Az indiai ejtőernyősök
Az indiai ejtőernyősök
Az indiai ejtőernyősökIndiában (hol – miként az köztudott – éjjel a vadak zöld szeme cikkan át a dzsungelen) 1941 májusában hozzák létre az első honi ernyős alegységet, majd a nagy sikerre, valamint a világháború eszkalációjára tekintettel öt hónap múlva megalakul a nemzetiségi szempontból elég vegyes képet mutató 50. Önálló Ejtőernyős Dandár. Ebben három megerősített zászlóalj kap helyet: a 151. Eje. Zászlóalj (Indiában állomásozó britekből), a 152. Eje. Zászlóalj (hindukból, valamint helyi muzulmánokból és szikhekből), illetve a 153. Eje. Zászlóalj (kizárólag nepáli gurkhákból). A menetrendszerű kiképzés ’42 telén indul be, először Új-Delhiben, majd – az önálló ejtőernyős kiképző iskola létrehozásával – Chaklalában folytatódik.
Az első komolyabb tűzkeresztségre ’44 márciusáig kell várni, amikor is az egész dandár felkerekedik és a kelet-indiai Imphal mellett nemcsak megállítják az Indiába betörni szándékozó japán csapatokat, hanem vissza is zavarják őket Burmába, persze komoly Royal Air Force-os támogatással. A háború végén a britek hatalmas, a hadsereget is érintő államigazgatási átszervezés-hullámot indítanak, de az Indiai Unió (később: Indiai Köztársaság) ’47-es megalakulása picinykét keresztülhúzza számításaikat. Politikával nem foglalkozunk, ezért még csak annyit, hogy a muzulmán többségű területek ekkor szakadnak el a hinduktól és létrejön Pakisztán, amint arról egy kicsit részletesebben ebben a cikkben is megemlékeztünk.
Vissza az ejtőernyősökhöz.
Ami nagyban megtörténik az országgal, az megtörténik kicsiben a hadsereggel és még kisebb léptékben az ernyősökkel is. A ’47-ben már létező 2. Légimozgékonyságú Hadosztályt is kettészeli a politika: két dandár megmarad indiainak, egyet pedig – Allah nevében – visznek a muzulmánok.
Az élet nem csak Közép-Európában bír tragikomédiát írni. A két, frissiben függetlenné vált szomszédos nemzet örömtüzeinek füstjét éppenhogy elviszi a szél, amikor 1947 októberében elkezdődik az első (de nem az utolsó) indiai-pakisztáni háború, s az ürügyet szolgáltató Kasmírban a két oldal – hat hónappal korábban még azonos színű és szabású egyenruhát viselő – elitkatonái egymásra lőnek. A két állam között a vitatott kasmíri területek miatti konfliktusok 1965-ben megint átlépik a határmenti lövöldözések, az egymás anyázása nemzetközi közönség előtt és a roppant bosszantó, de legalább diszkrét fedett műveletek által meghatározott virtuális háromszög határait. Kitör a második indo-paki háború, amelyben mindkét oldal ejtőernyősei szabotázsfeladatokat látnak el, váltakozó sikerrel. Indiai részről ekkor már a negyedszer átszervezett Ejtőernyős Ezred feszíti be izmait.
Mivel a múlt század második felében a világ azon részén mindenki rosszul érezte magát, ha tíz évig nem volt háború, 1971-ben Kelet-Pakisztán (a korábbi Bengál, illetve a későbbi Banglades) úgy dönt, hogy önállósítja magát az anyaországtól, s ebben India óriási örömmel segített is neki. Természetesen kitört a harmadik indiai-pakisztáni háború. Fogadjunk, hogy nem fogjátok kitalálni, ki szopott a legnagyobbat mindkét oldalon (már a több milliónyi, földönfutóvá lett, illetve legyilkolt, megerőszakolt, megkínzott civilt nem számítva). Persze hogy az ejtőernyősök, akik létszámukhoz képest a legnagyobb veszteségeket szenvedték itt is, ott is. Az indiai ernyősök 12 nap alatt foglalták el a kelet-pakisztáni speciális erők valamennyi jelentősebb laktanyáját és repülőterét.
És hogy egy igazi ínyencséggel is kedveskedjek az fmc.hu azon olvasóinak, akik gyűjtik a hadtörténelemmel kapcsolatos furcsaságokat:
Az 1971-es, szám szerint harmadik indopak háború egyik indiai hőse nem más, mint bizonyos Jacob Farj Raffael tábornok, Goa és Pandzsáb egykori kormányzója, az indiai hadsereg altábornagya, akinek – hadtörténészek és politológusok szerint – Banglades erősen köszönheti az önálló állami létét és függetlenségét. Eredetileg tűzérségi tisztként kezdte, de igen kedvelte az ejtőernyősöket, s ahol tehette, futtatta és menedzselte őket a többi tábornok előtt. Aki úgy érzi, hogy Jacob altábornagy neve nem azt a kifejezettten hindu (esetleg muszlim vagy szikh) nációt feltételezi és sugallja, nos, igaza van. A szóbanforgó generális zsidó vallású indiai állampolgár, akinek ősei a XVIII. században vándoroltak be Indiába, méghozzá Bagdadból. Elmondása szerint Indiában magas ívben tettek arra, hogy a vezérkarban ki milyen vallású, a lényeg az volt, hogy indiai hazafi legyen… És Jacob tábornok patriotizmusa senki részéről nem kérdőjeleződött meg.
Furcsa, távoli ország ez az India, mindig is mondtam.
Az indiai hadsereg (s különösen ejtőernyősei) már az ötvenes évektől kezdve erősen nyomult a nemzetközi békeműveletek területén. Bizonyos szempontból igaza is volt, hiszen az ősellenség pakisztániakon és a rossz szomszéd kínaiakon kívül szinte mindenki elismerte pártatlanságukat, a brit hagyományokon nyugvó militáris professzionalizmusukat, ráadásul a marhán kívül mindent megesznek és imádják a csípőset, ami még egy bónusz ráadás a jó katonai tulajdonságok között.
Ebből kifolyólag masszívan felbukkantak Koreában (1953-1954), a Közel-Keleten (1956-1958), Kongóban (1960-1964), Sri-Lankán (1987-1990), Sierra Leonéban (2000), satöbbi. Jelenleg közel 10 ezer indiai katona szolgál nemzetközi missziókban szanaszét a világban, s közülük közel négyezren viselnék az ejtőernyősök bordó barettjét, ha nem lenne sokfelé elvárás az a világoskék ENSZ-sityak. Ők vezetik az ENSZ-halállistát is: mindeddig 132 (más források szerint több, mint 140) indiai harcos esett el békefenntartás közben.
Olyan is van, hogy 100%-ban női békefenntartó alakulat, az indiaiak ebben is úttörők voltak. A lányokat általában olyan helyzetekre vezénylik, ahol mondjuk egy polgárháború után megerőszakolt nők ezrei-tízezrei maradnak hátra. Az afrikai mezőny ebben nagyon erős…
Ha nem számoljuk a néha indiai állampolgárságú serpákat, például Edmund Percival Hillary útitársát, Tenzing Norgayt, az első indiai, aki megmászta a Mount Everestet (1965 május huszadikán délután), az ejtőernyősök egyik szakaszparancsnoka volt: bizonyos Autar Cheema Singh százados. Az eddigi mintegy 3700 közül ő volt a 16-ik. Álljon itt az őt kísérő serpa neve is: Nawang Gombu. Ha minden igaz, a százados (aki a neve alapján szikh nemzetiségű lehetett) a sportteljesítmény után jutalomból kapott egy kétnapos, soron kívüli eltávot. Hát mit mondjak: már megérte.
Jelenleg az indiai Ejtőernyős Ezred tizenhat zászlóaljból áll, s létszámát tekintve (4800 fő) inkább lehetne dandárnak nevezni. A kilencvenes évek végéig a „szigorú szakosodás” volt a jelszó, ami azt jelentette, hogy minden kommandó-zászlóaljnak volt egy-egy specialitása (túl azon, hogy mindegyik mesterfokon ernyőzött, úszott, futott, robbantott és lőtt): a negyediknek például a gerilla-harcászat, a kilencesek kifejezetten a hegyvidéki hadviselést gyakorolták, a tízeseket a sivatagi körülmények elviselésére szoktatták minden bizonnyal szelídlelkű őrmestereik, a legújabb (alig 28 éves múltra visszatekintő), 21-es hadrendi számot viselő zászlóalj pedig a dzsungelharcok mestere.
Ne feledkezzünk meg a 31. zászlóaljról, amelyikről igen kevés szó esik. Ennek a diszkréciónak talán az az oka, hogy ezek a srácok szokták felkutatni, elfogni és kihallgatni az állam elleni összeesküvéssel, lázadással és egyéb, alkotmányellenes tevékenységgel gyanúsított fegyvereseket, márpedig ilyenekből India nem szorul importra (lásd például az 1984-es pandzsábi Aranytemplom-féle rajtaütést, ahol nyolcvan ejtőernyős is bevetettek a kegyhelyet elfoglaló szikh szélsőségesek ellen. Az akció sikerült, 17 katona elesett, a halott terroristákat senki sem számolta).
Valamilyen okból (nem sikerült kiderítenem, miért…) ezt a szakosodási elvet pár évvel ezelőtt feladták és a – katonáknál szerintem téves – reneszánsz ember-szindrómát erőltetik: mindegyik alegység kap egy kis dzsungelkiképzést, egy kis alpinizmust, egy kis utcai viselkedéskultúrát, egy kis sivatagi homokot a szemébe…
Hátha van olvasó, aki hozzászólásban meg tudja magyarázni, mire jó ez az összemosás? És tényleg ez a jövő?
Indiában van még egy másik ernyős csapat is, az eredeti, még az 1941. év őszén megalakult 50. Önálló Ejtőernyős Dandár; ők azonban – már bocsánat, de – egyfajta szedett-vedett népség lettek: ide zsúfolták össze az összes olyan egységet, amelyik megkapta ugyan a kékszárnyas jelvényt, de inkább támogató-logisztikai feladatokat lát el, miután ledobták a fiúkat; vannak légiszanitécek, távírászok, ejtőernyős tüzérek, légvédelem, katonai rendészek, tűzoltók, stb. Sőt, valamilyen nagyon homályos oknál fogva még a köztársasági elnöki testőrség is ide tartozik, aminek biztosan minden igazi katona nagyon örül.
Az indiai ejtőernyősök általában századszinten akcióznak. Valamennyien önkéntesek, akiket három hónap alapkiképzés után véglegesítenek (a jelentkezők 30 százaléka marad talpon). Az alapok után mindenkit még egyszer beiskoláznak a fegyvernemi kiképzőközpont valamelyik tanfolyamára az Uttar Pradesh államban található Agrába. Itt csatolhatják először magukra az ejtőernyőt és itt kell végrehajtaniuk azt a hat ugrást (amiből egy éjszakai), amelyek után először vehetik fel a hőn áhított bordó barettet.
Minden itteni nap egy laza, bemelegítő jellegű, 5 kilométeres futással kezdődik, hetente van egy-egy komplex éjszakai harcászati gyakorlat, ahol a teljes, 60 kilós felszereléssel, éles lőszerrel kell megtenni 18-20 kilométert időre, majd egy kis lövészet következik, csak hogy ne unatkozzanak.
Az iskola után kezdődik az igazi haddelhadd. Például a szabadesési gyakorlatok, ahol mindenki végigszopja a HALO és HAHO kurzusokat (itt ötvenszer kell ugorjanak 22.500 lábról, vagyis úgy 7.400 méterről). Innen már csak egy ugrás (he-he) a HAPPS (High Altitude Parachute Penetration System) elsajátítása, ami gyakorlatilag egy HAHO/HALO ugrást követő 30-50 kilométeres erőltetett menet, természetesen teljes menetfelszereléssel, ellenséges környezetben, leplezett/fedett módon, taktikai feladatokkal megtűzdelve, előre meghatározott időkorlátokon belül.
Persze felelevenítik a kedves iskolai emlékeket is az éjszakai gyakorlatokról, csak egy kicsit felturbózva: minden hónap egyik hétvégéjén (kellemes víkend-programként) éjszakai ugrás teljes menetfelszereléssel, ezt követően 30 kilométer masírozás, közben szituációs lövészet szimulált támadásokkal.
Az indiai különleges alakulatok színvonalát mi sem mutatja jobban, mint az, hogy az USA Hadseregének Különleges Műveletek Parancsnoksága három évig kilincselt az új-delhi kormánynál annak érdekében, hogy a burmai határ melletti Mizoram államban található speciális dzsungelharc-iskolába küldhessenek pár vendéghallgatót. Cserébe természetesen kétszer annyi indiai katona ismerkedhet meg egészen közelről a Delta Force-szal, illetve a Ranger-iskolák semmi mással össze nem téveszthető hangulatával.
