseket is Algériába zavarták, mondván: nem a németektől kell félni, hanem az araboktól. Erről sajnos Berlint nem tájékoztatták időben, s 1940. június 15-én a Reich csapatai átmasírozhattak a Diadalív alatt.
Adolf Hitler Párizsban, 1940. június 23-án egy nappal a francia kapituláció után
(Fotó: History in photos)
Az addig kiképzett mintegy kétezer parachutiste nem igazán talált gazdát magának. Egy részük de Gaulle-lal Angliába távozott, másik részük lefeküdt Pétainnak, a harmadik részük az észak-afrikai gyarmatokon próbálta kibekkelni a szövetségesek érkezését. Mintegy két századnyi tökösebb legény meg sem állt Egyiptomig, ahol a brit SAS-hez csapódva megalakították a French Squadront. Ahogy haladunk előre az időben, és ahogy egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy Adolf és Benito vesztésre állnak, a franciák arca egyre nagyobb lett: a keményvonalas párizsi történelemkönyvek szerint jelentős részt vállaltak Franciaország és Hollandia felszabadításában és a fasiszta fenevad móresre tanításában.
Hát, ha csak abban nem – tesszük hozzá gonoszkodva.
A negyvenes évek vége, illetve az ötvenes évek eleje a francia ejtőernyősök számbeli felfutásának periódusa. Míg 1948-ban csak nyolcszázan voltak, addig 1953-ra több, mint 22 ezer (köztünk maradjon: eléggé kutyafuttában) kiképzett ernyős harcolt Indokínában, beleszámítva a franciákkal szimpatizáló bennszülöttekből összeállított egységeket is.
Ez az időszak az, amikor a francia ejtőernyősök négy, egymással azóta is folyamatosan versengő kategóriára szakadtak:
- A “para metro”: ez nem a földalatti vasúttól való félelmet jelenti, hanem a szárazföldi (olvasd: európai) Franciaország ernyőseit; ők bordó barettet viselnek;
- Az idegenlégió ernyősei (2. Ejtőernyős Idegenlégiós Ezred): zöld barett. Ők azok, akikről egyszer talán majd külön cikk születik, addig is olvassátok el a Légió Napjáról szóló cikket.
- Az egykori gyarmati ernyősök, akiket mostanában politikailag korrekt módon tengerészgyalogos ejtőernyősöknek neveznek. Szintén bordó barett, s egy horgonnyal kiegészített jelvény az övéké. Főleg a tengerentúli francia megyékben és területeken aktívak, de otthon is fel-felbukkannak.
- A légierő ejtőernyős lövészei, az úgynevezett légikommandósok – sötétkék barettet hordanak. Főként a légitámaszpontok és ezek személyzetének biztonságára ügyelnek. A francia hírszerzés (a DGSE) valami miatt nagyon szereti őket bevonni a különleges külföldi műveleteibe.
A 2. és a 3. ponthoz tartozó srácok az ötvenes években Kongótól Madagaszkáron keresztül Vietnamig, Szenegáltól Marokkóig és Tunéziáig mindenhol megpróbálták a lehetetlen: fenntartani a francia gyarmatbirodalmat. Giap tábornok emberei 1954 májusában a vietnami Dien Bien Phu-nál csúnyán elbántak velük, de annyira, hogy az akkor teljes hadi létszámra feltöltött és hadrendbe állított kilenc gyarmati eje-zászlóaljból csak pár századnyian maradtak.
Francia ejtőernyősök érkeznek Dien Bien Phu völgyébe 1953. november 20-án (Fotó: astrofella.wordpress.com)
Éppen csak hogy kitették a szűrüket Indokínából, a franciák Algériában szembesültek azzal, amit a szerző korosztálya még úgy tanult, hogy a fejlődő országok népeinek az imperializmus elleni világméretű szabadságharca. Volt tennivaló bőven, s egy – kifejezetten háborús bűnökre szakosodott, két tucat tagból álló – ügyészcsoport kábé kilencszáz évig találna magának munkát a francia katonai irattárak mélyén, ha azt a nyolc évet (1954–1962) vizsgálgatnák. Nem a mai cikk témája, ezért csak két számot állítunk szembe egymással: 30 ezer francia katona halt meg ez alatt a nem egészen tíz év alatt, a másik oldalon fél- és egymillió közöttre teszik az észak-afrikai arab lakosság számának emiatt bekövetkezett csökkenését.
Algéria különösen neuralgikus momentuma a francia ejtőernyősök történelmének. Röviden összefoglaljuk az előzményeket azok számára, akik még a Frederick Forsyth-féle A Sakál napját sem olvasták. Ha engem kérdeznek: remekmű.
De Gaulle az ötvenes évek végére – francia generálisokra addig korántsem jellemző módon – belátta, hogy a huszadik század második felében a szabadság, egyenlőség és testvériség hármas jelszavát nemzeti mottóként használó országnak nem szerencsés gyarmatokat fenntartania. 1959. szeptember 16-án a Tábornok (ahogyan rajongói nemes egyszerűséggel szólították, noha érdekes módon a tábornoki kinevezési okmányát állítólag senki sem látta) tartott egy olyan beszédet, amely formálisan sokkolta a francia közvélemény konzervatívabb részét, különösen a keményvonalas katonákat és az Algériában nemzedékek óta élő, feketelábúaknak, vagyis pieds-noirs-nak nevezett franciákat: a beszédben – Algériával összefüggésben – szerepelt ugyanis az “önrendelkezés” szó, ami jó pár biztosítékot kivert Párizstól In-Guézzamig.
A francia gyarmati hadsereg felhördült és árulást kiáltott. Több fegyveres csoport alakult, melyek célja egyfelől az arab ország elszakadásának megakadályozása, másfelől az árulók megleckéztetése volt. 1960 végén megalakult az OAS (Organisation de l’armée secrète, vagyis Titkos Hadsereg Szervezete), amely az elkövetkezendő években klasszikus, politikai rugók által mozgatott terrorszervezetként sorra tette el láb alól ellenfeleit. Még a Tábornok ellen is szerveztek merényleteket, többek között Jean-Marie Bastien-Thiry alezredes vezetésével, ejtőernyős tisztek lelkes támogatásával.
Bastien-Thiry utólag abban a kétes megtiszteltetésben részesült, hogy 1963. március 11-én ő lett az utolsó, akit francia katonai bíróság halálos ítélete nyomán igazi kivégzőosztag lőtt agyon, ahogyan az a nagykönyvben meg van írva: hajnal, katonai erőd udvara, kürt, harsány vezényszó, vivláfransz.
Megemlítjük még Albert Dovecar idegenlégiós szakaszvezetőt, aki a testvéri Horvátországban látta meg a napvilágot, de szíve a légióért, közelebbről Franciaországért dobogott. Albert (több bajtársával együtt) 1961-ben dezertált és beállt az OAS-ba, majd – pár merénylettel odébb – lecsapott rá a büntető igazságszolgáltatás páncélozott kesztyűbe bújtatott ökle és 1962. június hetedikén (egy rögtönítélő katonai bíróság verdiktjét követően) hat golyót kapott a Köztársaságtól.
Szóval az ejtőernyősök eléggé exponálták magukat az akkorra már elnökké választott de Gaulle-lal szemben, s ez nem jó ómen. A tábornok világéletében haragtartó és sértődékeny típus volt, s mint ilyen, a hatvanas évek elején úgy felrúgta az ernyősöket, mint csigaszedő a légyölő galócát, keresztül-kasul átszervezve őket.
Visszamenőleg még érdemes megjegyezni, hogy 1956 októberének utolsó, illetve novemberének első napján a Szuezi-csatorna körüli cirkuszt egészen közelről szemlélte több száz bordóbarettes francia katona, akik persze magas ívben tettek arra, hogy mi történik azokban a napokban a távoli Budapesten. Mondjuk meg lehet érteni őket és főnökeiket is: kisebb rizikó volt holmi tevegelő beduinokkal farkasszemet nézni Port Said mellett, mint a T34-esekkel a Népligetnél. Emelje fel a kezét, aki fordítva gondolja.
A hatvanas–hetvenes–nyolcvanas években átlagosan hétévente szerveztek egy-egy kicsit rajtuk. Hol összevonták őket egy könnyű beavatkozó hadosztálynak nevezett valamibe, majd ebből jelző nélküli hadosztály lett, pár év múlva visszaszervezték őket önálló ezredekké, ismét összevonás (ezúttal két dandárba)… Nem is folytatom, nehéz lenne követni.
A 35. Ejtőernyős Tüzérezred felvonulása (Fotó: wikimedia.org)
A jelenlegi francia ejtőernyős-helyzet komplikált és egyszerű is egy időben. A sima, érthető rész annyi, hogy MINDEN olyan egység, amelyik légi járműből ernyővel a hátán kiugráló katonákat foglal magában, a szárazföldi csapatok részét képező 11. Ejtőernyős Dandárhoz tartozik (kivéve persze a Légierő sötétkék sapkásait). Komplikált pedig azért, mert ahány haderőnem (szinte ahány fegyvernem), annyi féle-fajta eje létezik.
Tehát itt vannak közös parancsnokság alatt a bordóbarettes tengerészgyalogosok és a zöldsapkás idegenlégiósok is. Rajtuk kívül olyan – már-már szórakoztató elnevezésű – egységek is a toulouse-i központú dandár részei, mint a 17. Ejtőernyős Utászezred, az 1. Ejtőernyős Huszárezred (ők azok, akik a Bercsényi-huszárok örököseinek tartják magukat!), illetve a 35. Ejtőernyős Tüzérezred.
1946 óta MINDEN kiképzett francia katonai ejtőernyős (szárazföldi, légierős, csendőr, rendőr, vámos, satöbbi) a brevet militaire de parachutiste elnevezésű jelvényt viseli a mellkasán – legalább ebben egységesek. A barettekre kitűzöttben (magyarán a sapkarózsában) van csak néminemű eltérés. Ha itt most sorra venném a kitűzőket, jelvényeket és a többi hívságos külsőséget, soha nem érnénk a végére.
Brevet militaire de parachutiste (Fotó: Wikimedia Commons)
Szent Mihály arkangyal vigyázó szemeit a francia ernyősökön tartja, függetlenül azok barettjeinek színétől, úgy is mint hivatalos védőszent. Ez egy meggyőződéses és igencsak régóta szekularizált állam elit fegyverneme esetében legalábbis meglepő lehet, de csak azok számára, akik még nem ugrottak ki mozgó repülőgépből egy-két vagy több ezer méter magasból.
Furcsa (és nem találtam rá sem politikai, sem biztonsági, sem történelmi magyarázatot, de még érzelmit sem), hogy a francia szárazföldi erők összesen 9500 főt számláló ejtőernyős egységei miért állomásoznak az ország 96 megyéje közül mindössze a 7 déliben. Az ugye nem valószínű, hogy stratégiai terveik lennének akár a spanyol, akár az olasz szomszédokkal. Ha bárkinek van erre magyarázata, szívesen olvasnám ezt a kommentek között!
És akkor végezetül adjunk a magyar hazafiságnak is: pár mondat a már említett Bercsényi-huszárokról.
1712-ben, 24 éves korában francia földre keveredett a Bercsényi-família eperjesi ágához tartozó gróf Bercsényi László százados (Rákóczi testőrtisztje, később Franciaország marsallja), aki olyan jó benyomást tett egymás után két francia királyra is, hogy 1720-ban elkezdhetett toborozni a Törökországban menedéket talált magyar katonák (főleg huszárok) között. Az így létrehozott lovasezred egyre jobban hangzó neve lassan fogalommá vált a franciák földjén: a férfiasság, a vitézség és az önfeláldozó harciasság szinonimájává. Az elmúlt közel 300 évben mindenfelé megfordultak: Spanyolország, a Krím, mindkét világháború csataterei, Indokína, Algéria (naná…), majd a békefenntartás (Haiti, Bosznia, Afrika számos országa, Libanon, Afganisztán, Koszovó). És persze az első öböl-háborúban is ott volt két századuk. 1946 márciusa óta minősülnek ejtőernyősnek.
Omnia si perdas, famam servare memento (Ha mindent elveszítesz, gondolj arra, hogy megmarad a becsület). Ez a jelmondatuk, tipikusan magyar pesszimista fíling: persze arról szól, hogy mindent elveszíthetsz!
Az ezred tagjai által viselt vörös barett egy apró nüanszban eltér a többi francia ejtőernyősétől: az eje-jelvény alatt vitézkötés látható; ezt franciául La Hongroise-nak, vagyis simán magyarnak (nőnemben) nevezik. Erre (mármint arra, hogy a magyar vitézkötés szerepelhessen a baretten) külön miniszteri engedélyt szereztek.
A magyar vitézkötéses barett (Fotó: l-esprit-parachutiste.com)
További érdekesség, hogy Napóleon híres, elzászi származású titkosügynöke, Louis Schulmeister (akiről a hetvenes években egy jópofa francia filmsorozat is készült) itt, a Bercsényi-huszároknál szolgált fiatalkorában, közvetlenül azután, hogy csempészként, illetve azelőtt, hogy hírszerzőként fényes pályát futott volna be a XIX. század legelején. És aki meg szeretné hallgatni a hivatalos indulójukat, ne csodálkozzon, ha ismerős lesz a dallam (még ha a szöveget a francia katonák előadásában nem is fogja felismerni): a „Gyenge violának letörött az ága” című magyar népdal feldolgozása.
