Az ország egyik legjobb sportsebésze Fehérváron dolgozik: dr. Abkarovits Géza
Az ország egyik legjobb sportsebésze Fehérváron dolgozik: dr. Abkarovits Géza
Az ország egyik legjobb sportsebésze Fehérváron dolgozik: dr. Abkarovits Géza2016 júliusában látott napvilágot a magyar orvosok top 100-as listája. Szakorvosokat, kórházigazgatókat, intézetvezetőket kérdeztek meg, hogy szerintük kik tartoznak a szakma legjobbjai közé. A váll- térd- boka- és csípőspecialisták között a következőként alakult a felsorolás:
Dr. Abkarovits Géza (Fejér Megyei Szent György Egyetemi Oktatókórház, Baleseti Sebészet), Dr. Hangody László (Uzsoki Utcai Kórház Ortopéd-traumatológiai Osztály), Prof. Dr. Szabó István (Somogy Megyei Kaposi Mór Oktató Kórház Ortopédiai Osztály), Dr. Majzik Ernő (Városi Kórház, Siófok), Dr. Udvarhelyi Iván (Uzsoki Utcai Kórház Ortopéd-traumatológiai Osztály)
Mivel férjemet dr. Abkarovits Géza műtötte, így a hír olvastán rögtön a telefonhoz nyúltam, hogy gratuláljak, s időpontot egyeztessek vele egy interjú erejéig. Ma már tudom, könnyebben elérem, ha térdsérülésre hivatkozom. Hívtam délelőtt, és délután. Este, majd az ő felkérésére éjszaka. Mindig azt a választ kaptam: „Jaj, még dolgozom, hívjon vissza kicsit később!” Nem adtam fel, és végül múlt vasárnap elmentem a kórházi rendelésére (hiszen hétvégén is dolgozik), beálltam a betegek közé, majd amikor ellátta pácienseit, várakozásomat siker koronázta, és végre beszélgethettem vele.
– Mióta van jelen a családjában az orvosi hivatás?
– Harmadik generációs orvosok vagyunk a testvéremmel, dr. Abkarovits Józseffel együtt. Édesapám, dr. Abkarovits János egészen különleges ember volt. Kedvenc mondása:”A munka mindenen áttör” – jól jellemezte egész életét. Heidelbergben végezte az egyetemet, kórboncnok lett, de úgy, hogy ezzel párhuzamosan filozófiát is hallgatott. A patológián szerzett tudása következtében nagyon jó diagnoszta lett. Kalandos életet élt: önkéntes katonaorvos volt a második világháborúban. Erdélyi származású emberként Trianont megszenvedte, és sosem tudott a Nagy-Magyarország gondolatától távol lenni, ezért érezte úgy, hogy neki katonának kell lennie a háború végéig. Volt egy eset… egy katona ráment az aknamezőre, felrobbant, és utolsó erejével az orvost hívta. Apám olyan felfokozott állapotban volt, hogy a hívásnak eleget téve gondolkodás nélkül követte. Szerencséje volt, nem robbant fel, s bár a katonát nem sikerült megmentenie, az utolsó pillanatáig mellette maradt. Nagy hatású ember volt. Mi gyerekek mit láttunk tőle? Légy szorgalmas, dolgozz, és ugorj, ha a betegnek szüksége van rád.
– Mit jelent Önnek a kórház?
– Az életem színtere. Gyerekkoromban játszótér, hiszen apám mellett sok időt töltöttem itt. Amikor 14 éves koromban egy nyáron nem volt asszisztensnője, rám szabta ki a munkát: onkocitológiai tárgylemezeket festettem mellette. Gyerekként sok minden érdekelt: a történelem, sport, az olvasás. Mivel anyai ágon főként katonák voltak a felmenőim, ezért ennek a pályának a lehetősége is komolyan felmerült bennem. Azért van bajuszom is, mert katona nagyapámnak is az volt. Az európai, régi vágású katonák szellemiségét áthatotta a kötelesség, és a szándék, hogy a végsőkig szolgálják a hazájukat. Az én nagybátyáimat nem úgy engedték el a háborúba, hogy: „Gyere haza!” – hanem „Ne hozz szégyent a nevünkre!” Tőlük azt tanultam, hogy nincs feladás, megállás: egy katonának mennie kell.
Hogy mégsem ezt a pályát választottam, abban közrejátszott az is, hogy nem szerettem volna egy megszállt ország katonája lenni. Végül jól döntöttem, mert szeretem, amit csinálok, és a szolgálat lehetősége itt is megadatik. Fontosak azok az emberek is, akikkel együtt dolgozom: hosszú évekig egy nagyon erős, stabil csapattal láttam el a ránk váró feladatokat. Ez a helyzet mára ugyan változott egy kicsit… de az emberek java megmaradt, és az újak pedig felnőttek a feladathoz. Lelkesedéssel, tudással dolgoznak. Akit elvállalok, azt ellátom. Persze néha túlvállalom magam, és torlódás van, ami kellemetlen, ezt én is belátom. Amikor a rendelőben kinézek a folyosóra, és meglátom, milyen sokan várnak rám, az egy kis feszültséget okoz bennem. Gyors és pontos munkát kell végeznem ahhoz, hogy mindenki időben sorra kerüljön, és megkapja a neki legmegfelelőbb kezelést. Ehhez képest, amikor a műtőbe megyek, az maga a nyugalom.
dr. Abkarovits Géza munka közben (Fotó: Pápai Barna)
– Miként töltődik?
– Mintaszerű családom van, a feleségem, Pánczél Anikó nagyszerűen neveli a gyerekeket, az ő általuk teremtett nyugodt otthon kell ahhoz, hogy a munkámra koncentrálhassak. Nekem nincs hobbim: ami volt, azt is lemondtam. Illetve…. egy akad: a VIDI. Nagyon örülök, hogy a VIDEOTON sportorvosa lehetek. Szeretem azt a hangulatot: az edzéseket, az öltözőben folyó beszélgetéseket, a felfokozott várakozást, amit egy meccs jelent… Az egész miliőt. Mintha én is egy lennék közülük. Szerettem volna focista lenni, de nem voltam elég tehetséges.
Egyébként az élsport ezen a szinten már nem csak játéktudás, hanem genetika kérdése is. Az is szükséges, hogy a játékos ne legyen sérülékeny, vagy ha mégis megsérül, akkor gyorsan regenerálódjon. Láttam ügyes gyerekeket, akik hamar túl voltak két keresztszalag szakadáson, azokra később már nem számított úgy az edző. Joggal. A sérülések és a műtétek kapcsán bepillantást nyerek a páciensek életébe is. A munkám révén nagyon sok remek embert ismerhettem meg. Ilyen pl. Palásthy Norbert focista, akinek húszas évei elején meghaltak a szülei, és egyedül nevelte fel a két testvérét. Néha megérintenek a sorsok, szeretek beszélgetni. Ebben apámra hasonlítok, neki az orvoslás csak eszköz volt, hogy eljuthasson az emberekhez.
Régebben, amikor magam is aktívan sportoltam, hosszú távokat is futottam. A futás végén az ember nem fáradt, hanem kellemesen könnyű, és boldog. Szeretem a napjaimat végigdolgozni: ha nem volt probléma, flottul, sikeresen alakultak nap közben a dolgok, akkor este tíz körül, amikor hazamegyek, egészen könnyűnek érzem magam.
– Mit szólt az orvosok listáján elért előkelő helyezéséhez?
– Az, hogy egy ilyen rangsorolásban hová kerül az ember, az mindig csalóka. A sportsebészet révén lehet, hogy reflektorfénybe kerül a szakmánk, de szerintem egy baleseti sebészeten dolgozó kolléga, aki váratlan helyzetekben, nagyon sok munkaórában, gyakran éjszakánként áll helyt – sokkal több elismerést érdemelne.
Hallgatom dr. Abkarovits Gézát, és megértem a férjemet, aki szuperlatívuszokban beszél róla. A gyógyítás nem csak egy iskolában elsajátítható technika – hozzátartozik egyfajta emberi hozzáállás, szerethetőség, odafigyelés, valami nehezen megfogalmazható karizma – és a betegeknek pont erre a többletre van szüksége a gyógyuláshoz.
