"A munkám az életem" - beszélgetés dr. Abkarovits Gézával
"A munkám az életem" - beszélgetés dr. Abkarovits Gézával
"A munkám az életem" - beszélgetés dr. Abkarovits GézávalHogyan lehet egy életen át ennyit dolgozni?
Az alapja tulajdonképpen a neveltetés: otthon mindig az volt az elv, hogy mindig a feladat, a kötelesség elvégzése az első. Édesapám elég nagy tempót diktált, ő maga is hasonlóan élt. Úgyhogy gyakorlatilag ezt a mintát próbálta az ember másolni. Halálával még erősebb lett a késztetést, hogy utolérjem a teljesítményét. A másik ok, hogy szeretem a munkámat. Nem is tekintem munkának, az öcsém azzal is szokott viccelődni, hogy csak a hobbimnak élek. Egyszerűen ez az életem, hiszen hétköznaponként minimum tizenhat órát foglalkozom vele. Szeretem csinálni, nem esik nehezemre.
Soha nem érezte magát kimerültnek?
Fáradtnak biztos, hogy éreztem magam, de alapvetően nem akkora terhelés ez számomra.
Nyilván sokak örömére, hiszen nagy a sorbanállás, sokan szeretnék, ha dr. Abkarovits Géza műtené őket. De mielőtt eljutnánk a műtőig, idézzünk fel még többet az életéből. Édesapja mivel foglalkozott?
Orvos volt, szakmáját tekintve kórboncnok. Konzekvens, keresztény, jobboldali beállítottságúként nagyon sok hátrányt élvezve került ki Budapest tengelyéből végül is vidékre. Konkrétan Fehérvárra, ahol aztán szintén sok problémája volt a nézetei miatt is. Viszont a munkához, az emberekhez való hozzáállásának köszönhetően akár kórboncnoként, akár körzeti orvosként, helyt állt a hivatásában. Rajta keresztül nagyon sok mindent megismertem ebből a munkából, ez is rávezetett az utamra. Mindig azt mondta – mivel sok minden érdekelt, de semmi sem elég mélyen – hogy akkor a legjobb az orvosi pálya, mert az minden irányba el tud indulni később, ha akar. Ez lett tulajdonképpen a választásom lényege.
Soha nem gondolkozott másban? Nem készült más pályára fiatalon?
Romantikusan igen, mert édesanyám családja révén több generáción keresztüli katona családból származom. Nemzeti nevelést kaptam, ami abban az időben nehézkes volt. Az összes férfi helytálló katona volt a rokonságban, nagyon szerettem volna fiatalon én is az lenni. De mivel a hozzáállásunk más irányú volt, nem lehettem. Ez is a polgári pálya felé vitt.
Évtizedekkel ezelőtt is ennyire lekötötte magát, ahogy most a munkájával, vagy volt lazább, bulizósabb korszaka is?
Részt vettem szórakozásban, de nem voltam a fő bulizós. Kedélyes, olvasós gyerek voltam, szerettem a sportot, alacsonyabb szinten sokféle mozgásformába belekóstoltam. Az amatőrök között viszonylag ügyesnek számítottam. Ezek kötöttek le. Nem volt határozott célom gyerekként.
Az, hogy a sportokat közelről ismerte és saját maga is kipróbálta, segít a mai, elismert sportsebészi munkájában?
Tulajdonképpen ez is vitt oda. Részben a saját sportszeretetem. Mindig azt szoktam mondani, hogy aki sportsebész, vagy sportorvos, és csapatok körül mozog, az maga egy viszonylag tehetségtelen sportoló, aki azt a miliőt szívesen érzi maga körül, lubickol benne, és kerül a közelébe. A sportsebészet útján egyébként konkrétan a feleségem indított el. Sokan tudják, hogy ő válogatott kézilabdás volt. Amikor megsérült, gyakorlatilag Fehérváron nem volt hozzáértő ember. Győri kollégákhoz mentünk, akikkel ma is jó a viszony, és a velük való kapcsolat indított el arra, hogy az itteni ilyen jellegű sérülteknek is lehetne egy embere, aki foglalkozik velük. Tíz éve baleseti sebész voltam már akkor, amikor elkezdtem ezzel foglalkozni. Itt jött a nagy szerencsém, hogy abban az időben hozták be az artroszkópiát, és még elég fiatal voltam, hogy fogékony legyek az újra. Az unokabátyám, aki a stuttgarti szívsebészeten volt a főnök helyettese, szerzett nekem egy lehetőséget az európai Sportsebészeti társaság alelnökénél egy tanulmányútra. Ahol viszont nagyon jól foglalkoztak az emberrel. Hagytak kibontakozni. Ettől kezdve egyre nagyobb teret adtam a sportsebészetnek a tevékenységemben. Ez nem is esett nehezemre, sok volt a beteg, érdekes emberekkel kerültem kapcsolatba, és élveztem, hogy a sport közegében mozoghatok.
Melyik gimnáziumba járt Székesfehérváron?
A József Attila Gimnáziumba, kémia-fizika tantervű osztályba, ahonnan legtöbben reál irányban tanultunk tovább. A Szegedi Egyetemre kerültem, általános orvosit végeztem, viszonylag jó tanulóként, 4,25 -ös átlagom volt. Ez azt jelenti, hogy megbízható, nem kimagasló, de elvégezte a munkáját. Amikor hazajöttem, véletlenszerűen adódott feladat a baleseti sebészeten. Érdekes is volt, jól fejlődött a terület. Sántha főorvos nagy tudású, művelt ember volt, vitte előre az osztályt. Engem kifejezetten támogatott később is, amikor megkaptam a sportsebészeti lehetőséget. Azt mondta: Megfogtad az isten lábát! Akkor nem értettem ugyan, ma már igazat adok neki. Amióta elkezdtem, ugyanitt dolgozom.
Mint említette, Németországban ismerkedett először az artroszkópos technikákkal. Amikor először hallottunk Magyarországon az ezekről a műtétekről, elképzelhetetlennek tűnt, mi mindent meg lehet tenni vele.
Akkoriban még az volt. Ma már nyitott a világ, könnyebb. Szerencsém is volt, támogatott a kórházam. A kórház vezetése egyébként, mind a mai, mind a régi, mindig is támogatta ezeket a lehetőségeket, és az unokabátyámnak is nagy hálával tartozom mindezért.
Sokat változott ez a fajta műtéti módszer is az elmúlt években?
Persze, állandóan fejlődik. A technika megtanulása mellett az eszközök beszerzése az alapfeltétel. A mai műtétek már drágábbak, de szerencsére a kórház vezetése ezeket is engedélyezi, így gyakorlatilag fenn tudunk maradni az áramvonal tetején.
Ennek is köszönhető, hogy országosan is népszerű az ön munkája, hiszen nem csak a helyieket műtik.
Ebben is szerencsém, hogy kapcsolatba kerültem Mohácsi doktorral, a neves sportorvossal, aki belevitt ebbe a világba. Az eredmények tényleg jók, de azért nem ördöngősségek. Mindig a németeknél tanult következetességet igyekeztem szem előtt tartani, és ők voltak a mércém. Ezért az újabb és újabb műtéti technikákat is németektől, osztrákoktól igyekeztem elsajátítani időközben. Leginkább úgy, hogy a külföldi kolléga leasszisztálta az első néhány önálló műtétemet az adott technikával, hogy biztos elsajátítsam. Így tudtam olyan műtéteket is megcsinálni, amit ma nem sokan csinálnak Magyarországon.
Hogy néz ki egy napja mostanában?
Heti két reggel négykor kelek, a műtőssel együtt fél hat körül megkezdjük az operálást. Ez így megy hétfőn és szerdán estig. Régen heti három napom is ilyen volt, akár este tízig is szerettem folytatni, most már nyolckor általában végzünk. Kedden reggel kilenctől este fél tízig rendelek, csütörtökön egynapos sebészeten operálok reggel héttől este tizenegyig. A péntekem is hasonló, fél nyolctól délután hatig. Szombat vasárnap csak tízre megyek be és egy késői ebédre már hazaérek.
December 25 az egyetlen nap, amikor nem megyek be, a karácsony az szent.
A család hogy fogadja ezt?
Az nagyon fontos, hogy vallásosak vagyunk. A vallás egy hatalmas erő. Olyan gondolkodást és neveltetést ad, melynek a kötelesség, a munka, a család, az egymásért való lét a lényege. Mi mindig is így éltünk. Szépen élünk ma is, jól élünk, a közös időnket aktívan töltjük. A feleségem is teljesítmény centrikus ember volt a sportban, Ő ezt teljesen megérti. Nem mondom, hogy nem áldozat. De azért időnként kilépek belőle, egy egy hétvégére, hétre, mi is elmegyünk szabadságra. Az egész életünket ő viszi, a gyerekeket mintaszerűen nevelve, úgy érzem eredményesen. Mindent megtesz a családért, de ezt egy keresztény ember nem érzi áldozatnak.
Ön saját egészségét mivel óvja?
Kicsit viccesen azt szoktam mondani: bízom a genetikámban!
Tehát manapság nem sportol, nem foglalkozik a táplálkozás formájával, minőségével?
Nem. Valamikor szenvedélyesen sportoltam, napi tizenkét-tizenhat kilométert futottam. Ma semmit nem mozgok, és igyekszem kijátszani a feleségem által rám diktált diétát.
