A Grenzschutzgruppe-9
A Grenzschutzgruppe-9
A Grenzschutzgruppe-9Ez a mondat lefordítva annyit tesz, hogy Bonn, a huszadik század két világháborújának vélt és valós felelősségét magán érezve sokáig minden rendvédelmi központosítást az ördögtől valónak tartott. A Rajna partján azt a nézetet képviselték, hogy egyrészt a tartományok (Bundesländer) oldják meg helyi szinten az ilyen problémákat, másrészt pedig a világot folyamatosan nyugtatni kell, hogy német földön a militarizmus egyetlen típusának nincs sem jelene, sem jövője. Az idióták még attól is féltek, hogy a Bundeswehren belül különleges rendeltetésűnek nevezzenek bármilyen katonai egységet, mert aggódtak, hogy ez biztosan az SS-re fogja emlékeztetni a világot… No comment.
Az erőltetetten rózsaszínű és pacifista elképzelések eleinte kattogás nélkül működő germán gépezetébe 1972 őszén azonban egy jó maréknyi homok került. Azaz nem is maréknyi volt az, kérem szépen, hanem egy jókora zsáknyi, és nem is homok, hanem minimum osztályozatlan bányasóder: néhány palesztin terrorista megírja a nemzetközi olimpiai mozgalom legsötétebb fejezetét, Münchenben elrabolva és lemészárolva tucatnyi izraeli sportolót. A hevenyészetten összeszedett német rendőrök leszerepelnek, s a bonni nagyfejűek belátják, hogy militarizmus ide vagy oda, Németország nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy ne rendelkezzen saját terrorellenes különítménnyel.
Genscher belügyminiszter körülnéz a portáján és tekintete megakad Ulrich Wegener alezredesen, egy 43 éves határőrtiszten, aki annak idején – a BGS (Bundesgrenzschutz), vagyis a szövetségi határőrség minisztériumi összekötőjeként – egészen közelről nézhette végig a bajor rendvédelmisek szerencsétlenkedését a fürstenfeldbrucki katonai repülőtéren. Ricky (ahogy a hozzá közel állók becézték) igazi porosz géneket hordozott zöld egyenruhája alatt, ami ebben a szakmában sokkal jobban mutat, mint ha mondjuk a napfényes Nápoly szülöttje lett volna, arról nem is beszélve, hogy életkorából kifolyólag komolyabb kópéságokat akkor sem követhetett volna el az Adolf-korszakban, ha nagyon akart volna. Nekilát tehát a szervezőmunkának, és senki nem lepődött meg azon, hogy anyacégét, a határőrséget választja gazdatestnek. Lévén, hogy ’72-ben a BGS nyolc területi szervezeti egységgel rendelkezett, Wegener hőr. ales (a németekre oly jellemző kreativitással és alkotó játékossággal) az új csapatnak a Grenzschutzgruppe-9 (9-es Határőrcsoport) nevet adta.
Helmut Schmidt kancellár és Ulrich Wegener (Fotó: Bundeskanzlerin)
Hogy az antiszemitizmus olyan távol állt Ulrich barátunktól, mint a Gazpromtól az alternatív energiaforrások finanszírozása, mi sem bizonyítja fényesebben, mint hogy az izraeli hadsereg egyik legtökösebb egységéhez, a Sayeret Matkalhoz fordul tippekért és kiképzési tervért. Rugalmasságát és a történelmi örökséggel szembeni immunitását az is bizonyítja, hogy a zsidó különlegeseken kívül a brit SAS-től is segítséget kér, amit – minden további fanyalgás és gyanakvás helyett – azonmód meg is kap.
Rossz nyelvek azt híresztelték, hogy Wegener vendégjátékosként és megfigyelőként ott volt 1976 júliusában Entebbében, amikor egy izraeli kommandó visszafoglalt egy eltérített repülőgépet az arab terroristáktól. Ezt sem megerősítenie, sem cáfolnia nem sikerült eddig senkinek.
1973. április 17-én délelőtt a Bonn melletti Sankt Augustin település határőr-laktanyájának udvarán az új alakulat ünnepélyes keretek között megkapja a csapatzászlót, mindenféle nagykutya beszédet mond, tán még sörrel is koccintanak a díszebéd után: a német történelem első terrorellenes kommandója megszületett.
Számos apróbb átszervezés alanyai voltak, de a lényeg (a szervezeti felépítés váza, a kiképzési alapelvek, a felvételi procedúra, illetve a hatáskör és illetékesség) gyakorlatilag változatlanok maradt az elmúlt 44 évben. Lássuk tehát közelebbről a GSG-9-et.
Szervezeti felépítés
Ulrich Wegener és a GSG 9 speciálisai (Fotó: Reddit/Rainbow6)
Az alakulat pontos létszáma nem nyilvános, de nem tévedünk túl nagyot, ha azt mondjuk, hogy jelenleg 350 és 400 fő közöttre becsüljük. Három bevetési (“harci”) egysége van:
GSG-9/1: a szárazföldi beavatkozás specialistái. Itt találhatók a klasszikus túsztárgyalók és -mentők, a hagyományos városi terrorizmus szakértői, a különösen veszélyes körözött személyek elfogására szakosodott „fejvadászok”, mesterlövészek, satöbbi. Ha nagyon muszáj, átmeneti jelleggel még személy- és objektumbiztosítási feladatokat is ellátnak, de nem ez a kedvenc területük. Ha léteztek volna ’72 szeptemberében, biztosan rájuk vár a feladat ledarálni a müncheni palesztin terrorkommandót. Valami azt súgja, hogy elég jól boldogultak volna a feladattal. 2015 nyarán (frissebb infóm nincs) 130-an voltak.
GSG-9/2: a vízi (általában tengeri) műveletek szakemberei. Hajóeltérítéseknél és a kikötői berendezések elleni terrorakcióknál szokták bevetni őket. Magánvélemény ugyan, de szerintem a szomáliai vizeken időről időre fellángoló kalózcsatákhoz is lenne pár ötletük. Két évvel ezelőtt kilencvenöt hivatásos dolgozott ennél az egységnél.
GSG-9/3: a légimozgékonyságúak. Méltó utódai a híres fallschirmjägereknek, hiszen akcióik 70 százaléka ejtőernyős ugrással kezdődik, a fennmaradó hányadban helikopterből ereszkednek. Légi specializáltságúak lévén az övék a repülőgép-eltérítők le(meg)törése. Ha nincs a profiljukba vágó feladat, az első egységet erősítik, hiszen náluk is van mesterlövész és a szárazföldi alapokkal azért ők is tisztában vannak. Ők azok, akik álmukból felébresztve is tudják, hogy Németország fontosabb repülőterein merre van a férfivécé és hogy a szőke, nagymellű lufthansás check-in-pultos kislány Frankfurtban a jövő héten délutános-e. Hatvanöten voltak 2015-ben.
GSG-9/ZD: a központi logisztikai szolgálat – ők intézik a beszerzéseket, ők javítják és tartják karban a teljes fegyverzetet és felszerelést. Náluk kell megrendelni az új cuccot és velük kell veszekedni, ha a lőszer-ellátmány nem érkezik meg idejében (ami átlag négyévente egyszer ha megtörténik…). Ezt az egész cirkuszt nyolc ember intézi, szinte zökkenőmentesen.
GSG-9/T: elvileg technikusok, gyakorlatilag ők az alakulat tűzszerész-műszaki alegysége. Hozzájuk tartozik minden, ami robban vagy robbanhat. Kiválóan értenek ahhoz, hogy egy tyúktojás, 10 gramm salétrom, egy aprócska detonátor és – teszem azt – egy kiskanál műtrágya, valamint egy 9 voltos elem segítségével felrobbantsanak egy tehenet (a példa légből kapott, NE próbáld meg otthon reprodukálni!). Egy éve nem voltak többen húsz főnél.
GSG-9/AB: a kiképzési alosztály. Az ő feladatuk, hogy kiválasszák az újoncokat a jelentkezők közül, megszervezzék az alaptanfolyamot (természetesen a gyakorló szakemberek közreműködésével), kézikönyveket és taktikai ajánlásokat állítsanak össze, figyeljenek a nemzetközi trendekre és ezeknek megfelelően folyamatosan módosítsák az oktatási tematikát. Tízen foglalkoznak ezzel a területtel, de ebben a létszámban már az adminisztráció is benne van.
GSG-9/D: minden, ami dokumentáció: kép- és hangrögzítés, valamint -továbbítás. Rajtuk keresztül intéződik a műszaki figyelési technika beszerzése, felszerelése, karbantartása, olykor működtetése. Röhögni fogtok, de ezt az egészet öt ember csinálja, és nem rosszul.
GSG-9/St: a vezérkar. Kapcsolattartás külfölddel, a Bundeswehrrel, a minisztériummal, de itt van a személyügy és a pénzügy is. Cakkpakk húsz fő fő, de ebben benne van a parancsnoktól kezdve a bérszámfejtőig mindenki.
A brit példát egy kicsit módosítva (ahol ugye négy fős rajok alkotják az alapot) német barátaink napjainkban a hetesre esküsznek, miután évekig ötfős csoportokban dolgoztak: náluk (mármint a harcoló alakulatoknál) most már hétfős műveleti csoportok tevékenykednek. Egy-egy csoport a következőkből áll: egy parancsnok, két (multifunkcionális) lövész, egy fedési/álcázási szakértő, egy mesterlövész-páros és egy felderítő. A GSG-9-nek saját légiszállítási eszközeik is vannak, főleg helikopterek. És a német nyelvterület legjobb pilótái – teszik hozzá büszkén a GSG-sek, akik annyira rá vannak bukva a helikopterekre, hogy még a karjelvényükön is az szerepel.
Kiképzés
GSG 9 kiképzés (Fotó: Reddit/Rainbow6)
Elvileg évente van felvétel, amit elsősorban a rendőrség állományának hirdetnek meg (2005-ben a szövetségi határőrség átalakult szövetségi rendőrséggé – Bundesgrenzschutz-ból Bundespolizei lett, ami a GSG rövidítést nem érintette), de a hadseregből is érkezhetnek jelöltek, már ha előzetesen leszerelnek, majd felszerelnek rendőrnek (!). Ez elég rizikós ugye, mert ha nem felel meg az ember, két szék között a pad alatt találja magát, esetleg elmehet járőrnek egy nagyváros nem kifejezetten teuton jellegű negyedébe.
A háromnapos előszűrés minden olyat magába foglal, amiről már többször beszéltünk ezeken az oldalakon, ezért nem részleteznénk: fizikai, pszichológiai és szakmai alapismeretek, illetve képességek. Statisztikái szerint a jelentkezők 60-65 százaléka kihullik, pedig biztos nem a túlsúlyos, szívbeteg negyvenesek jelentkeznek. Aki marad, elkezdheti a féléves tanfolyamot. Az első három hónap a rendőri és terrorelhárítási alapismereteké: Németországban nagyon komolyan veszik az intézkedések alkotmányos/törvényi hátterét, ezért mindenkinek, aki (akár csak virtuálisan is) rendőregyenruhát húz, annak oda-vissza ismernie kell minden olyan szöveget, ami a jogvédők szájíze szerint való.
A németek tényleg megpróbálták a rejtői forgatókönyvet – minden pofon mellé egy (közlekedési) rendőr, esetleg egy szabadságjogi aktivista – , és csak az utóbbi húsz évben kezdtek rádöbbenni, hogy ez nem fog működni.
A kiképzés második fele a szakismereteké. A negyedik-ötödik hónapban a kifejezetten gyakorlati foglalkozásokon kívül (fizikai állóképesség fokozása, fegyverismeret, közelharc, lövészet, technikai eszközök felhasználása, ejtőernyős ugrás/búvártevékenység, utcai és zárt-tér-harcászat, gépkocsivezetés, VIP-védelem, sízés, hegymászás, stb.) az elméletre is sort kerítenek. Gyakori vendégek náluk a német elhárítás és hírszerzés szakemberei, akik a terrorista csoportok jellemzőiről, mozgatórugóiról, módszereiről, fegyverzetéről, taktikájukról, ideológiájukról tartanak előadásokat. Bázisukon minden olyan felszerelés és berendezés megtalálható, ami a szakmai szem-szájnak ingere: több lőtér, taktikai ház, szimulációs házak és életnagyságú repülőgép-modellek, medencék, ugrótornyok, sportpályák, edzőtermek.
A hatodik hónap a számonkérésé. Az instruktorok szép lassan, de módszeresen végigmennek az összes oktatott tantárgyon, illetve témán, előveszik a fél évvel korábbi táblázatokat és eredményeket, s összevetik az aktuálisokkal: aki nem fejlődött, annak meszeltek. A hallgatók további ötöde elvérzik, s így a végső arány: 100 eredeti jelentkezőből 20-22-en nyernek bebocsátást az alakulathoz. A legjobbak még abban a megtiszteltetésben is részesülnek, hogy a Bodenseetől nem messze fekvő Weingartenben működő, és a NATO által fenntartott speckó tanfolyamot (International Long Range Reconnaissance Patrol School) is elvégezheti.
Érdekes megközelítés, amit két évvel ezelőtt hallottam egy illetőtől, aki – fogalmazzunk úgy – tornatanár volt a kilenceseknél. Ő azt mondta: ha választani kell két ember között, akik közül a tanfolyam elején az egyik egy perc alatt 100 tökéletes fekvőtámaszt tud produkálni, a másik „csak” 80-at, s a kiképzés végére az első 110-re, a második 100-ra emeli az egyéni produkcióját, ő habozás nélkül a másodikra voksol. Hogy miért? Mert – így az oktató – az első csak 10 százalékot fejlődött, míg a második 25-öt. Nem vagyok fekvőtámasz-szakértő, nem tudok állást foglalni. Szerintetek?
Terepen
Bevetésen a német speciálisok (Fotó: Reddit/Rainbow6)
A GSG-9 túl sokáig nem maradhatott a háttérben. 1977 harmadik évnegyede a „Német Ősz” eposzi jelzővel vonult be a terrorelhárítási évkönyvekbe. Pár hónap leforgása alatt olyan események következtek be a Vaterland nyugati fertályán, amelyek egy közepes földrésznek is a becsületére váltak volna.
Szeptember ötödikén a Vörös Hadsereg Frakció (RAF) különítménye elrabolja Hanns-Martin Schleyer iparmágnást, a Német Munkaadók Szövetségének elnökét. Minden követ megmozgattak, de nem sikerült a nyomára bukkanniuk, ezért elég frusztráltak voltak. Már csak azért is, mert a terroristák a sofőrön kívül három rendőr-kollégát is agyonlőttek az akció során, s ez – amióta a világ világ – nagyon komoly motiváció egy eredményes felderítéshez.
Október 13-án a Lufthansa egyik Boeing 737-ese, az LH-181-es járat a klasszikus Palma de Mallorca – Frankfurt viszonylatban vinné haza a nyugatnémet munkavállalók másnapos, ropogós vörösre égett tömegeit. A felszállás után az utasok meg sem tudják rendelni az első snapszot, amikor Zohair Jusszef Akasse (“Mahmud kapitány”) vezetésével négy palesztin terrorista (két férfi és két nő) eltéríti a gépet és egy erős jobbkanyarral Rómába kényszeríti. Itt fegyelmezetten tankolnak egyet, majd gyorsan előterjesztik a követeléseket: a stuttgarti Stammheim fegyházban fogva tartott tucatnyi RAF-os szabadonbocsátását, valamint 15 millió dollár költőpénz átadását kérik a 85 utas és a hatfős legénység, valamint a gép visszaadásáért cserébe.
Mivel Bonnak az üzlet feltételei nem igazán voltak ínyére, elzárkóznak annak nyélbeütésétől. A gép ide-oda röpköd a Közel-Kelet különböző légterei között (Ciprus érintésével Bejrút, Bahrein, majd az Egyesült Arab Emirátusok következik). 16-án agyonlövik Jürgen Schumann kapitányt, akinek egy, rádión leadott rejtett üzenetben sikerült a hatóságok tudomására hoznia pár alap-információt az elkövetőkről. Azt már csak érdekességként mondom, hogy ezt a nagyon kényes hírt az akkori dubaji védelmi miniszter szivárogtatja ki újságíróknak, s a terroristák a rádióból értesülnek Schumann tettéről, ezt honorálják később egy golyóval.
A kapitány amúgy leléphetett volna, hiszen Dubaj után, az adeni leszálláskor és tankoláskor elhagyja a gépet, de (karakánságból, a gép és utasai iránt érzett felelősségtől áthatva) visszatér, Mahmud pedig ekkor lövi fejbe. Riszpekt neked innen is, Jürgen Schumann kapitány!
Az elrabolt Lufthansa-gép (Fotó: Münchner Merkur)
Szóval Adenben megint teletöltik az üzemanyagtartályokat, és 17-én (immáron Jürgen Vietor másodpilóta irányításával) a szomáliai főváros, Mogadishu felé indulnak. A bonni szövetségi belügyminisztérium vezetői lázas telefonálásba kezdenek, miközben természetetsen riasztják a GSG-9-et is. Helmut Schmidt kancellár személyesen többször is beszél Sziad Barré szomáli elnökkel és miután tisztázzák, hogy merre hány óra, az afrikai államfő bólint: felőle jöhetnek Wegenerék, csak aztán nagyon vigyázzanak ám magukra. A wagneri hangulatú Feuerzauber, vagyis Tűzvarázs fedőnevű művelet elkezdődik.
A géesgések egy légiszállítású különítménye már Ciprus óta követi az eltérített gépet, de őket első körben hazarendelik, miután a palesztinok az Arab-félsziget felé veszik az irányt. Egy másik, harminc fős bevetési egység (magának Wegener ezredesnek az irányítása alatt) 17-én reggel egyenesen Dubajba repül, ahol első körben dumcsiznak egyet a brit SAS külön ebből a célból odautazott szakembereivel, majd – a Schumann-információ kipofázása miatt vélhetően nem kicsit lelkiismeretfurdalásos helyi kormány által rendelkezésre bocsátott Boeing 737-esen – gyakorolnak egy verset és várják a felszállási utasítást. A bevetési parancs október 17-én este nyolc órakor érkezik. A GSG-9 emberei beszállnak a Luftwaffe egy gépére, amelyről értő kezek gyorsan eltüntették a vaskeresztre hajazó logót és elindulnak Mogadishu felé.
Helyi idő szerint október 18-án 00.05-kor a harminc kommandós (hat, egyenként ötfős csoportba rendeződve) megtámadja a kifutón ácsorgó gépet, mialatt egy szomáli bevetési egység – a reptér irányfényeinek ki- és bekapcsolgatásával, valamint egy kisebb tűz meggyújtásával – eltereli, illetve leköti a már elég fáradt és feszült terroristák figyelmét. Egyszerre négy nyílászáró berobbantásával behatolnak az utastérbe, és olyan taktikai fogások alkalmazásával, amelyek méltóvá teszik őket a nagy elődökhöz, összesen hat perc leforgása alatt pontot tesznek az ügy végére. Három eltérítő összesen 27 golyót kap a fejébe, illetve a mellkasába, s csak a negyedik, egy 24 éves nő (Suhaila Andrawes) éli túl az akciót, s ő is csak azért, mert sírógörcsbe fetrengve bezárkózott a budiba. Ő mellesleg a mai napig – köszöni szépen – jól elvan Norvégiában, miután leült három évet a rá kimért tizenkettőből…
A kommandó tagjai közül egyetlen egy fő sérül meg könnyebben, továbbá egy stewardess, Gabrielle Dillmann, aki később otthagyta a repülést (amint olyan nagyon nem csodálkozunk) és képzőművészként tevékenykedett Berlinben. Az akció következménye volt, hogy a hírek hallatán három RAF-os, Andreas Baaderrel az élükön a stuttgarti börtönben öngyilkos lesz, valamint Schleyert is kivégzik az elrablói. A nyugatnémet kormány ekkor jelentette ki ünnepélyesen és a nagy nyilvánosság előtt, hogy Izraelhez hasonlóan többé semmiféle tárgyalásba nem fog bocsátkozni egyetlen terroristával sem, történjék bármi is a jövőben. Meglátjuk.
A Lufthansa-túszok hazaérkeznek (Fotó: The Times)
A következő, említésre érdemes sztori valójában be sem következett. 1979 novemberében ugyanis, amikor a hírhedt iráni túszdráma elkezdődött, a németek felajánlották az USA-nak, hogy pár GSG-9-es felderítőt bejuttatnak Teheránba, hogy nézzenek körül az elfoglalt amerikai nagykövetség környezetében. Rövid hezitálás után a Delta Force ezt az ajánlatot udvariasan visszautasította. Utólag könnyű okosnak lenni, de lehet, hogy ha beleegyeznek, nem tartott volna 15 hónapig az áldatlan állapot.
1982-ben egy nem túl látványos, de annál hatásosabb műveletet bonyolítottak le a Frankfurt melletti erdőkben. Az elhárítás alapinformációira támaszkodva pár rutinos megfigyelőt a szó szoros értelmében beástak a földbe, akik egy teljes héten keresztül üvegbe pisiltek és nem nézték a Bundesliga egyetlen meccsét sem. Az embertelen kegyetlenségű áldozat végül meghozta gyümölcsét: a megfigyelés alá vont rejtekhelyekre megérkeztek a RAF-osok, akiket elfogtak, majd egy csomó olyan dokumentumra, robbanóanyagra és fegyverre bukkantak, amelyekből lehetett következtetni, hogy mely németországi amerikai támaszpontok és létesítmények ellen terveztek merényletet a frakciósok.
1993. június 27-én bekövetkezett az, amivel minden speciális egységnek farkasszemet kell néznie legalább egyszer: a bulvársajtó, vállvetve a magukat emberi jogi aktivistáknak nevező csoportokkal hóhérnak és kegyetlen, vérivó szörnyetegeknek bélyegezte őket egyik (szó ami szó: nem a legsikerültebben lebonyolított) akciójuk miatt. Lássuk, mi is történt ezen a napon egy háromezer lakosú, észak-nyugat-mecklenburgi kisvárosban.
Ahogy a költő mondaná, hírnök jő s pihegve szól: két körözött terrorista felbukkanása várható a Bad Kleinen-i vasútállomáson. A hatóságok roppant komolyan vették az elhárítástól származó információt, amit mi sem bizonyít fényesebben, mint hogy a 36 fős GSG-9-különítményen kívül még további 34 nyomozó, valamint 24 rohamrendőrt vezényeltek a helyszínre.
Nem jártam még Bad Kleinenben, még kevésbé ennek pályaudvarán, de igencsak nehezemre esik elképzelni, hogy – ha jól számolom – 94 (kilencvennégy!) rendőr feltűnés nélkül, helyi szántóvetőnek, rőzseszedő anyókának és halásznak álcázva tud föl s alá járkálva föl s alá járkálni, azt mímelve, hogy a helyi személyvonatot várják órákon keresztül. Mindegy, bárki mondhatja, hogy 24 évvel az események után könnyű okosnak lenni. Tény, hogy a géesgések nem örültek a kisebb háború megvívásához is elegendő külső létszámnak, s aggályaiknak hangot is adtak. A politikusok már akkor is jobban értettek a terrorelhárításhoz, mint a fegyveresek: Bonn döntött és be lehet fogni.
Amikor a két terrorista, Birgit Hogefeld és Wolfgang Grams megérkezik, kezdetét veszi az akció. A kicsit fejetlenül induló művelet rögtön tragédiába torkollik: Hogefeldet elkapják ugyan, még mielőtt bármi kárt is tudna tenni a rárontókban, de Grams gyorsabb. Halálosan megsebesíti az egyik kommandóst, a 25 éves Michael Newrzella tiszhelyettest.
A Bad Kleinen-i vasútállomás (Fotó: Wikipedia)
És innen kezdve kétféle fő verzió létezik, s mindkettőnek népes tábora van.
Az egyik (a hivatalos) úgy szól, hogy mivel Grams a felszólításnak nem tett eleget és nem dobta el a fegyverét (alverzió: nem mutatta meg, hogy a teste alá szorult kezében van-e lőfegyver vagy nincs), a Szolgálati Szabályzat, a Rendőrségi Törvény meg a GSG-9 Intézkedéstaktikai Útmutatójának vonatkozó pontjai alapján szitává lőtték, oszt’ jónapot.
A másik (Grams családja, a sajtó, valamint a mindig jelenlévő ásvány-, növény-, állat- és embervédők által fennen hangoztatott) változat szerint a társuk lelövését végignéző bevetésiek nem tudtak parancsolni érzelmeiknek és gyakorlatilag kivégezték szegény, szerencsétlen, már a földön, pontosabban a vágány melletti kavicságyon heverő és ártalmatlanná tett Wolfgangot.
Volt ügyészi meg főügyészi vizsgálat, tényfeltáró, anyámkínja. A terrorista családja utólag végigcsinált mindent, ami jogállamban elképzelhető (még a Nemzetközi Bírósághoz is fordultak igazukért), de végül mindenhonnan elhajtották őket, a GSG-9 imázsára viszont sár fröccsent, amit nagyon nehéz volt lemosni.
Az azóta eltelt időszakban számos esetben bevetették őket, de igazán nagy publicitást egyik akciójuk sem kapott – s ennek talán ők örülnek a legjobban. 2002 óta hivatalosan tilos nekik külföldi melóban részt venniük, de elég sok eszement, erőszakos alak szaladgál a Vaterlandban is ahhoz, hogy ne unatkozzanak.
Zárásként még emlékezzünk meg a bagdadi német nagykövetség biztonsági személyzetéhez tartozó két munkatársukról, akik 2004. április hetedikén vesztették életüket egy Falludzsa melletti fegyveres rajtaütés következtében, miközben egy diplomatakonvojt kísértek: Tobias Retterath és Thomas Hafenecker, akiknek fotója és pár személyes cucca ott látható a GSG-9 házi múzeumában, a már említett Michael Newrzella képe mellett.
Nyugodjanak békében.
