A kolumbiai UFEAU
A kolumbiai UFEAU
A kolumbiai UFEAUNos, ma egy olyan alakulatot mutatok be röviden, amely látványosan szembemegy ezzel az alapelvvel. Tisztelt olvasók, a kolumbiai UFEAU következik.
Egy kis országismeret
A világ egyik legveszélyesebb országának aposztrofált Kolumbia kétségkívül nem tartozik azon államok közé, amelyek az ember eszébe jutnak, amikor nyugdíjas éveinek (vagy akár csak egy laza családi nyaralás) helyszínéről álmodozik. Tudom, hogy sokan nem szeretik a számokat, de engedjétek meg, hogy egy bekezdés erejéig, mondandóm illusztrációjaként mégis felhozzak egy párat:
A 49 milliós dél-amerikai országban 2016-ban úgy 13 ezer emberölést követtek el, de volt olyan év (2002), amikor 29 ezret (vagyis kétszer annyit, mint a 300 milliós USA-ban). Összehasonlításként: Magyarországon a gyilkosságok száma évek óta nem lépte át a kétszázat, jelenleg 140-150 körül mozog. A kriminálstatisztika a „százezer lakosra eső emberölések száma” paraméterrel operál. Nos, ez a mutató pár ország esetében így néz ki (2016-os adat):
- Japán: 0,3
- Magyarország: 1,4
- Oroszország: 11,2
- Mexikó: 16,6
- Kolumbia: 26,5
Még pár mondat, mielőtt rátérünk a lényegre.
Kolumbiában az elmúlt ötven évből úgy negyvenben gyakorlatilag polgárháborús viszonyok uralkodtak. Többtucatnyi fegyveres csoport módszeresen mészárolgatja egymást, továbbá az állami tisztviselőket (és a véletlenül a lővonalba eső kósza járókelőket) minden különösebb stratégiai cél nélkül. A hangulatra csak ráerősíteni tud a hagyományos szervezett bűnözés (például a Pablo Escobar-féle alakok), amely – nagyon ravaszul – mindegyik csoportot támogatta, mert köztudomású, hogy minél nagyobb a belpolitikai káosz egy országban, s minél gyengébb a jogalkalmazás, az annál jobb buli nekik.
Az országban senki nem érezhette magát biztonságban, s ez most nem olcsó szónoki fogás. A legrövidebb belföldi utazások is felértek egy életveszélyes kihívással (ha a közúti közlekedést választották, a kolumbiaiak még nyolc évvel ezelőtt is konvojban és fegyveresek kíséretében utaztak), a turisták figyelmét felhívták, hogy a szállodán kívülre kizárólag saját felelősségre mehetnek, épeszű biztosító nem kötött sem élet-, sem vagyonbiztosítást. Képzeljük el a nyolcvanas évek Kelet-Harlemjét egymillió négyzetkilométeren, és máris megvan az 1980 és 2010 közötti Kolumbia.
A Narcos című sorozat tökletesen mutatja be a ''80-as, ''90-es évek Kolumbiáját
Mostanra egy kicsit normalizálódott ugyan a helyzet, ettől függetlenül a magyar kormány Kolumbiát a fokozott biztonsági kockázatot rejtő országok és térségek közé sorolja.
Most, hogy megadtuk az alaphangot, lássuk az UFEAU történetét.
Az alapítás
Amikor 2002 nyarán a kolumbiaiak megválasztották Álvaro Uribét, olyan ember költözött a Casa de Nariño-ba (a bogotái elnöki palotába), akinek túl sokat nem kellett magyarázni a szervezett bűnözésről. Álvaro barátunk többek között a hírhedt Medellín polgármestereként, illetve az ezt a várost is magába foglaló Antioquia tartomány kormányzójaként is dolgozott, úgyhogy nem egy rózsadombi mentalitással látott neki a teendőknek. Bel- és honvédelmi minisztereire támaszkodva már az első napoktól kezdve kiemelt prioritásként tekintett a rendvédelemre, s különleges rendőri, valamint katonai egységek felállításával próbálkozott megfékezni a teljesen kontrollálhatatlannak tűnő erőszakot.
2005 késő őszén, egy szűkkörű kormányülésen megkérdezte Camilo Bernal védelmi miniszterét, hogy milyen további javaslatai vannak a fegyveres felkelők és a köztörvényes bűnözők ellen bevetett katonák és rendőrök hatékonyságának növelésére. Camilo nem volt az a kifejezetten beszari alak, ezért vett egy nagy levegőt és fehéren-feketén kimondta: akármennyire is középkori a módszer, ő bizony amellett van, hogy vérdíjat kell kitűzni a gerillák, gyilkosok és kábszerbűnözők fejére. Rövid hezitálás után Uribe rábólintott, s megszületett a 29/2005-ös számot viselő, természetesen titkos miniszteri rendelet. Ez a dokumentum egyrészt konkrét, kápéban kifizetendő összegekkel honorálta, ha egy katona vagy rendőr foglyul ejt vagy, khm, megsemmisít egy legitim humán célpontot, másrészt felsorolta, hogy mire van szüksége egy speciális katonai alakulatnak ahhoz, hogy ezt a feladatot lehetőleg zökkenőmentesen és hatékonyan tudja véghezvinni, s a kolumbiai városok bűnözési rátáját valamelyest csökkenteni tudják.
A fenti rendelet számít az ennek alapján létrehozott különleges fegyveres műveleti alakulat, az UFEAU (Unidad de Fuerzas Especiales Accione Urbana, vagyis a Különleges Városi Akcióegység) születési bizonyítványának.
2006 januárjában az UFEAU frissen felállított törzse megkezdi a kiválasztási procedúrát. Ebben az esetben nem működik a közismert (és globális jelenségként létező) fegyvernemi sovinizmus: a fegyveres erők mindegyik ágánál kiírják a pályázati felhívást, s rövid időn belül több ezer szárazföldi katona, haditengerész és légierős jelentkezik a felvételi vizsgákra, sőt, rendőröket is szívesen láttak. 2006 februárjára a felvételi procedúra befejeződik, s az 5000 jelentkezőből kiválasztott első 1000 fő elkezdi a dolgos, lőporszagú hétköznapokat.
A kiválasztás
Az azóta eltelt tizenkét évben a kiválasztási alapelvek és próbák nem sokat változtak. Kétévente írnak ki új pályázatot, amelyre most már csak azok a katonák és rendőrök jelentkezhetnek, akik ezt megelőzően valamelyik különleges (katonai vagy rendészeti) egységnél legalább három évet lehúztak, s lehetőleg nem ezredírnoki beosztásban. Kiemelten számítanak azokra a katonákra, akik már elvégezték a híres lancero-tanfolyamot és megszerezték a hőn áhított felvarrót.
A lancero gyakorlatilag a kolumbiai ranger, egyfajta mélységi felderítő, akit speciális (nem-konvencionális) hadviselésre képeztek ki. Az elmúlt évtizedekben a kolumbiai lancero-tanfolyam szakmai ázsiója annyira megnőtt, hogy ma már az sem számít ritkaságnak, ha amerikai rangereket vagy brit SAS-eseket is beiskoláznak szívni (és tanulni) egy kicsit.
A kiválasztás első köre a jelöltek egységénél kezdődik. Az UFEAU kéttucatnyi toborzótisztje közül az egyik kimegy az anyaezredhez és elbeszélget a jelentkezővel, megnézi, hogy az mit és hogyan produkál az aktuális szolgálati helyén és beosztásában. Szót vált a jelölt kollégáival, parancsnokaival, de még a kantinoslányokkal és a laktanya felett átrepülő varjakkal is. Belenéz a dicsfeny-lapba, az elmúlt évek személyes értékeléseibe, egyszóval töviről hegyire megismerkedik az emberrel.
Ezt követően leül beszélgetni a fickóval (lányok nem jöhetnek szóba jelentkezőként). A beszélgetés iránya és témája leginkább a lebeszélés: a toborzótiszt korrekt módon felvázolja az UFEAU-szolgálat hátrányait, hátulütőit, negatívumat. Elmondja, hogy ez tényleg nem jutalomüdülés és nem is operetthadsereg; az elmúlt években nem volt olyan hónap, hogy legalább egy név ne került volna fel a Bogotá melletti laktanyájuk alakulóterén látható, és az alakulat hősi halottainak emlékére emelt obeliszk márványtáblájára. Ha a csávó továbbra is kitart (és az addigi eredményei is meggyőzőek), következhet a kiválasztás második lépcsőfoka, amire már az UFEAU-laktanyában kerül sor.
Itt a klasszikus, olvasóink által már az unalomig ismert elemek következnek: hagyományos fizikai próbák, stressztűrési képességek tesztelése, fegyverhasználat, lövészetek (szituációs és klasszikus, lőtéri formában egyaránt), olyan alapos orvosi vizsgálat, mint a berepülőpilótáknál, 72 órás túlélési gyakorlat, pszichológiai felmérők és mélyinterjúk, váratlan helyzetek, rövid szerepjátékok, motivátorok feltérképezése, s mindez röpke két hét leforgása alatt. Ennek végén a jelentkezők körülbelül 40%-a marad talpon. A kihullottak visszatérnek egységeikhez, a talponmaradottak vállát megveregetik: ők elkezdhetik az igazi tréninget.
A kiképzés
Kétévente úgy 60-100 új ember kezdi el a kereken egy évig tartó UFEAU-tanfolyamot. Ennek a fele – hogy úgy mondjam – a természetes lemorzsolódás miatt megüresedett helyekre pályázik (magyarul: az elődjük szolgálatteljesítés közben hunyt el), a másik fele pedig azokat hivatott pótolni, akik túlélték ugyan az elmúlt éveket, de időközben rájöttek, hogy valami nyugdíjbiztosabb állás inkább fekszik nekik, neadjisten olyan sebesülést, sérülést szereztek, ami a továbbiakban már nem teszi lehetővé a szolgálatot.
A kiképzés minden napja egy laza, 10-15 kilométeres reggeli futással kezdődik: az első négy hónapban 10 kilométer, a másodikban 12 kilométer, majd az utolsó évharmadban 15 kilométert tesznek meg a hallgatók reggel hat és hét között, éhgyomorra. A kiképző őrmesterek is emberből vannak, nekik is vannak érzéseik, ezért a reggeli futáshoz senkinek nem kell felvennie a teljes menetfelszerelést. A bőséges reggeli után a hétvégéken nyugi van (körlettakarítás, önképzés, levél a kedvesnek, satöbbi), de munkanapokon a ritmus még olvasva is elég durva: általában lövészettel kezdenek (egyéni, csoportos, gyors, szelektív, stb.), melynek során a maroklőfegyverektől a gépkarabélyokon át az aknavetőkig és a lángszórókig minden játszik. A lövészetek jelentős részét egy díszletvároskában bonyolítják le, amelynek hat utcáján és mintegy 120 épületében gyakorolják az utcai harcokat, elvégre ez a fő specialitásuk. A fantomtelepülés utcáin kétszáznál is több emberalak van elrejtve (úgymond járókelők, postás, benzinkutas, kisgyerekes anya, fegyveres terrorista, üveggel hadonászó hajléktalan, stb.), amelyek előre ki nem számítható módon, ütemben és helyekről bukkannak elő.
Aztán ott vannak a szerepjátékos épületfoglalások az úgynevezett kill house-okban. Ilyenkor szimulációs lőszert használnak az éles helyett (a szerepeket játszó kiképzők legnagyobb megkönnyebbülésére), s különféle feladatokat kell megoldaniuk, amelyek végrehajtását éles szemű altisztek ellenőrzik. Vannak egyéni, kétfős és csoportos forgatókönyvek; a dramaturgiát nem lehet előre kisakkozni, mert a lehetséges szcenáriók száma bőven kétszáz fölött van, s a kiképzők a hallgatók személyisége, képzettsége és előrehaladása függvényében választják ki az éppen szükségesnek véltet.
Van persze közelharc, ereszkedés kötélen, falon mászás, nyílászáró-robbantás, a szennyvízcsatornán keresztül történő megközelítés gyakorlása (az életszerűség és az őrmesterek hangulatjavítása kedvéért itt tényleg szennyvíz folyik), ejtőernyős ugrás helikopterből, s kiemelt jelentőséget kap a szúró-vágó-bökő-trancsírozó fegyverek kezelésének gyakorlása: kések, fejszék, bicskák, tőrök, dobócsillagok, de egyesek még a számszeríj és a dél-amerikai dobókötél, a bolas használatát is megtanulják.
Az első hat hónap után egy közbenső, többnapos vizsga következik, melynek során a jelöltek számot adnak arról, hogy 180 napig mi a fenét is csináltak az UFEAU-táborban. Itt dől el, hogy milyen specialitást választanak maguknak az általános ismereteken kívül, amit aztán a második félévben nyomatnak ezerrel. Van, akiből mesterlövész lesz, vannak, akik robbantási szakértőkké képzik magukat, de akadnak, akik késdobálásból, elsősegélynyújtásból, gépjármű-vezetésből vagy híradós ismeretekből lesznek nagyon büfék. Az viszont biztos, hogy a már említett lancero-tanfolyamot itt, a második félévben mindenkinek el kell végeznie.
Az UFEAU még egy dologban különbözik a legtöbb hasonló különlegestől: ahhoz, hogy náluk egy frissen kiképzett katona végleges beosztást kapjon, az egyéves kiképzés után el kell töltenie egy egyhónapos próbaidőszakot a majdani alegységénél. Csak abban az esetben véglegesítik, ha a próbaidő végén az adott alegység (általában egy 8-10 fős szakasz) minden egyes tagja ebbe beleegyezik. A módszer nem is annyira titkolt célja az, hogy olyan, tökéletesen homogén, egymásban száz százalékig megbízó egyénekből álló csapatok jöjjenek létre, ahol senki nem fog egyetlen pillanatig sem habozni, ha valamelyik társának kell segíteni, még a saját életének kockáztatásával sem.
A meló
Per pillanat (2016-os adatok) minden tartományi székhelyen és minden nagyvárosban van legalább egy UFEA-század, a fővárosban mind a húsz kerületben. Egy átlagos UFEA-század 60 főből áll, amelyet egy őrnagy vezet, akinek egy százados a helyettese. A századon belül négy műveleti szakasz és egy törzs található. A hadnagyok által vezetett műveleti szakaszok teljesen egyenrangúak (legalábbis elméletben): mindegyikben van két mesterlövész-pár, két robbantási szakértő, egy-két profi gépkocsivezető, egy híradós, valamint egy olyan katona, aki túsztárgyalásból (is) kapott emeltszintű kiképzést. Aki feltenné a kérdést, hogy egy 8-10 fős szakaszban mit keres túsztárgyaló, annak gyorsan elmondom, hogy ebben az országban (mármint Kolumbiában) évente 2000-2500 olyan emberrablás történik, amelyből túsztárgyalás lesz. Az UFEAU értelemszerűen szoros kapcsolatban áll a többi különleges egységgel, a rendőrséggel, illetve a titkosszolgálatokkal.
Sisakkamera felvétele Édgar Gutierrez Arenas drogbáró elfogásáról
Összefoglalva: az UFEAU illetékes a nagyvárosi környezetben elkövetett terrorcselekmények, túszejtések és emberrablások felszámolásában (nyomozni nem nyomoznak!), ők veszik fel a harcot a szervezett alvilág (különösen a kábszerbűnözők) fegyveres csoportjaival, illetve minden olyan esetben intézkednek, amit az illetékes szakmai és politikai vezetők számukra kijelölnek. Vagyis ha a főnökség úgy akarja, bizony egy autótolvajhoz vagy egy piti dílerhez is kiküldhetik őket (ismerős, nem..?). Az UFEAU-s srácok nem igazán hagyják el a városi környezetet. Ez nem amiatt van, mert imádnák a benzingőzt és a zsúfolt köztereket, hanem mert a nagyon szigorú illetékességi és hatásköri szabályozás kifejezetten megtiltja nekik, hogy saját kezdeményezésből átlépjék a nagyvárosok határait. Vidéken és a dzsungelekben egy másik csapat az illetékes (a GALOEO), de lássuk be: túszejtés elleni fellépésre és épületharcászati ismeretekre azért egy hétmilliós Bogotában gyakrabban van szükség, mint mondjuk egy ezerfős községben vagy az esőerdő kellős közepén.
Ebben a szakmában sem lehet bezárkózni a nemzeti határokon belülre. Talán senki nem lepődik meg azon, hogy kolumbiai barátaink elsősorban a jenkikkel alakítottak ki nagyszerű szakmai kapcsolatokat. Rendszeresen felbukkannak amerikai vendégjátékosok (DEA, FBI), de a dolog katonai vonulatát erősítendő a US Navy SEAL és a Delta Force is tiszteletét szokta tenni, amikor közös műveletekkel szórakoztatják egymást. A környékről a szomszédokkal (Brazíliával, Peruval, Panamával és Ecuadorral) vannak kiváló professzionális viszonyban.
És még egy záró megjegyzés: az UFEAU-s srácok rendszeresen dobogós helyet szereznek a latin-amerikai kommandós találkozókon, amire roppant büszkék, s ezt teljesen meg tudom érteni.
