A szovjet-orosz ejtőernyős
A szovjet-orosz ejtőernyős
A szovjet-orosz ejtőernyősA Vörös Hadsereg politikai okokból történt lefejezése ellenére 1939 tavaszán már három bevethető ejtőernyős dandár állt a szovjet hadvezetés rendelkezésére. Az éles megmérettetés sem váratott sokáig magára: ugyanezen év novemberében a finnországi hadjárat során az emberiség történelmének első tömeges katonaiejtőernyős-bevetése is megtörtént.
Az akció nem járt eget rengető sikerrel, s talán ennek is tulajdonítható, hogy a nemsokára világháborúvá terebélyesedő, Moszkvában a Nagy Honvédő Háborúnak aposztrofált kataklizmában szovjet részről az ejtőernyős deszantcsapatokat szinte kizárólag gyalogságként (igaz, elitegységekhez méltó feladatokkal megbízva) küldték harcba. Ez nem akadályozta meg a szovjeteket és későbbi szövetségeseiket abban, hogy közös kiképzéseken gyakorolják a deszantharcászat elemeit. A franciák már 1935-ben küldtek egy három tisztből álló csoportot a Szovjetunióba, akik később a francia katonai ejtőernyőzés úttörői és első instruktorai lettek, ahogyan az a francia ejtőernyősökről szóló cikkünkben is olvasható.
A Szovjetunióban mindig is komoly hangsúlyt fektettek a deszantos utánpótlásra. Ennek egyik jele volt a hihetetlenül népszerű, s az állam, azaz a kommunista párt által bőkezűen finanszírozott repülős és ejtőernyős klubok fenntartása, amelyekben fiatalok tíz- és százezrei sajátították el már tizenévesen a repülés és az ugrások alapfortélyait. Erre bizony szükség is volt, hiszen – már ha hinni lehet az olyan, enyhén konteószagú forrásoknak, mint Viktor Szuvorov Jégtörő című műve – 1941 nyarán a Vörös Hadsereg többek között tíz hadtestnyi (!) deszantossal várta az Adolffal történő leszámolást, márpedig ez testvérek között is megvan úgy 600 ezer katona. A háború után legalább tíz évig a VDV (Воздушно-десантные войска, vagyis Légideszant Csapatok) volt a világ legnagyobb és legerősebb ejtőernyős fegyverneme, noha a háborús évekhez képest létszámcsökkenés volt tapasztalható.
Az ötvenes évek – a Vörös Hadsereg megváltozott, a Nyugattal szembeni offenzív szembenállást valló katonai doktrínájával együtt – meghozták a katonai ejtőernyőzés reneszánszát. A deszantalakulatok lassacskán a Munkács és Vlagyivosztok közötti, pindurkának igazán nem mondható földdarabon is kivívták maguknak a “hadsereg krémje” jelzőt. Ezt 1956-ban itt minálunk is bizonyították, hiszen a 7. és a 31. Légiszállítású Gárdahadosztály ejtőernyősei derekasan kivették részüket a magyar forradalom vérbe fojtásából.
A csíkos egyenpóló, a „telnyaska” a cári idők óta az orosz haditengerészek uniformisának szerves tartozéka. Az ernyősök az ötvenes évek óta viselik a fehér-világoskék csíkozású verziót, aminek az a magyarázata, hogy a VDV megálmodója, létrehozója (és később megújítója), Vaszilij Margelov tábornok eredetileg a tengerészgyalogságnál is szolgált, s annyira a szívéhez nőtt ez a ruhadarab, hogy a deszantosoknak is ezt tette kötelezővé.
Felvonul a VDV (Fotó: russian-sales.com)
Az igazi, komoly vizsgára azonban várni kellett, mígnem elérkezett 1968, s vele a prágai tavasz, majd az azt követő nyár. Augusztus 20-ról 21-re virradólag a 103. Légiszállítású Gárdahadosztály válogatott emberei, a katonai hírszerzés, a GRU kommandóival karöltve röpke 13 perc alatt elfoglalták a csehszlovák főváros repülőterét, majd az ejtőernyősök ASU-85-ös önjáró lövegei meg sem álltak a prágai pártközpont előtti térig. Ez még úgy is szép teljesítmény, hogy Svejk óta tudjuk: a csehek nem kifejezetten hadműveleti területen produkálták nemzeti dicsőségtáblájuk legszebb illusztrációit.
1973 októberének elején a 103. Légiszállítású Gárdahadosztály mintegy ötezer embere (ismét ők!) “nulladik fokozatú” harckészültségben volt: minden pillanatban megjöhetett a parancs, hogy az arab oldalon beszálljanak abba a csetepatéba, mely a Közel-Keleten kibontakozóban volt. A beavatkozás – hála Istennek – elmaradt, de a Jom Kippur azóta sem tartozik a szovjet (orosz) ejtőernyősök kedvenc ünnepei közé. Hiába, a fiúk bizonyítani akartak, ötletük is lett volna rogyásig, csak a nagypolitika közbeszólt, s a háttérben Washington megegyezett Moszkvával arról, hogy ezúttal a szovjetek kimaradnak a buliból.
1970-ben hadrendbe állították a BMD-ket, ezeket a könnyű páncélozott járműveket, amelyeket kifejezetten az ejtőernyősöknek fejlesztettek ki. Ezeknek az afrikai klímára átalakított változataival sikerült 1977-ben az etiópiai vendégszereplésen lévő VDV-alakulatoknak Afrika szarvából egészen az ogadeni sivatagig visszavonulásra kényszeríteniük a szomáliai csapatokat. Az objektivitás jegyében hozzá kell tenni: bizonyos Fidel Castro nevű kubai úriember lelkes kis csapatával szoros együttműködésben.
Két évvel később jött az afganisztáni bevonulás. Ezúttal a 105. Légiszállítású Gárdahadosztálynak adatott meg a lehetőség kipróbálni, milyenek is a valódi utcai harcok. Kabul számos épületéért meg kellett küzdeniük, s ha hinni lehet a túlélőknek, a srácok nem kényeztették el a velük szembenálló fegyvereseket.
A nyolcvanas évek végén, illetve a kilencvenes évek elején a szovjet deszantosok nyolc hadosztályt alkottak. Közülük az egyik, a Rjazanyban állomásozó (amelyet a már említett Margelov generálisról neveztek el) kifejezetten kiképzési célokat szolgált. Egy hadosztály 800 hivatásosból és mintegy 7.500 fő sorállományúból állt. Hadosztályonként 128 BMD-vel, továbbá 45 darab önjáró löveggel (ASU-57 és ASU-85 típusúakkal) rendelkeztek. A deszanthadosztályok a mindenkori szovjet vezetés azonnal mozgósítható “házi tartalékát” jelentették, s ez nem sokat változott napjainkra sem. Nem véletlen, hogy a Csecsenföldön 1994-ben kirobbant polgárháborúban is megjelentek a karjelvényükön immáron az orosz trikolórt viselő ejtőernyősök, mint a moszkvai hadvezetés “ultima ratio”-ja. Kérdés volt, hogy az afganisztáni tapasztalatok kamatoztathatók-e Groznij környékén. Azóta tudjuk, hogy nem éppen; az orosz deszantosok újabb harci élményekkel lettek gazdagabbak, s ezek döntő hányadáért bizony nem kevés vérrel fizettek.
A deszantosokat (nemcsak az oroszoknál) mindig is két fő cél elérésére képezték ki: az egyik az első vonalbeli klasszikus harc, melyet a fő szárazföldi erők megérkezéséig kell vívni. A másik a kommandótípusú, melyre az ellenséges vonalak mögött kerül sor, s mely magában foglalja a szabotázst és az ellenséges tisztek és főtisztek célirányos megsemmisítését.
Ami napjainkat illeti, az orosz fegyveres erőkön belül öt VDV-hadosztály és ugyanennyi független VDV-dandár működik, becslések szerint összesen mintegy 60-70 ezres létszámmal. Közülük a Pszkovban állomásozó 76. Deszant Rohamhadosztály tűnik a leginkább foglalkoztatottnak, emberei a kelet-ukrajnai harcokban ugyanúgy feltűntek, mint a Krím 2014-es elfoglalása során, de Dél-Oszétiában, Transznisztriában és Abháziában, továbbá a Balkánon fel-feltűnő orosz békefenntartók jelentős része is közülük került ki. Abban is úttörő szerepet vállaltak, hogy a kétezres évek elején ezen hadosztályon belül hozták létre az orosz fegyveres erők első olyan alakulatát, amelyet kizárólag szerződéses katonák (tehát nem kényszersorozottak) alkottak.
Az orosz ejtőernyős fegyvernem méretei akkorák (ráadásul hírek szerint további komoly fejlesztések előtt állnak), hogy az olvasóktól azt kérem, a mai cikkre csak egy általános ismertetőként tekintsenek és részleteket most ne kérjenek számon! És hogy vigyünk valami interakciót is a dologba: ha vannak olyan témák, amelyekről szívesen olvasnátok a jövőben, itt a cikk végén látható kommentszekcióban kérem ezeket jelezni, aztán meglátjuk, hogyan tovább.
